Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szerda, nagyböjt első vasárnapja után - kántorböjt

2019. március 13. - Andre Lowoa

u_rje_zus.jpgNagyböjt és kántorböjt együtt. Nyomatékos figyelmeztetés, melyet Mózes, Illés és Krisztus Urunk példája is megerősít. És amint Szűzanyánk azért is boldog, mert meghallgatta és követte az Úr szavait, úgy cselekedjünk mi is hasonlóképpen.

A mózesi törvényben Isten a termények első részét és a tizedét rendelte a papság és a leviták céljaira. (Num. 18. fejezet.) Ennek analógiájára a keresztények az év napjaiból hoznak hasonló áldozatot, amennyiben azoknak körülbelül tized részét (40, régebben 36 napot) mint Nagyböjtöt és az évnegyedes (ún. kántorböjt) böjtök alkalmával pedig összesen 12 napot, tehát minden hónapból egyet, böjttel Isten tiszteletére áldoznak.[1] Magyar neve alkalmasint a latin quattuor tempora szóból származik, habár Szaniszló azt a nézetet is vallja, hogy régebben a kántorok negyedévenként e hetekben szokták volt fizetésüket beszedni, innét származnék a kántorböjt elnevezés.[2]

E böjti napok eredetére nézve a homály ugyan már kissé eloszlott, de jelentőségük még ma sincs teljesen tisztázva. Nagy szent Leó pápa (440—461), aki a régiek közül a legtöbbet foglalkozik velük, apostoli eredetre viszi vissza keletkezésüket.[3] Némelyik liturgikus e kérdésben Zách. 8, 19-et is föl szokta említeni, de e hely olyan homályos, hogy építeni rá nem igen lehet. Mások Morin után még ma is tartják, hogy a régi római aratóünnepek keresztény helyettesítői e napok:[4] feriae sementivae (vetés), messis (aratás), és vindemiales (szüret).[5] Ezt különösen a Sacramentarium Gelasianum[6] és Gregorianum[7] e napokra előírt praefatioival akarják bizonyítani, azután meg Leó pápa beszédeinek egyes helyeivel.[8] Franz szintén ezt állítja. Szerinte az aratási hálaadás a római Consualia és Opalia ünnepekből (augusztus 21. és 25. december 15. és 19.) ered, amikor a termények elejét áldozták Cousus (condere = betakar, alapít) és Ops isteneknek. Azért fejlődött vissza később e napok aratási jellege, mert más vidékeken máskor volt az aratás stb. mint Rómában.[9] Azonban azt senki sem vonja kétségbe, hogy ebben az időben Rómában tényleg az aratásért való hálaadást stb. is egybekötötték ezekkel a napokkal, de mindezek után eredetük még nincs megállapítva. Duchesne szerint a római szent hét maradványa ez a négy hét.[10]

A Liber pontificalis Callistus pápa (217—222) neve mellett ezt tartalmazza: „Ez rendelte, hogy évenként három szombaton böjt tartassék...„ Fischer szerint[11] a kántorböjtöt ez a pápa alapította böjti és bűnbánati napok gyanánt június, szeptember és december hónapokban pótlásul a régi rendes minden szerda, péntek és szombati szigorú böjtök helyett, azonban egyelőre csak a római egyházban tartották meg azokat. Leó már említi mind a négy kántorböjtöt,[12] de csak szerdán és pénteken böjtöltek még az ő idejében: „tehát szerdán és pénteken böjtölünk, szombaton pedig szent Péter templomában hasonlóképpen vigíliát tartunk.” Ez meggyöngíti kissé a Liber pontificalis előbb közölt adatát, mely szerint Callistus éppen szombatra rendelte volna a böjtöt.

A Sacramentarium Leonianum (VII. század) már a szombati böjtöt is említi. Később az aratással kapcsolatos jellegük mindjobban háttérbe szorult és a mai liturgiában ennek már nyoma sincsen.[13] Ehelyett lassanként a papszentelés napjaivá lettek. Nagy szent Leó alatt még csak Húsvét napja volt erre szentelve,[14] de I. Gelasius (492—496) már ezeket is felemlíti.[15] Régebben különösen a decemberi kántorböjtöt szerették erre a célra igénybe venni a Karácsony közelsége miatt. Szerdán és pénteken volt a vizsgálat és a szombat esti (VIII. század óta már délutáni)misében a szentelés. Innét van, hogy az adventi és nagyböjti kántorszombat evangéliuma megegyezik a rákövetkező vasárnapéval. A Pünkösd utáni kántorböjtre ez a Szentháromság-vasárnap miatt nem vonatkozhatik, a szeptemberi pedig nem esik meghatározott hétre. Durandus a szeptemberi kántorböjtöt tartja a papszentelésre kiválóan alkalmasnak, mert e hónapban volt a szentsátor ünnepe.

Amint e napok eredete és jelentősége, éppúgy idejük is bizonytalan volt régente. Jeiunium primi (március), quarti (június), septimi (szeptember) et decimi (december) mensis. Durandus szerint régen március első hete, június 2. hete, szeptember 3. hete és december 4. hete volt a kántorböjt. Micrologus szerint VII. Gergelytől (1073—1085) származik a mostani időbeosztás: Advent 3. hete, Nagyböjt 1. hete, Pünkösd hete és szeptember 3. hete.[16] A római rítus elterjedésével azután az egész nyugaton meghonosodtak. Megtartásuk hazánkban a kereszténységgel egykorú, mert már szent István elrendelte, hogy „ha valaki a kántorböjtöket, melyeket mindenki ismer, húsevés által megszegne, egy álló hétig bezárva böjtöljön.”[17] (Ugyanígy Szent László és Kálmán király.) Az 1629-i nagyszombati zsinat pedig ezeket mondja: „leginkább arra irányulnak az egyháznak ezek a böjtjei és imái, hogy Isten segítségét kiesdjék; egyrészt, hogy a püspököket a papok kiválasztásában a Szentlélek irányítsa, másrészt, hogy a fölszentelendők a Szentlélek kegyelmével beteljenek.”[18]

A kántorböjtök liturgiáját illetőleg csak azt kell megemlítenünk, hogy ezek nagyon régiek, amit a több szentírási olvasmány (több lecke stb.) és a könyörgések magasztos és keresetlen egyszerűsége is megsejtet. Liturgiájukból mindig az egyházi év megfelelő időszakának hangulata tükrözik elő. Így a decemberi is teljesen az Advent szellemében az Üdvözítő közeli eljövetele fölött örvendezik. Az egyébként igen tanulságos szertartásokból e mű keretében nem közölhetünk semmit, mert a kántorböjtök nem tartoznak az ünnepek közé.

Az egyházi törvénykönyv 1252. can. 2. §-a szerint a kántorböjtök napjain szigorú böjt volna kötelező, tehát szerda, péntek és szombaton hústól való megtartóztatás és egyszeri jóllakás. Azonban az esztergomi egyházmegyében csak a péntek maradt szigorú böjt, míg a szerda és szombat enyhített böjti nap lett, amennyiben e két napon szabad húst is enni. Az 1254. can. szerint a hústól való megtartóztatásra köteleztetnek, akik hetedik évüket betöltötték, míg az egyszeri jóllakás csak a betöltött 21. év és a megkezdett 60. év közötti hívekre vonatkozik.

A papszentelést illetőleg az 1006. can. 2. §-a most is első helyen a kántorböjtök szombatjait említi a nagyobb rendek föladásának napjai között. Azonkívül a Feketevasárnap előtt való szombat és a Nagyszombat. Súlyos okból megengedi a 3. § a vasárnapon vagy parancsolt ünnepen való szentelést is.

___________________________

[1] Ferraris: i. m. art. ieiunium.

[2] Szaniszló: i. m. 150. o.

[3] Sermo 19. (18) c. 2.

[4] G. Morin: L'origine des quatre-temps. (Revue Benéd.. 1897. 336—347.)

[5] Marquardt-Mommsen; Staatsverwaltung III. 198. sk. (id. Kellner.)

[6] M. L. 74, 1069. 1133. 1178.

[7] M. L. 78, 59-61. 113-115. 140—142.

[8] Sermo 16. c. 2. és M. L. 55, 153.

[9] Die kirchl. Benedictionen im Mittelalter I. 367. sk o.

[10] I. m. 222. o.

[11] Die kirchl. Quatember, 1914.

[12] Az elsőt, t. i. a tavaszit, kezdetben azért nem tartották szükségesnek külön is fölemlíteni, mert az úgyis a Nagyböjtbe esett.

[13] Kellner szerint talán a szeptemberi kántorszerda Exultate bevezetése a jó aratás fölött való örömet akarja kifejezni.

[14] Epist. ad Diosc. C. 1. (M. L. 54, 626.)

[15] M. L. 59, 47.

[16] M. L. 151, 978.

[17] Decr. 1. 2. c. 9.

[18] Cap. l. n. 7. (id. Lonovics .)

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 31-35. old.)