Szent Kunigunda (Cunda, Kinga) Szigfrid luxemburgi grófnak és Hedvignek volt a leánya. Abban az időben, mikor nálunk Szent István királyt megkoronázták (1000 körül), vette őt feleségül az első magyar király jámbor feleségének, Gizellának bátyja, Bajor Henrik. Akkor még senki sem sejthette, milyen titokzatos fényben ragyog majd bele ez a házasság a keresztény századokba. Csak 24 év múlva tűnt az ki, amikor a halálos ágyon fekvő férj akkor már II. (később Szent) Henrik császár (lásd júl. 15) a körülötte álló rokonoknak és püspököknek kijelentette: „Amilyen érintetlen hajadon volt Kunigunda, amikor őt feleségül vettem, ugyanolyan hajadonként hagyom őt most hátra”. Henrik és Kunigunda t.i. kölcsönös megegyezéssel az Úristen nagyobb dicsőségére ún. József-házasságra léptek, azaz testvérek módjára éltek. S az Úr kegyelme segítette a két tiszta lélek hősi elhatározását.
Kunigundát kétszer is megkoronázták férjével együtt 1012-ben Paderbornban német királynévá, 1014-ben pedig a római Szent Péter-templomban a római birodalom császárnéjává. Mindkét esetben imádkozott az Egyház, hogy urának bölcs segítője, az Úr Krisztus egyházának hűséges leánya legyen, s hogy az Isten Adása úgy illatozzék lelkében, mint az olajkenet, amellyel fölkenték. Biztatta a koronázó mainzi érsek, majd maga VIII. Benedek pápa: „Vedd a dicsőség koronáját és tudd, hogy te is részese vagy a birodalom kormányzásának, s az Úristen népének mindig eredményesen viseld gondját; minél jobban fölmagasztalnak, annál odaadóbban szeresd és őrizd az alázatosságot a mi Urunk Jézus Krisztusban”. A birodalmi jogar érintésekor pedig így figyelmeztették: „Vedd az erény és igazság jogarát, légy a szegények iránt irgalmas és gyengéd; a legnagyobb odaadással viseld az özvegyek és árvák gondját, hogy a mindenható Isten növelje benned a kegyelmet”.
Az Úr meghallgatta az Egyház imádságát: Kunigunda mindenben az intés szerint cselekedett. Lelkesítette férjét, hogy népeinek jóléte legyen mindennapi gondja; vegye szívére az egyháznak akkor már oly sürgetővé vált megújhodását, segítse VIII. Benedek pápát (1012-1024), annak a nagyszabású egyházi reformnak megindításában, amelynek betetőzője aztán VII. Gergely pápa (+ 1085) lett. Férjével együtt megalapította a bambergi püspökséget (1007), majd a kaufungeni nagy bencés apácakolostort s fölépíttette Szent István vértanú tiszteletére a hatalmas, gyönyörű bambergi székesegyházat. Hogy itt mennyire megmozgatott mindent, arra jellemző a régi monda: szent lelkesedésében még az ördögöket is befogta a kőfejtésre. Nagy volt öröme, amikor maga VIII. Benedek jött a székesegyházat fölszentelni s mindjárt zsinatot is tartott benne. Emellett állandóan és buzgón dolgozott saját lelke megszentelésén.
A gonosz lélek nem nézhette jó szemmel, milyen áldott egyetértésben él a szent pár, s gonosz emberek fölhasználásával azt a rágalmat kezdte terjeszteni, hogy Kunigunda hűtlen urához. Érzékeny és ártatlan lelkét mélyen sértette az aljas rágalom, de szent türelemmel és alázatossággal viselte s bízott benne, hogy Isten látja ártatlanságát, férje pedig nem hisz a rágalmazóknak. Azonban a hamis gyanú nemcsak gonosz emberek szívében üti föl tanyáját, hanem belopódzik az még a jámbor emberek lelkébe is. Amikor Kunigundának meg kellett győződnie, hogy férje sem utasítja el teljes határozottsággal a gonosz suttogást, teljes ártatlansága tudatában ajánlkozott, hogy istenítéletnek veti alá magát.
Annak a kornak élénk, de tévedéstől nem mentes vallási fölfogása ugyanis azt tartotta, hogy ha a vádlott aláveti magát valami nehéz próbának (pl. átmegy 12 áttüzesedett ekevason), akkor az Úristen az ártatlant sértetlenül megóvja. Ebben a hiedelemben tévedés van. Hiszen Isten az ő igazságszolgáltatását általában a másvilágra tartja fönn, s tőle ezen a földön nem szabad rendszerint csodát várni az ártatlanság kimutatására. Erre valók a bíróságok.
Kunigundánál megtörtént a tűzpróba. Istenbe vetett hittel teljesen sértetlenül ment át az áttüzesített ekevason. Férje szent megdöbbenéssel borult térdre előtte s a legnagyobb bánattal kérte bocsánatát. Ez a csodálatos eset még jobban megerősítette őket egymás iránt való hűséges szeretetükben.
Kunigunda 1024-ben özvegy lett. Férje halálának első évfordulóján a tőle alapított kaufungeni kolostorban (Kassel mellett) ünnepélyes gyászmisét mondatott. Az evangélium eléneklése után letette díszeit s fölvette a bencés apácák fekete ruháját. Ettől fogva el nem fogadott semmiféle kiváltságot, s a legpéldásabb módon élte az apácák életét: imádkozott, ápolta a betegeket s egyházi ruhákat készített. Környezete anyaként szerette, s a kolostor a világgal együtt már akkor szentként tisztelte. Tizennégy évig volt a kolostor boldog lakója.
Halálos ágyán a haldoklók éleslátásával észrevette, hogy császárnénak kijáró temetésre készülnek. Szelíden, de határozottan mondta el utolsó kívánságát: „Félre a díszekkel! Engedjétek hogy, nélkülük távozzam, s helyezzétek el testemet az én testvérem és uram, Henrik császár mellé. Már látom őt, mint hív engem. Már búcsúzom, már távozom ...” Ezután 1039 márc. 3-ára elszállott lelke Teremtője kezébe. A bambergi székesegyházban temették el Henrik mellé. Óriási tömegek kísérték utolsó útján, s egykorú tanúság szerint boldognak érezte magát az is, akire koporsójának árnyéka esett.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
