Szent Skolasztika a nyugati szerzetesség pátriárkájának, Szent Benedeknek volt ikertestvére. Nagyon fiatalon az Úr szolgálatára adta magát. Bár előkelő származása, nagy vagyona és szép külseje számos kérőt vonzott köréje, ő egyedül Istennek akart szolgálni. Eleinte otthon élt; később pedig bátyja példájára kolostorba kívánkozott. Bátyja Piombariolában egy kis zárdát emelt számára és társnői számára s egyúttal gondoskodott megfelelő reguláról. De a kicsiny zárda nemsokára elégtelennek bizonyult a jelentkezők befogadására.
Így hamarosan új és tágas kolostort kellett építeni, az első bencés apácakolostort, melynek Skolasztika lett első fejedelemasszonya. Mivel pedig a példa másutt is követésre talált, a bencés apácák rendje nem nagy idő múlva a keresztény világ legnépesebb és legjobban elterjedt rendjeinek sorába lépett.
Skolasztika mint fejedelemasszony a maga kolostorában éppen olyan mintaszerű rendet tartott, mint bátyja Monte Kasszinon. Önmagával szemben hajthatatlanul szigorú volt. Úgyszólván állandóan böjtölt s napjában csak egyszer, naplemente után evett; sokat és buzgón imádkozott s fáradhatatlan volt az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásában. A szent magányt különösen kedvelte. Még bátyjával is csak egyszer szokott volt évenként találkozni abban a kis mezei lakban, mely a montekasszinoi hegy lábánál feküdt. Erre a szokásos találkozásra vonatkozik az a bájos legenda, melyet latagy Szent Gergely pápa örökített meg (Dialog. II. 33):
„Egy napon Skolasztika szokása szerint eljött, s viszont tiszteletreméltó bátyja tanítványai kíséretében leereszkedett a hegyről. Az egész napot Isten dicséretének zengésében és szent beszélgetésben töltötték. Mikor aztán leszállott az esthomály, együtt megvacsoráztak. Még az asztalnál ültek és jámbor beszélgetések közt múlt az idő, mikor Skolasztika ezzel a kéréssel fordult a bátyjához: „Kérlek, maradj velem ez éjszaka, hogy egészen virradatig beszélgethessünk a mennyei élet örömeiről”. De bátyja így felelt neki: „Mit beszélsz, húgom? Én semmi esetre sem maradhatok cellámon kívül. Akkor még olyan derűs volt az ég, hogy a legkisebb felhőfoszlány sem látszott rajta. Skolasztika bátyja elutasító válaszának hallatára összekulcsolt kezét az asztalra fektette, ráhajtotta fejét és úgy esedezett a mindenható Isten segítségéért. És íme, mire felemelte fejét az asztalról, olyan nagy villámlás és égzengés támadt és az eső olyan bőven kezdett szakadni, hogy sem a tiszteletreméltó Benedek, sem pedig kíséretében levő társai nem tudtak kimozdulni helyükről. Skolasztika ugyanis, mialatt fejét kezére hajtva tartotta, bő patakban ontotta könnyeit az asztalra és ezzel mintegy esőadásra kényszeri tette a derült eget. Mert az eső azon nyomban követte az imádságot; a kettőnek, az imádságnak és az eső megindulásának egyidejűsége olyan nyilvánvaló volt, hogy mikor felemelte fejét az asztalról, akkor már dörgött is; úgyhogy a fej felemelése és az eső megindulása egy és ugyanazon mozzanatnak tetszett. Isten embere, mikor látta, hogy a nagy égzengés, villámlás és a szakadó eső miatt lehetetlenség visszatérnie a kolostorba, szomorúan panaszkodni kezdett. „Bocsásson meg neked a mindenható Úristen, kedves húgom, mit csináltál te most?” Mire Skolasztika így válaszolt: „Íme kértelek, de te nem hallgattál reám: kértem a jó Istent, és ő meghallgatott engem. Most pedig menj, ha tudsz; hagyj magamra és térj vissza a kolostorban”. Benedek azonban, mivel semmi módon sem tudott távozni, kényszerűségből ott maradt s akarata ellenére meghozta az áldozatot, melyet előbb a maga jószántából nem akart meghozni. Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték és szent beszélgetésekkel vidámították egymás lelkét”.
Ez volt a két szent testvér utolsó találkozása a földi életben. Harmadnapra rá Benedek, mikor egyszer az égre tekintett, látta, hogy húgának lelke galamb képében az ég felé szárnyal. A váratlan látomány módfelett megörvendeztette. Azonnal hangos örömhimnuszra fakadt s miután illőképpen hálát zengett az Úrnak, a testvéreknek is megjelentette húga halálát. Egyúttal intézkedett, hogy néhányan azonnal induljanak Piombariolába, hozzák el a megboldogult tetemét és fektessék abba a sírba, melyet ő magának ásott. Úgy is történt. Akiknek lelke tehát mindig egy volt az Úr dicséretében, azoknak testét is a sír egyesítette. Mikor a 6. század végén a longobárdok feldúlták Monte Casszinot, a frank szerzetesek a galliai Fleury-sur-Loireba mentették át a drága ereklyéket, melyet ennek az eseménynek emlékére Saint-Benoit-sur-Loirenak kereszteltek el. Később egy részük Zakariás pápa közbelépésére ismét visszakerült a szent hegyre.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
