Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

ALEXANDRIAI SZENT MAKARIOSZ szerzetes

2019. január 02. - Andre Lowoa

ALEXANDRIAI SZENT MAKARIOSZ szerzetes, pap     

*Alexandria, 297/98 +Kellien sivatag, 393/94.
Két azonos nevű híres aszkéta ugyanabban az időben és ugyanabban az országban -- hogy is ne történt volna meg, hogy felcserélték őket. (A másik: Egyiptomi Szent Makariosz; lásd: 42. o.)

Makariosz ,,az alexandriai'' vagy ,,a városi'' melléknevét szülővárosáról, a Nílus deltájának nyugati végénél lévő híres, akkoriban még virágzó egyiptomi világvárosról kapta. A hagyomány szerint kereskedő volt, és túlléphette harmincadik évét, amikor szerzetesi hivatása kivezette a pezsgő életű nagyvárosból.

Úgy látszik, hogy Makariosz először a nitriai szerzetesekhez csatlakozott, akik Alexandriától délnyugatra, a pusztába nyúló Mareotis- tó túloldalán laktak. Később mélyebben benyomult a Líbiai-sivatagba, ahol a remeték a legkeményebb életfeltételek közepette és egymástól távol éltek. Ott töltötte hosszú életének hátralévő részét, kb. 340-től a remeték papjaként, később pedig vezetőjeként.

Makariosz még az akkori fogalmak szerint is alig elképzelhetően szigorú aszkézisben élt. Folytonosan azon fáradozott, hogy mások gyakorlatait utánozza, vagy éppenséggel felülmúlja. Az alábbi kis történet jól megvilágítja ezt. Makariosz egy napon világi ruhát öltött, hogy meglátogassa Szent Pakhomiosz (lásd: 271. o.) nagy kolostorát a Nílus melletti Tabennisziben. Novíciusnak jelentkezett, de előrehaladott kora miatt nehezen vették fel. A ,,novícius'' azután az először csodálkozó, majd zúgolódó testvérek szeme láttára olyan aszketikus gyakorlatokat végzett, olyan emberfeletti teljesítményeket ért el a böjtölésben, az éjszakai virrasztásban, a hallgatásban, az imádságban és a munkában, hogy Pakhomiosz számára nem maradt más hátra, mint hogy tiszteletnyilvánítása mellett elbocsássa az új testvért, aki úgy tűnt, mintha nem is húsból és vérből való volna. Nem akarta ugyanis kockáztatni, hogy saját tanítványai megfutamodjanak.

Makarioszt egyszer elfogta a vágy, hogy öt napot szüntelenül imában töltsön. Két nap és két éjszaka után azonban meggyulladt a lába alatt lévő gyékény az egész cellával együtt, és abba kellett hagynia gyakorlatát.

Makarioszban, a testileg jelentéktelen kis emberben a tüzes, excentrikusságra hajló lelkialkattal mély, imádságos lelkület s nagy emberi gyöngédség és alázatosság párosult. A legenda elbeszéli a szent néhány megkísértését; olyan nehéz harcot tükröznek, amelyet az egy és ugyanazon emberben lévő ellentétes képességek szabadíthattak csak fel. Egyszer hirtelen haragjában két hibázó testvért kizárt a közösségből. Amikor ez az egyiptomi Makariosz fülébe jutott, ezt közölte az üzenet átadóival: ,,Nem a két testvér van kizárva, hanem Makariosz apát.'' Alig jutott el ez a mondás az alexandriai Makariosz füléhez, izzó bűnbánattal a közeli mocsárba menekült. Ott talált rá az egyiptomi Makariosz, amikor már tetőtől talpig összecsípdesték a moszkitók. Alázattal fogadta névrokonától a hibázó testvérekkel szemben tanúsított keménysége miatt a korholást, és bocsánatot kért.

Az ő nevéhez fűződik egy nevezetes szőlőfürt története, amely a lelki élet tanítói körében a lemondás és testvéri szeretet összetartozásának iskolapéldája lett: Makariosz egyszer kapott egy nagyon szép és ízletes szőlőfürtöt. Mivel tudta, hogy önmagát az apróságokban kell megfékeznie, s hogy nagyobb öröm adni, mint kapni, odaadta a szőlőt egy, a szomszédos cellában élő testvérnek. Ez mint jó tanítvány hasonlóképpen gondolkodva szintén elajándékozta. A szőlőfürt így bejárta az egész telepet, végül az egyik testvér bezörgetett vele Makarioszhoz. Ő hálaadásra hívta össze a testvéreket, hogy megköszönjék Istennek a közösség egységét.

Nem maradtak el Makariosztól a becsvágy kísértései sem. Hosszú ideig kemény küzdelmet kellett vívnia azzal a gondolattal, hogy elhagyja a sivatagot, és Rómába utazik. Úgy fojtotta el a vándorlás csaknem ellenállhatatlan ösztönét, hogy súlyos terhekkel megrakva vonult át a sivatagon az izzó hőségben. Bizonyára egyéb tettei is hasonlóképpen megmagyarázhatók. A heves vérmérsékletű testnek kemény fegyelmezésre volt szüksége.

Nagy csodatevőként élt az emberek emlékezetében. Csak a feltűnőt és a szokatlant jegyezték fel számunkra életéből a történetek és legendák; legbensőbb titkát magával vitte a sírba, amikor csaknem százévesen, elgyengülve és roskataggá válva meghalt. Abban a sok emberben azonban, akiken szavával és tanácsaival, imádságaival és némelykor még gyógyító erejével is segített, hatékonyan élt tovább a ,,Krisztus bennünk'' misztériuma.




Szent Marcelin és testvérei,     vértanúk, † ~310       


Névtelen Római vértanúk,     † 303