Mikor Spanyolország egyetemein a világ leghíresebb hittudósai tündököltek, és a kolostorok tudós, zseniális szentekkel ékeskedtek, mikor Alkantarai Szent Péter, Loyola Szent Ignác és első társai, nevezetesen Borgia Szent Ferenc, aztán Keresztes Szent János, s elsősorban Szent Teréz ejtették bámulatba a világot, ugyanakkor Majorka szigetén, a palmai jezsuita kollégium együgyű kapusához, Rodriguez Alfonz testvérhez jártak tanácsért éltes hittudósok és ifjú leviták. Kérték véleményét káptalanok és hatóságok, érveltek kijelentéseivel az inkvizíció előtt tudós papok és bírák.
A tanulatlan portás akarata ellenére lelki vezére lett sok tanult ifjú rendtársának, köztük főként Kláver Szent Péternek, a négerek nagy apostolának (lásd szept. 8 ). Az agg szerzetes az istenes ember hatodik érzékével fölismerte a fiatal bölcselethallgatóban a hivatott nagy szentet, különösen szerette és bölcsessége legjavát szánta neki; viszont a lelkes ifjú teli lélekkel szívta be az életszentség tanításait, melyeket rendkívüli kegyelmek világossága diktált és egy önmegtagadásban, hősies Isten-szeretésben eltöltött életnek példája pecsételt meg.
Kláver Péter lelkiismeretesen följegyezte a tanításokat, melyeket esténként azokon a drága negyedórákon kapott ott a kolostor portásfülkéjében. Ma is őrzik a spanyol jezsuiták.
Többek közt azt olvassuk ott: „A szerzetesnek olyannak kell lennie, mint volt Melkizedek: atya nélkül, anya nélkül, rokonok nélkül (lásd Zsid. 7,3). Mert jóllehet vannak, mégis úgy kell magát tekintenie, mintha nem volnának. Egyedül Istennek kell uralkodnia szívében”. Ez azonban a hosszú aszkézisben és imádságos életben megérett lelki embernek bölcsessége volt. Mint fiatal diák még nem egészen így gondolkodott. Jámbor fiú volt, különösen a Boldogságos Szűzhöz vonzódott gyermekkora óta. Mégis mikor alkalai tanuló korában meghalt édesatyja, és anyja hazahívta, hogy átvegye az „üzletet” (atyja kereskedő volt), haladéktalanul otthagyott iskolát, tudományos karriert és ment haza Segoviába, hol 1531-ben született; és lett becsületes boltos. Sőt nemsokára meg is házasodott, és lett két gyermeknek boldog atyja.
Alfonz jámbor ember volt, de nem bizonyult jó kereskedőnek. A kettő éppenséggel nem zárja ki egymást; de igen sokszor a világosság fiai nem olyan okosak világi dolgokban, mint a világ fiai, Ilyenkor legjobb, ha visszavonulnak arról a területről, mely nem az ő otthonuk. Megérezte ezt Rodriguez is. Egyik kudarc és csapás a másik után érte. Föléledt gyermekkori vágya: az egyházi pálya. De ott volt a családja. Szerette, és kötelességének tartotta gondoskodni róla. Ekkor szólt bele Isten másodszor az életébe.
1564-ben egymásután magához vette édesanyját, feleségét, fiát és lányát. Egyedül maradt Istenével és szent vágyával, atya nélkül, anya nélkül, rokon nélkül - mint Melkizedek. Melkizedek rendjébe is kívánkozott. Pap akart lenni. Lelki atyjának irányítására azonban 1571-ben Valenciában beállt a jezsuitákhoz laikus testvérnek.
Hozzátartozói halála után ugyanis nagy elszántsággal a szentek útjára lépett. Az olvasót már régóta szerette és gyakorolta. Most megtanult elmélkedni, s különös odaadással az Üdvözítő kínszenvedéséről elmélkedett. Isten már akkor rendkívüli kegyelmekre méltatta, és ő a legkeményebb önsanyargatás iskolájába szegődött. Ez a lelkülete vitte arra, hogy lemondjon a papság méltóságáról és a laikus testvér alázatosságába öltözzék.
Ezt a drága ruhát nem is vetette le többet. Mindjárt beöltözése után Majorka szigetére került az épp akkor létesített palmai kollégiumba s azt el sem hagyta többé. Néhány évig házi teendők voltak reábízva, 1580 óta pedig kapustestvér lett és az is maradt harminc évnél tovább, csaknem haláláig.
A kapusnak igen fontos tiszte van; jelentősebb és nehezebb, mint a legtöbben gondolják. Talpon lenni éjjel és nappal minden hívásra; első tekintetre fölismerni, kit lehet beengedni, kit kell távol tartani; ideges és tapintatlan kopogtatókkal szemben is valóra váltani az Üdvözítő előírását: jövevény voltam, és befogadtatok engem; illetéktelen kopogtatókat úgy elutasítani, hogy azért az evangélium útját mégis megmutassák nekik - mindehhez bölcsesség, türelem és szentség kell. A kapusról olvassák le a kívülről jövők a ház szellemét, és a kapuson fordul, hogy az kapuval együtt a bebocsátottnak szívét is megnyitja-e.
A palmai jezsuita kollégium kapusán csakhamar észrevették, hogy az más kapukon is szokott kibejárni. S így történt, hogy egyszerű laikus testvér létére annyi tanult embernek lett tanítója - abban a tudományban, melyet semmiféle könyvből nem lehet megtanulni; az istenességben és életbölcsességben.
Az egyik kapu, melyet szorgalmasan nyitogatott - a maga számára: a fegyelmesség. A kemény önsanyargatásokat, melyeket már világi ember korában kezdett, mint szerzetes még fokozta. Kláver Szent Péternek azt a szabályt adta: sokat virrasztani, keveset aludni. Amit álmából elcsíp az ember, azt hozzáadja életéhez és érdemeihez.
Már 80 éves törődött aggastyán volt, kit súlyos betegség kínzott, s mégsem tudta magának megbocsátani, hogy egyszer szándéka ellenére elaludt egy negyedórára. 60 éves koráig egy szál deszkán hált s szinte állandóan böjtölt. Másoktól nem kívánta ezeket a kemény önsanyargatásokat, de annál nyomatékosabban a lelki fegyelmet, főként a föltétlen engedelmességet. Kláver Szent Péternek azt mondta: „A szerzetes Istenért engedelmeskedik minden teremtménynek, nemcsak elöljáróinak. Igent mond minden parancsra, elfogad és megtesz mindent, amint telik tőle, nagy lelki békességben. Ha nem teljesítette a parancsot, azt mondja: nem tudtam. Ami azután jön, azt nagy csöndben fogadja, és nem szól semmit, de semmit, hanem akármit mondanak neki, hallgat, hallgat, hallgat”. Erre fölséges példát adott. Egy nagy ünnepségre a cellákból is elvitték az összes székeket s az övét elfelejtették aztán visszavinni. A 79 éves öreg testvérnek egy álló évig nem volt hol leülni vagy letenni egy darab ruhát. S ha egy év múlva, hasonló ünnep után vissza nem vitték volna, ő soha nem szólt volna; teljesen meg lett volna így élete végéig. Koldusnak tekintette magát, akit irgalomból tartanak, s akinek nincs joga máshoz, mint amit fagy kap irgalomból.
Az a lemondó és a teremtményekből kivetkőző élet őnála kapu volt egy felsőbb élethez. Isten rendkívüli kegyelmekkel tüntette ki: megmutatta neki sokszor a jövőt, megjelent neki, s a misztikai imádságok magaslataiba vitte. Abban az időben az egész spanyol egyházi életet izgalomban tartották önfejű, rendetlen és engedetlen emberek, kik szembehelyezkedtek az egyházi felsőbbségekkel, senki szavára nem hajlottak, hanem belső isteni felvilágosításokra hivatkoztak, rendkívüli, misztikus imádságkegyelmeket hajszoltak és azt hirdették, hogy aki ilyenekkel rendelkezik, azt nem kötelezi sem előírás, sem elöljáró. Ezek az áljámbor „fölvilágosodottak” (alumbrados) gyanakvóbbá tették az egyházi elöljárókat az igazi misztikai kegyelmekkel szemben is. Szent Teréziának is kellett emiatt szenvednie. A jézustársaságban is megvolt a hajlam egyenest eltiltani minden olyan imádkozás-módot, mely nem Szent Ignác Lelkigyakorlatának előírását követi. Hogy hamar fölülkerekedett a helyes megítélés, abban döntő része volt a palmai kapustestvérnek: Leíratták vele ismételten is imádságos életét; megvizsgálták és hozzámérték a legbiztosabb mértékhez: életéhez és főként engedelmességéhez. S könnyű volt megállapítani, hogy ahol annyi alázat, engedelmesség, és önmagáról megfeledkező szent szeretet van, ott csak az isteni kegyelem állhat munkában.
Lehetetlen is meg nem érezni a Szentlélek ihletését az ilyen szavakon, minőkkel Alfonz megmagyarázta, miért küld Isten olyan súlyos megpróbáltatásokat azokra, kiket szeret (neki is éveken keresztül bőségesen kijutott belőlük): „Isten úgy tesz ezzel a lélekkel (írásaiban így utal alázatában önmagára), mint a gyöngéd anya piciny gyermekével, kit úgy szeret, mint tulajdon életét. Karján van gyermeke, és ő játszik vele; gyöngén arcul üti, és a gyermek elpityeredik. Ezt akarta az anya. Nyomban megöleli, inni ad neki, becézi, míg el nem hallgat. Ezt a szeretetjátékot aztán sokszor megújítja ... Isten így folytatja ezt a szent játékot, míg a lélek fenntartás nélkül át nem adja magát neki”.
Alfonz régen eljutott ide. Élete utolsó két évében igen sok testi és lelki szenvedésben volt része. 1617 okt. 28-án aztán egy elragadtatás megszabadította minden szenvedéstől. Az okt. 31-re virradó éjjel fölébredt belőle ezzel a kiáltással Jézusom, Jézusom! s fél óra múlva békességben kilehelte lelkét. A hű kapus bement az örök élet kapuján. XII. Leó 1825-ben boldoggá, XIII. Leó 1888-ban szentté avatta.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
