Szalonikiből származott, apostoli tanítvány volt. Buzgó követője és hirdetője volt a keresztény hitnek. Leleplezte és megvetette a pogány istenek tiszteletét, hirdetve, hogy a bálványszobrok üres és érzéketlen tárgyak. Sokakat megerősített a keresztény hitben és Isten parancsainak teljesítésében. Ezért a vidék parancsnoka elé vitték ítéletre. Először megverték, majd testét éles vassal szurkálták, végül forró üstbe vetették. Imádkozva és Istennek hálát adva lehelte ki benne szent lelkét, a III. század elején.

Eredeti nevén Kozminski Vencel Biala-ban született. A tehetséges fiú Varsóban építész-technikai szakközépiskolában tanult, közben a környezet, társak, tanárok befolyására hite meggyengült. 17 éves korában összeesküvés vádjával a cári orosz hatóság börtönbe vetette. Helyzete elég kilátástalan volt. Halálos ítélet várt rá. Tífuszban is megbetegedett. Ilyen állapotban három héten át Isten ellen lázadt, megtagadta hitét, káromolta Istent. Édesanyja naponta járt a várbörtönbe, hogy fia után érdeklodjön, s mindennap a közelben lévo pálos templomban a Chestochowa-i Szuzanya-kép elott imádkozott fia szabadulásáért. A két édesanya (a Bold. Szuz és anyja) imájára bekövetkezett elobb gyógyulása és megtérése, 1846. aug. 15-én, majd szabadulása „csodálatosó módon” 1847. márc. 27-én. Utána új életet kezdett. Befejezte tanulmányait, majd egy szentgyónása után, melyet a varsói kapucinus templomban végzett, elhatározta, kapucinus lesz. Édesanyja és rokonai le akarták szándékáról beszélni, de o határozott maradt. 1848. dec. 21-én megkezdte a novíciátust, ekkor kapta a Honorát nevet. Felszentelése (1852) után Varsóban muködött 11 évig igen eredményesen, közben tartományi titkár is volt 10 évig. Felvirágoztatta a ferences III. rendet, 1857-ben megalapította a Feliciána Novérek Kongregációját, keresett szónok és gyóntató volt. A lengyel felkelés leverése után, 1864-ben, minthogy a cári uralom a papokat és szerzeteseket tartotta a felkelés fo mozgatóinak, sok kolostort megszuntetett, Honorát atyát pedig Zakroczimba számuzte. Itt 28 évet töltött és csak a gyóntatást engedték meg neki. Így viszont sok buzgó lelket tudott vezetni, s rajtuk keresztül titokban 26 vallásos kongregációt, közösséget tudott megszervezni. Ezután Nowe Miastoba került, ahol 24 évet töltött. Haldokolva mondotta a körülállóknak: „Atyák, nem is tudjátok, hogy köztetek volt egy nagy bunös. Fiatal koromban megtagadtam Istent.” II. János Pál 1988-ban avatta boldoggá.

Boldog Honorát tanúsága Szent Ferencrol:

„Már a rendbe való belépésemkor nagy tisztelettel voltam Szeráfi Szent Ferenc atyám iránt. Késobb, amint életét, erényeit, lelkületét jobban megismertem, legkedvesebb szent lett számomra. Egyetlen kívánságom, hogy ot tökéletesen követhessem, és Reguláját huségesen megtartsam.”

Imádság:

+Stockerau, 1012.

Kálmán Skóciai Szent Margit fia volt. Szentföldi zarándokútja közben Stockerauban, Bécs mellett elfogták, s mivel összetévesztették egy kémmel, megkínozták és megölték. A kreuzensteini kastélyban Bécs mellett ma is őrzik a fát, melyre a hagyomány szerint fölakasztották. Ezt a fát különösen tisztelte VI. Károly és leánya, Mária Terézia. Kálmán teste a melki kolostorban nyugszik, abban a sírban, melyet II. Henrik gróf építtetett.

Tisztelete már 1014. október 13-án elkezdődött, és gyorsan elterjedt Ausztriában, Tirolban, Bajorországban és Magyarországon. Főleg a hegyek között emeltek sok kápolnát tiszteletére. Szent Fridolinnal és Lénárddal együtt a beteg lovak és ökrök védőszentjének tekintették. Október 13-a az említett országok breviáriumaiban és misekönyveiben ünnepnek számított, s a nép szokása volt, hogy állatait Kálmán temploma közelébe hajtotta, hogy részesedjenek áldásában. 1713-ban, mikor járvány pusztított egész Ausztriában, Melk városa Szent Kálmán segítségül hívása után érintetlen maradt.

--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

A harmadik virág, aki a skót királyi családból (Margit és Dávid után) a magyar szentek kertjét ékesíti, Kálmán. Korábban Edeltredusnak hívták, és Szent Dávidhoz hasonlóan a magyar származású Margit skót királynő fia volt. Atyjának, Malcolmnak halála után az országban zavargások támadtak, Kálmánt elűzték, s különböző országokban kellett bujdosnia. Bujdosása közben a szerencsétlenséget lelke javára, a szükséget erényre akarván fordítani, a számkivetést zarándoklattá változtatta, és Jeruzsálembe ment, hogy a szenvedő Krisztus misztériumaival találkozhassék. A Szentföldön a lelke igen nagy vigasztalást talált. Hazatérőben, amikor útja Felső-Pannónián vitt keresztül, Stokkerauban gonosz emberek kezébe került. Mivel nem ismerték a nyelvét, kémnek gondolták, s miután kegyetlenül megkínozták, fölakasztották egy fára. Isten azonban a halála után csodákkal akarta megvédeni ártatlanságát és szentségét: teste ugyanis, mely már hat napja függött a fán, nemcsak romlani nem kezdett, hanem mikor megsebezték, friss vér folyt belőle. Sőt a fa, melyen a drága teher függött, új lombot hajtott. Mindezek hallatára Henrik, Ausztria grófja levétette testét a fáról, és ott tisztességgel eltemettette. Hosszú idő után is változatlanul romlatlan maradt, s később a melki bencés kolostorban nyilvános tiszteletre helyezték el. Néhány év múlva, amikor Magyarországon Péter király uralkodott, valószínűleg a rokonság jogcímén Magyarországra vitték, s nagy tisztelettel őrizték, míg a szerzetesek kérésére vissza nem került a melki kolostorba.

Karpusz és Papilasz mindketten Pergamon városában születték istenfélő szülőktől. Mindketten istenfélő keresztény nevelést kaptak. Amikor elérték a felnőtt kort, méltókká lettek arra, hogy az Egyházban vezetői tisztséget töltsenek be. Karpuszt püspökké szentelték, és Tiatira városában hirdette az evangéliumot. Karpusz Papilaszt diakónusává szentelte. Igehirdetői tevékenységükben sok eredményt értek el. Ellenségeik feljelentették őket Déciusz császárnál. Ő helyettesét: a kegyetlen Valériust küldte el a dolgok kivizsgálására. Mivel nem tudta őket hittagadásra bírni, mindkettőjüket lovakhoz kötöztetve Szardisz városába vitette. A nehéz úton követte őket szolgájuk Szent Agatodor. A városban a nagy kínzások következtében Agatodor meghalt. A keresztények éjjel titokban temették el.

Karpuszt és Papilászt újra visszavitték Pergamonba, és ott tüzes kemencébe dobták. A kemencéből csodásan épségben megszabadulva, végül kardhalálra ítélték őket. A vesztőhelyre vitték Papilász testvérét. Agatonikát is, akit szintén lefejeztek. Holttestüket őrizet nélkül kidobták, de a keresztények titokban eltemették őket. Ez történt 251 körül.