Valóságos művésze volt az idő felhasználásának. Ebben a tekintetben még a szentek gazdag és változatos galériájában is ritkítja párját.

389-ben született Firenzében. A keresztségben eredetileg az Antonius ( = Antal) nevet kapta, a kicsinyítő Antoninus ( = Antalka) forma csak később ragadt rája alacsony termete miatt. Mivel élénk szellemének és sokoldalú érdeklődésének korán adta jeleit, jómódú atyja nagy gonddal iskoláztatta. Már zsenge gyermekkorában meglepő komolyságot és érettséget árult el. Minden gyermeki csínytevéstől óvakodott s játék helyett inkább jó könyveket olvasott, vagy komoly férfiakkal társalgott. A szülői otthont csak akkor hagyta el, ha templomba vagy iskolába ment. A templomban úgy viselkedett, mint egy kis angyal, s aki csak látta, mind épült áhítatán és összeszedettségén. Az imádság mellett nem kisebb kedve telt a prédikációhallgatásban. Így többek közt szorgalmasan eljárt Firenze akkor legünnepeltebb szónokának, Boldog Dominici János domonkosrendi szerzetesnek prédikációira is. A kitűnő szónok beszédei aztán olyan nagy hatással voltak rája, hogy maga is a domonkosok közé akart lépni. Jelentkezett is felvételre Dominici Jánosnál; ez azonban fiatal korára és gyenge testalkatára való tekintettel kitérő választ adott neki. Azt mondotta, hogy előbb tanulja meg az egyházjogi gyűjteményt, az ún. Decretum Gratianit és csak azután jelentkezzék újból felvételre. Más embert elriasztott volna ez a kemény feltétel, de Antonin szilárd maradt. Alig egy év múlva újból jelentkezett a fiesolei rendházban s általános csodálkozásra minden hozzája intézett egyházjogi kérdésre a lehető legszabatosabb és legtalpraesettebb feleletet adta. Most már senki sem kételkedett hivatásában.

Mint szerzetesnövendék s még inkább mint áldozópap mintaképe volt a szerzetesi tökéletességnek. Élt-halt a regulák megtartásáért és szelíd, szeretetreméltó modorával másokat is bámulatos mértékben rá tudott vezetni a regulák szerinti éleire. Ahol csak megfordult, mindenütt a Dominici Jánostól kezdeményezett szigorúbb irány terjesztésén fáradozott. Szigorúság és önmegtagadás tekintetében mindig maga járt elől jó példával. Már ebben az időben csodálatosan tudott bánni az idővel. Így az éjjeli zsolozsma után nem feküdt le ismét, mint társai szokták, hanem ehelyett imádkozott, olvasott vagy írogatott. Ezzel a beosztással elérte, hogy napját szinte hiánytalanul a lelkeknek tudta szentelni. Mint Szent Domonkos igazi fia, fáradhatatlanul prédikált és gyóntatott. Mint a lelkek orvosa bámulatos eredményeket ért el. Mély életismeretével és eleven gyakorlati érzékével a legnehezebb esetekben is rögtön kiismerte magát és mindenkinek meg tudta adni a szükséges eligazítást. Ezért nem is nevezték másként, mint „tanácsadó Antoninnak”. De volt is munkája bőven. Az emberek csakúgy tódultak gyóntatószékéhez. És senki sem csalatkozott benne; a kételkedők hitet, a szomorúak vigasztalást, a bűnösök megnyugvást találtak nála.

De nemcsak a hívek, hanem rendtársai is szeretettel és bizalommal viseltettek a fáradhatatlan szerzetes iránt és már fiatal korában a híres római Santa Maria sopra Minerva-kolostor élére állították őt perjelnek. Később a nápolyi, gaëtai, cortonai, sienai, fiesolei és firenzei zárdák igazgatását bízták rája hasonló minőségben; végül pedig a toszkánai obszerváns provincia általános helynökévé választották. Változó állásaiban Antonin mindenütt a szigorú szerzetesi fegyelem rendíthetetlen hívének mutatta magát és mindenki másnál hathatósabban közremunkált a Dominici-féle reform begyökereztetésén. Emellett az egyházkormányzatból is derekasan kivette a részét. Római tartózkodása alatt szorgalmasan látogatta a legfőbb pápai bíróság, a Rota Romana üléseit; firenzei perjelsége idején pedig eredményesen dolgozott a görögökkel való egyesülés előkészítésén.

IV. Jenő pápa azzal jutalmazta tevékenységét, hogy 1446-ban firenzei érsekké nevezte ki őt. A szerény és alázatos szerzetes először futással, majd állhatatos vonakodással próbált szabadulni a váratlanul rája szakadt tehertől. De hiába; a pápa hajthatatlan maradt, s így akarva- nem akarva be kellett vonulnia az érseki palotába. Mint érsek azon kezdte működését, hogy háztartását a lehető legegyszerűbbre mérsékelte. Jelszava volt: „Az apostolok utódjának nem lehetnek más kincsei, mint erényei”. Ennek a programnak megfelelően udvartartásának számát nyolcra szállította le, és hogy maga kizárólag szellemi és erkölcsi ügyekkel foglalkozhassék, minden anyagi vonatkozású ügy intézését udvarmesterére bízta. A maga személyét illetőleg még egyszerűbben rendezkedett be. Azt szokta volt mondani: „Amim van, az nem az enyém, hanem Krisztusé és a szegényeké”.

Az önmagával szemben tanúsított szigorúság aztán megadta neki az erkölcsi jogosultságot, hogy másokkal szemben is hasonló mértéket alkalmazzon. Különösen a papság fegyelmének megszigorításira fordított nagy igyekezetet. Erre azért volt égető szükség, mivel a firenzei klerus körében az előző évtizedekben bizonyos fokú elvilágiasodás harapódzott el. Antonin hamarosan változtatott ezen. Példájával, nyájasságával s ha kellett, erélyével ismét becsületet szerzett az erénynek.

Mint a lelkek felelős pásztora elszánt harcot indított az ellen a könnyű életfelfogás ellen, mely a reneszánsz nyomában akkor már széltében-hosszában kezdett terjedni. És hogy nem eredménytelenül, mutatja nagy ellenlábasának, Medici Cosimónak mondása: „A firenzei köztársaság elsősorban nagy érseke imádságának köszönheti jólétét és gyarapodását”. A szegényekről mindig bőkezűen gondoskodott. Segítségre szorulót sohasem bocsátott el üres kézzel. Ha elfogyott a pénze, ruhái és szerei vándoroltak a szegények kezére. Egyetlen öszvére is nem egyszer zálogba került, honnan gazdagabb polgárok váltották ki. Egyszer Rómába ment a pápa hívására. A város közelében egy szinte meztelen koldus alamizsnát kért tőle Krisztus nevében. Odaadta köpönyegét. A városba jövet újat kapott - sohasem tudta meg, kitől. Házi szegényei számára Szent Márton neve alatt külön menhelyet állított, s ebben idővel hatszáz szemérmes szegény számára biztosított helyet és ellátást. Nagyobb csapások, mint pl. az 1448-i pestis vagy az 1453 évi nagy földrengés idején a saját anyagi eszközein kívül a pápa, sőt tehetősebb hívei hozzájárulását is igénybe vette. Az alamizsnaosztásnál azonban mindig nagy körültekintéssel járt el, s ha valakiről észrevette, hogy visszaél a helyzettel, az ilyentől könyörtelenül megvonta a további támogatást.

Sokágú tevékenysége mellett állandóan figyelemmel kísérte az Egyház életét is. Mint korának egyik legkiválóbb főpapja és az egyház érdekeinek serény védelmezője teljes mértékben bírta a pápák bizalmát. Így IV. Jenő az ő kezéből vette fel az utolsó kenet szentségét és az ő karjaiban kívánt meghalni. V. Miklós mindenáron maga mellett akarta őt tartani Rómában és különös bizalma jeléül kereken megtiltotta a papai bíróságoknak, hogy Antonin ítéletei ellen fellebbezéseket fogadjanak el. III. Kalixtus és II. Pius pápák elé megválasztásuk alkalmából ugyancsak ő vezette a firenzei küldöttséget és olyan remek beszédekkel üdvözölte őket, hogy a kortársak nem tudtak betelni magasztalásukkal.

Végül mindezeken felül még gazdag irodalmi munkásságra is tudott időt szakítani. Irodalmi működéséhen, mint általában egész életében elsősorban gyakorlati szempontok irányították. Tömérdek munkája közül különösen kettőt kell kiemelni: a Summa historialist vagy más néven Chronicont, a középkor legterjedelmesebb és sok tekintetben legtartalmasabb világtörténetét és a Summa theologicát, mely viszont az erkölcstani kérdéseknek kifogyhatatlan kincsesháza.

Ilyen munkában folyt le a fáradhatatlan apostol élete. Mikor közelegni érezte végét, nagy áhítattal felvette az utolsó kenet szentségét, csekély vagyonát a szegényeknek osztotta, azután megcsókolta a feszületet és e szavak kíséretében: „Istennek szolgálni annyi, mint uralkodni”, csendesen elhunyt 1459 május hó 2. napján. Tetemei a firenzei S. Marco-templom egyik kápolnájában nyugosznak.

Ugyanerre a napra esik: Szent Gordiánus és Epimachus vértanúk. A hitehagyott Juliánusz alatt szenvedtek vértanúságot.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)