Ha hírt, elismerést keres, ennél nagyobb tettel nem örökíthette volna meg nevét. Ha karriert hajszol, magasabbra nem emelkedhetett volna.

De a Szienából való Katalin, a gyapjúfestőnek, Benincasa Jakabnak a lánya nem hírt, nem karriert keresett. Ha ezeket keresi, semmit sem tehetett volna. Katalin nővér az Istent kereste.

Apjának, a gyapjúfestőnek, huszonöt gyermeke volt. A legkisebb és legszebb Katalin. Neki jutott legtöbb a szülők, idősebb testvérek, szomszédok és ismerősök becéző szeretetéből. De már egészen kis korában is sütött rá egy más szeretet napja. Lassanként mindenestül ennek a vonzókörébe kerül.

Hatéves volt, mikor először jelent meg neki fényes jelenésben az Úr Jézus. Egyik idősebb nővéréhez ment az utcán. De a domonkosok temploma előtt megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ott, a templom fölött látta az apostolok társaságában az Urat. Hétéves korában már fogadalmat tesz, hogy egészen neki szenteli magát. Iparkodik is mindenben kedvére járni. Mások viselkedésében azt fájlalja leginkább, ha az isteni Mestert sértik. Ilyenkor bátran előállt, hogy elhárítsa a sértést. Akkor is, mikor egyszer anyja bosszankodásában átkozódó szóval fogadta. Egy darabig megszeppenve hallgatott a kislány, de aztán félrehívta anyját és mondta neki csendesen: „Édesanyám, ha hibáztam, verj meg, de ne átkozódj, mert ez nem illik hozzád, nekem meg nagyon fáj”.

Egyre nőtt benne a vágy a magányosság után. Egyedül akart lenni az Istennel. Hacsak tehette, félrehúzódott imádkozni. Nagyon megörült, mikor a város határában egy barlangot talált. Mindjárt ott is akart maradni. Imádság közben azonban figyelmeztette az Úr, hogy nem való még neki szüleitől eltávozni. Hazament tehát, de elhatározta, hogy szívében épít remeteséget.

Alig serdült föl, szülei már arról tervezgettek, hogyan adhatnák férjhez. Természetes, hogy biztosítani akarták a legkisebb lányuk sorsát is, amint az idősebbekkel tették. Kezdték biztatni, öltözzék szebben, járjon társaságba, ne húzódjon annyira vissza a világtól. De Katalin nem akart eddigi visszavonultságán változtatni. Azt gondolták, makacs, nem életrevaló. De majd megjön az esze, ha keményebben fogják. Vele végeztették a legnehezebb házimunkát. Katalin engedelmesen, türelmesen dolgozott, zokszó nélkül. De egyszer a haját lenyírta. Így már igazán nem mehet társaságba. Édesanyja egészen odavolt. Mi lesz a lányából!? Közben az egész rokonság ostromolta: hogy aki igazán jámbor, az nem mogorva, nem jár farizeus módra rossz ruhában, hanem társaságban is megfordul, divatosan is tud öltözködni.

A nagy unszolásra végre elment egy-két vidámabb összejövetelre. Azonban legöregebb nővérének halála alkalmat adott neki arra, hogy határozottan véget vessen a házassági terveknek. Testvérei és rokonai mind együtt voltak. Akkor megmondta nekik, hogy szívesen vállalja a legutolsó munkát is a házban, még azt is elviseli, hogy elkergessék hazulról, de férjhez menni nem fog. Mert fogadalommal egészen az Úr Istennek szentelte már magát. Atyját és az egész rokonságot nagyon megindította Katalin vallomása. Végre anyja is megnyugodott. Megengedték neki, hogy Szent Domonkos harmadrendjébe lépjen.

Mint harmadrendi, továbbra is a szülői házban maradt. De megkettőztette buzgóságát. Szigorú böjtöket tartott s a hosszú böjtölés után is alig vett magához táplálékot. Később megjutalmazta ezért az Úr: semmi földi táplálékra sem volt szüksége. Az Oltáriszentség volt egyedüli eledele. De azt aztán úgy éhezte, mint más a földi eledelt. Ha napokon keresztül nem vehette, egészen belehalványodott és belebetegedett. Ez a szent vágya már akkor csillapodott, ha az Oltáriszentség jelenlétébe került, sőt ha papot láthatott, aki aznap érintette az Üdvözítő szentségi testét. Közönséges ételt nem is tudott elviselni. Gyóntatója parancsára egyszer mégis megpróbálta. De súlyosan megbetegedett. Betegségében aztán megkérdezte a látogatásra jövő gyóntatótól: „Atyám, megtiltaná-e nekem a böjtölést, ha túlzásba vinném és halálos beteg lennék tőle?” „Föltétlenül!” - válaszolta a gyóntató. „Már most - folytatta Katalin - nem nagyobb bűn az, ha halálra eszi magát az ember, mint ha halálra böjtöli?” „Dehogy is nem!” „Én pedig tapasztalásból tudom, hogy az evéstől megbetegszem. Miért parancsol hát rám, hogy egyek?” Erre nem válaszolhatott mást a gyóntató: „Tedd, amit a Szentlélek mond, mert látom, hogy az Isten nagy dolgokat cselekedett veled”.

Az Úr gyakran megpróbálta Katalint súlyos betegségekkel, kísértésekkel. A betegségek miatt nem panaszkodott. De a kísértés igen nehezére esett. Így imádkozott hát: „Hol voltál, Uram, mikor ennyire elhagytál? „De hallotta az Úr Jézus válaszát: „Nálad voltam”. „Hogyan? Nálam tudtál lenni, olyan rossz gondolatok között?” „Igen, szívedben voltam s örömmel láttam, hogy megállottad a próbát.” Kísértései azonban csakhamar elcsitultak s azontúl nagy lelki békességben élt.

Imádságos élete mellett a szegényekre is nagy gondot fordított. Atyja szívesen segítette az alamizsnálkodásban. Katalin élt is az engedéllyel. Ha nyomor enyhítéséről volt szó, akkor még gyakori betegsége sem volt akadály. Ágyban fekvő beteg volt, mikor egyszer hallotta, hogy egy özvegyasszony nagy ínségben van gyermekeivel együtt. Csak annyi erőt kért Istentől, hogy elmehessen az özvegyhez. Föl is kelt. Egy tarisznyára való élelmet összecsomagolt. Magához vett még egy korsó bort meg olajat és vitte. Bemenni nem akart, nehogy megtudják, kitől jön az ajándék. Letette hát a csomagot az ajtóban. Ekkor azonban a kimerültségtől összeesett. Fölsóhajtott tehát: „Istenem, miért hagytál el? Mindenki előtt föl akarod fedni dőreségemet? Csak annyi erőt adj, hogy hazamehessek”. Nagynehezen felszedelőzködött s a zörgésre előjövő asszony már csak a ruhájáról ismerte meg csodálkozva.

Később, Toszkánában, köpönyegét adta oda egy szegénynek. Sok bűnöst térített itt meg és három pap járt vele, a pápától kijelölve, ezek gyóntatták a megtérőket. Mikor az egyik kísérő pap látta hogy szerzetesi köpenye nélkül jár Katalin, megdorgálta. A koldustól is vissza akarta követelni az ajándékot. De a szent nem engedte. ,,Inkább lássanak a köpönyegem nélkül – mondotta -, mint felebaráti szeret nélkül.”

Máskor – ez Szienában történt – a templomból hazamenet egy rongyos koldussal találkozott. A koldus ruhát kért. Katalin adott is, amibe öltözve volt, s amit éppen nélkülözhetett. De köszönet helyett további követelődzés volt a válasz. ,,Fehérneműre is szükségem volna.” Erre magával hívta s otthon előszedett egy inget, még egy nadrágot is odaadta. Ez sem volt elég. ,,Mit kezdjek ujjas nélkül? Adj azt is!” Katalin még most sem zavarta el, hanem keresett neki egy ujjast. A koldus még szemtelenebb lett ekkora szívesség láttára s odavetette: ,,Küldhetnél a társamnak is valami ruhát, a kórházban fekszik, elvinném neki”. Örömest adta volna ezt is a szent, de a saját holmija közt már semmit sem talált. A többiekhez pedig nem mert már hozzá nyúlni. Szépen megkérlelte hát a koldust: ,,Ne haragudj, kedves, de nincs már semmim. Szívesen odaadnám a felsőruhámat, de anélkül nem mozdulhatok ki”. A következő éjjel, imádsága közben, megjelent előtte Krisztus Urunk. Kezében voltak a követelődző koldusnak adott ruhák. Csak úgy ragyogtak a gyöngytől és a drágakőtől.

A raboknak, elítélteknek is vigasztalója volt. Egyszer egy fiatal nemes, Tuldo Miklós ült a siralomházban. Egészen kétségbeesve. Valami politikai vétség miatt ítélték halálra. Istenhez nem akart fordulni. Őt is igazságtalannak tartotta. Katalin elment hozzá. Élesztgette benne a reménységet, megbékéltette az Úr terveivel, az áldozásra is elkísérte. Ott már azt mondogatta a szegény Tuldo Miklós: ,,Uram, légy velem, ne hagyj el! Nálad csak jóra számíthatok, nyugodtan halok meg”. Katalin a vérpadra is elkísérte. Megáldotta, biztatgatta: ,,Nemsokára az örök életben leszel”.

Emberszerető türelme kifogyhatatlan volt. Volt a városi kórházban egy szegény bélpoklos asszony. Senki sem akarta ápolni. Katalin vállalkozott, határtalan odaadással ápolta, a zsémbes és durvalelkű asszony azonban hamar követelődző lett. Nem egyszer bántó, szitkodzó szóval fogadta, ha szerinte megkésett. Katalin soha nem feddte, még mentette magát és az asszonyt haláláig nem szűnt meg hűségesen ápolni és kiszolgálni. Még hősiesebb áldozatot hozott, mikor egy mellrákban szenvedő harmadrendű testvérének ápolására vállalkozott. A bűzös, gennyes sebtől való természetes undorát úgy győzte le egyszersmindenkorra, hogy arcával egészen közel hajolt az utálatos sebhez és ott tartotta, míg hánytató undora el nem múlt. A beteget az ördög arra vitte, hogy ezt a legnagyobb szent jótevőjét gyalázza, sőt szűzi becsületében megrágalmazza. Katalin hozzátartozói fölzúdultak, anyja szenvedélyes szemrehányásokkal halmozta el. Ő állhatatos maradt. A beteget teljes gyöngédséggel ápolta továbbra is, de a rágalmak miatt panaszt tett az Úr Krisztusnál. Ő két koronát mutatott neki, gyémántoktól ragyogó aranykoronát és töviskoronát: válasszon, a másikat majd a másvilágon kell viselnie. Katalin habozás nélkül fogta a töviskoszorút, úgy a fejébe nyomta, hogy sokáig fájt még utána. S szó nélkül vállalta keresztjét.

Az Úrhoz tudott vezetni másokat, mert maga a legbensőségesebb kapcsolatban állt vele. Gyakran jelent meg előtte az Üdvözítő. Egyszer épp arról a zsoltárversről elmélkedett, hogy „tiszta szívet teremts bennem, Uram” (50). Nagy odaadással ajánlotta fel szívét, akaratát, minden törekvését az Úrnak. S ekkor látja, hogy jön hozzá az Úr Krisztus. Jött és szívet cserélt hűséges szolgálójával. Később az Úr sebhelyei is kiverődtek testén. Sokat szenvedett a sebek miatt, mégis boldogan viselte.

Szentségének, bölcsességének híre mesze földre terjedt. Sokan fordultak hozzá tanácsért. Levelezésben állt bíborosokkal, püspökökkel, fejedelmekkel, magával a pápával is. 1370-ben személyesen is megjelent az avignoni pápai udvarban. Készítette a római visszatérés útját.

Közben nem szűnt meg szülőföldjét elárasztani jóságos szeretetével. Ápolta a betegeket, véget vetett elkeseredett ellenségeskedéseknek. Egy ilyen kibékített és Istenhez vezetett ember neki adta Sziena közelében fekvő házát. A házat Katalin a pápa engedelmével kolostorrá alakította. Itt ápolta az 1374-i pestis áldozatait.

Így érte őt a fogságból visszatért XI. Gergely pápa halálának híre. Mikor VI. Orbán választásával kapcsolatban megkezdődtek a nagy nyugati egyházszakadás első viszálykodásai. Rómába ment. De már nem tudta megállítani a veszedelmet. Rómába érve megbetegedett s nemsokára meghalt: 1380 április 29-én, harminchárom éves korában. Halálos ágyán joggal utasította vissza a kísértő gonosz lélek vádaskodását, hogy hiúságból tette, amit tett. „Hiúságból semmit sem tettem. A mindenható Isten tiszteletét és dicsőségét szolgáltam állandóan.”

II. Pius pápa 1461-ben a szentek sorába iktatta.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)