Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2017. augusztus 16. - Andre Lowoa

http://3.bp.blogspot.com/-K-2xUQCIsE4/Ttqx98HAjkI/AAAAAAAABvQ/NHGPnqNcljQ/s320/worldwidewarning.pnghttp://www.masodikeljovetel.hu/wp-cont/uploads/2012/03/seal.jpghttp://metropolita.hu/wp-content/uploads/adoration-web.jpghttp://i88.servimg.com/u/f88/11/68/94/90/numari15.jpghttp://tata.lutheran.hu/kepek/2010/itelet.jpg

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/fd/Sanktuarium_w_La_Salette.jpg

BOLDOG SZANKTESZ

BOLDOG SZANKTESZ (kb. 1340-1390)
A Marche tartomány Montefabro városában született nemesi szüloktol, akik magasabb tanulmányok végzésére Urbinoba küldték. Húszévesen visszatérve szülovárosába egyszer egy társa, aki távolról rokona is volt, kivont karddal támadt rá. Szanktesz a jogtalan támadó ellen védekezett, s nála is kard lévén a támadó combját akaratlanul úgy megsebesítette, hogy az pár nap múlva sérülésébe belehalt. Az eset igen mélyen érintette, s hogy tettét jóvátegye, elhatározta, hogy belép a Ferenc-rendbe, és ott vezeklo élettel éli le életét. A laikus testvérek közé jelentkezett, fel is vették. A novíciát éve után fogadalmat tett, majd fegyelmezett életével oly példaadó szerzetesnek bizonyult, hogy megbízták a novícius laikus testvérek képzésével. Amikor ezt a hivatalt letette, minél nehezebb és alantasabb munkákat vállalt, s buzgó imaéletével, gyakori böjtölésével, virrasztrásaival, egyéb önmegtagadásaival kivált rendtársai közül. Az Oltáriszentség és Jézus szenvedése iránti tisztelet is jellemezte. Ismételten kérte Istent, hogy bocsásson rá hasonló szenvedést, mint amit o okozott ellenfelének. Kérése meghallgatásra talált: combján nyílt seb keletkezett, mely megmaradt élete végéig, ezt viselte nagy türelemmel s vezeklo lelkülettel. A mindenható sok vigasztalással és rendkívüli kegyelmekkel halmozta el, az emberek részérol is elismerésben, tiszteletben volt része. Halála 1390 körül történt. Mindjárt szentként tisztelték, s tisztelete - a közbenjárására történt csodák nyomán egyre nott. Ezt a tiszteletet XIV. Kelemen pápa erosítette meg 1770 körül. Az alábbi történet emlékeztet a Fiorett-i legendájára (Szent -Ferene és a farkas) vagy még inkább Szent Korbinián esetére, kinek öszvérét széttépte egy medve, mire o átrakta a medvére a málhát és az szolgált neki az öszvér helyett: Egyik kolostor közelében egy erdobol fát szállított Szanktesz egy szamaras kordéval. Egy farkas támadt a szamárra és széttépte. Mire a testvér: „Hohó, farkas koma. Ne szaladj el! Te kárt okoztál a kolostornak. Ki fogja most húzni a kordét? Gyere csak ide!” S átrakta a hámot a farkasra, befogta. S az engedelmeskedett neki. Azt is mondja a legendás történet, hogy a farkas továbbra is a rendház szolgálatában maradt.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Szankteszt bunbánó életre indítottad, közbenjárására alakíts minket is tetszésed szerint, hogy egykor örök dicsoségednek részesei lehessünk. Krisztus, a mi Urunk által.



Szent Titusz     vértanú, † 410

SZENT RÓKUS

SZENT RÓKUS

*Montpellier, 1345 körül +Angera, 1376 körül
A halála után hatvan évvel keletkezett életrajza a következőket mondja el:

Montpellier nagy és híres város volt Franciaországban. A város ura egy nemes lovag, János, a király rokona volt. Nemes volt származása, de még inkább erényei miatt. Felesége, Libera szintén nemes és szép asszony volt. Imádságaikkal és jó cselekedeteikkel mindketten Isten kedvében jártak, de gyermekük nem született. Ezért fogadalmat tettek, hogy ha Isten gyermekáldásban részesíti őket, gyermeküket Krisztus szolgálatára szentelik. Egy napon, amikor Libera imádságba merülten Krisztust és az ő Boldogságos Anyját erre kérlelte, angyali hangot hallott: ,,Libera, Isten meghallgatta imádságodat, kegyelmet nyersz az Úrtól.''

Libera fiút szült, akit a keresztségben Rókusnak neveztek. Mellkasának bal oldalán kereszt látszott, mely már ekkor Krisztus előtt kedvesnek mutatta. A szülők nagyon csodálkoztak a dolgon és áldották érte az Urat, s épp emiatt anyja nem bízta dajkára, ahogy akkoriban szokás volt, hanem ő maga szoptatta és dajkálta. Libera asszony hetenként kétszer böjtölt, ugyanakkor a kis Rókus is tartózkodott a tejtől, s csak egyszer szopott. Feltűnő volt azonban, hogy ezeken a napokon a gyermek elevenebb és vidámabb volt, mint máskor.

Rókus öt éves korában már engedelmes és erényes gyermek volt, oldalán a kereszt megmaradt és vele együtt növekedett. Amikor iskolába kezdett járni, kitűnt tudásával; közben böjtölt, imádkozott és jótékonykodott. Amikor 12 éves lett, megkezdte vezeklési gyakorlatait.

Ebben az időben atyja halálos beteg lett. Közel érezve a halált, magához hívta a fiát és így beszélt hozzá: ,,Rókus, egyetlen örökösöm, látod, én hamarosan bevégzem életemet. Végrendeletben az örökséggel együtt négy dolgot bízok rád. Először: miként tanultad, szüntelenül Jézus Krisztusnak szolgálj. Másodszor: ne feledkezz meg a szegényekről, az özvegyekről és az árvákról. Harmadszor: rád bízom vagyonomat, hogy jó célra használd. Negyedszer: adj otthont a nyomorultaknak és a szegényeknek.''

Rókus mindezt készséggel megígérte, s ezután atyjának, Jánosnak, halhatatlan lelke elhagyta a halandó testet. Amikor Rókus tizenöt éves lett, édesanyját is eltemette, és hozzáfogott, hogy atyja végrendeletét maradéktalanul végrehajtsa. A szent helyek mellett fölkereste a szegények házait, s a nyomorultakat, elnyomottakat és betegeket a szükséges javakkal és jó szóval támogatta; az özvegyeket és árvákat vigasztalta, a szegény leányokat férjhez adta. Ily módon szétosztotta a szegények között atyja vagyonát.

Ezután elhatározta, hogy elhagyja hazáját és fölkeresi a kereszténység nagy zarándokhelyeit. Zarándokruhát öltött, s bűnbánó lélekkel útra kelt Róma felé. Amikor Piacenzába érkezett, látta, hogy igaz, amit útközben hallott: a városban súlyos járvány aratott. Az egyik kórház gondnokát, Vincét kérlelte, engedje meg, hogy ápolja a betegeket. Az eleinte tiltakozott, mert féltette az egészséges fiatalembert a betegségtől. Végül azonban engedélyt adott.

Rókus a betegek között szokása szerint előbb mindent és mindenkit megáldott Jézus Krisztus nevében, és utána látott munkához. Félelem nélkül gondozta a betegeket, akik szentként fogadták, mert tapasztalták, hogy gyógyulást hoz nekik. Amikor a kórházban elvégezte a napi munkáját, megkereste a betegeket a városban is. Megjelölte őket a szent a kereszt jelével, majd megemlékezvén Jézus Krisztus szenvedéséről érintésével meggyógyította őket.

Piacenzától búcsút véve Cesenába vitte útja. Itt szintén járvány tombolt, s mint előbb, rövid idő alatt ezt a várost is megszabadította a bajtól. Rómába érve látnia kellett, hogy a járvány elborította az egész várost. Élt abban az időben Rómában egy bíboros, aki szintén megbetegedett. Amikor Rókus a házába lépett, csodálatos vigasztalás és remény költözött a bíboros lelkébe, mert azonnal megérezte, hogy Rókus Isten nagyon kedves embere. Ezért segítségét kérte, s íme, Rókus az ujjával keresztet rajzolt a homlokára. A kereszt látható lett és maradt a bíboros homlokán, és a beteg meggyógyult. Amikor azonban arra kérte Rókust, hogy vegye le homlokáról a kereszt jelét, mert nem akar látványosságul szolgálni, Rókus buzdította, hogy az Úr szenvedésére emlékezve viselje csak teljes tisztelettel a keresztet a homlokán, hiszen az szabadította meg a pestistől.

A bíboros elvitte Rókust a pápához, aki Rókus homlokán mennyei fényességet látott ragyogni. Rókus teljes búcsút nyert a pápától. Amikor azonban a bíboros hazája és családja felől érdeklődött, mivel Rókus semmi mulandó dicsőséget nem keresett, eltitkolta származását. A pápa megáldotta, hazatértek és Rókus három évig a bíborosnál lakott. Gondozta a szegényeket és a járványtól sújtottakat.

Három év múlva a bíboros, aki már nagyon öreg volt, meghalt. Rókus ekkor elhagyta Rómát és Riminibe ment, majd Novarába, s mindkét várost, mint a korábbiakat, megszabadította a pestistől. Novarából Piacenza felé vette útját, mert hallotta, hogy ott a járvány erősebben dühöng, mint másutt. Mindig arra törekedett ugyanis, hogy Jézus Krisztus nevében és szenvedésének erejéből segítséget nyújtson a járvány ellen. Mindenütt először a szegények házait és kórházait kereste meg, hiszen ott nagyobb szükség volt a segítségre.

Amikor már hosszú időt töltött a piacenzai kórházban, s szinte minden beteget meggyógyított, az egyik éjszaka álmában angyali szót hallott: ,,Rókus, Krisztus híve, kelj föl, mert a pestis most benned van, keress gyógyulást!'' Ő azonnal érezte testében a betegség mérgezett nyilát és hálát adott Istennek. Olyan fájdalom fogta el, hogy jajgatására a körülötte alvók mind fölébredtek. Ezért elhagyta a hálótermet és a küszöbön várta a hajnalt. Reggel a polgárok az ajtó előtt találták. Szemrehányást tettek a kórház igazgatójának, aki mentegetőzött, hogy nem ő tette ki Rókust. Amikor azonban a polgárok fölismerték, hogy Rókus beteg, kiűzték a városból, nehogy megkapják tőle a bajt.

A pestis okozta fájdalmak ellenére mindent türelemmel viselt és mindenért áldotta Istent. Egy közeli völgy erdejébe húzódott vissza, ahol itt egy kicsi kunyhót csinált magának. Majd megemlékezve Jézus nevéről, így imádkozott: ,,Hálát adok neked, üdvözítő Jézus, hogy most, amikor a betegség kínoz, ezen az elhagyatott helyen kegyelmeddel felüdítesz engem!'' Alig fejezte be imádságát, egy kis felhő szállt le az égből, s a kunyhója mellett a földre ereszkedve forrást fakasztott, mely oltani kezdte Rókus szomját. A forrás mind a mai napig megvan.

Volt a közelben egy falu. Ott élt egy Gotthárd nevű istenfélő ember, kinek nagy birtoka és nagy családja volt. Vadászkutyái közül az egyiket különösen kedvelte, s ennek megengedte, hogy az asztalról egyen kenyeret. Amikor Rókus éhezett, ez a kutya vitt neki kenyeret. Egyik nap, amikor különlegesen finom kenyér került az asztalra, s a kutya szokása szerint elindult vele, Gotthárd a kutya után indult és rátalált Rókusra. Amikor látta, hogy a kutya neki adja a kenyeret, szent félelemmel köszöntötte és leült melléje. Rókus azonban figyelmeztette: ,,Barátom, menj el innen, mert betegségem nagyon veszedelmes.''

Gotthárd hazatérve így gondolkodott magában: Ez a szegény ember, akit ott hagytam az erdőben, biztosan Isten embere, mert a kutyám, az értelmetlen állat kenyeret vitt neki. Mennyivel inkább kell ugyanezt tennem nekem, aki értelmes ember és keresztény vagyok! Ezen gondolatokkal visszatért hozzá, és azt mondta: ,,Segíteni akarok neked, szent zarándok, s többé nem akarlak magadra hagyni.''

Rókus hálát adott Istennek és kezdte Gotthárdot Krisztus törvényére oktatni. Egy ilyen együttlét alkalmával, mivel a kutya már nem hozott kenyeret, Gotthárd kezdett élelemről gondolkodni, s mivel egyre éhesebb lett, segítséget kért a szenttől. Ő az Úr szava szerint (,,Arcod verítékével eszed a kenyeret'') buzdította: térjen vissza a faluba, mondjon le mindenéről, kövesse Jézus Krisztus útját és az Ő nevében kolduljon. Gotthárd azonban -- mert közismert és gazdag ember volt -- azt mondta, hogy ő ezt szégyenli. Később azonban, miután Rókustól sok tanítást hallott, bement Piacenzába, ahol szintén sokan ismerték és koldulni kezdett. Bezörgetett egyik ismerőse ajtaján és alamizsnát kért. Az keményen megszidta, amiért nevetségessé teszi magát azzal, hogy okos és gazdag létére koldul, s haragosan elűzte. Gotthárd másokhoz fordult alamizsnáért, de sokan megtagadták tőle az alamizsnát. Mindezeket még aznap megtámadta a ragályos kór. Amikor visszatért az erdőbe, elbeszélte Rókusnak a történteket, Rókus pedig megmondta, hogy a barátja hamarosan meg fog halni. Így is történt.

Jóllehet Rókust még mindig gyötörte a betegség, az erdőben hagyva Gotthárdot a járvány sújtotta városba ment. Jézus nevében megáldotta, megérintette és meggyógyította a betegeket, majd -- még mindig betegen és sántán -- visszatért az erdőbe. Akik hallottak róla, sokan fölkeresték, s Rókus szükségleteik szerint csodákat tett velük.

Kis idő múltán Gotthárd bement a városba, s Rókust egyedül hagyta az erdőben. Rókus imádkozni kezdett, hogy Isten szabadítsa meg a betegségtől, s ekkor álomba merült. A visszatérő Gotthárd a kunyhó közelébe érve angyali hangot hallott: ,,Rókus, Isten barátja, az Úr meghallgatta imádságodat, íme, meggyógyultál betegségedből. Az Úr parancsa, hogy indulj haza.'' Gotthárd elámult a hang hallatára, már csak azért is, mert addig nem tudta Rókusnak a nevét.

Amikor Rókus gyógyultan ébredt az álomból, elmondta neki, amit hallott. Rókus nagyon megkérte, hogy el ne árulja a nevét, mert nem akar földi dicsőséget. Néhány nap múlva elbúcsúzott Gotthárdtól és társaitól, és zarándokként hazafelé indult. Amikor Lombardiában Angera közelében járt, a vidék urának katonái épp háborúskodtak és elfogták Rókust. Mint kémet vitték uruk elé, az pedig anélkül, hogy kivizsgálta volna a dolgot, börtönbe vetette. Rókus Jézus nevét segítségül híva türelemmel vállalta a börtönt, s éjjel és nappal Istennek ajánlotta magát. A börtön otthona lett, mert vezeklésként és remeteségként fogadta.

Így telt el öt év. Akkor -- mivel Isten akarata az volt, hogy a szent férfiú lelke a szentek körébe kerüljön -- az az ember, aki élelmet szokott vinni Rókusnak a börtönbe, látta, hogy a börtönből csodálatos fény sugárzik. Rókus térden állva imádkozott és mindent az Úr kezébe ajánlott. A dolognak híre ment, s a városból sokan a börtönhöz siettek, s mind látták a csodát. Dicsérték Istent és kárhoztatták a börtön urát kegyetlenségéért.

Amikor Rókus fölismerte, hogy Isten akaratából be fogja végezni ezt a halandó életet, szólította a börtönőrt és kérte, Isten és a Boldogságos Szűz nevében engedje meg, hogy pap jöjjön és meggyóntassa őt. Miután meggyónt, azt kérte, hogy három napra hagyják magára, hogy igazán fölkészülhessen halálára. Tudta ugyanis, hogy a város polgárai mennyire ki akarják szabadítani a börtönből. A gyóntató ezt elmondta urának, aki gondoskodott három zavartalan napról. A harmadik nap végén az Úr angyala ezzel az üzenettel jött: ,,Rókus, az Úr a lelkedért küldött engem. Mondd meg, mi az utolsó kívánságod?'' Rókus akkor áhítatos imádságban arra kérte a mindenható Istent, hogy azok a keresztények, akik Jézus nevében áhítattal megemlékeznek róla, szabaduljanak meg a járványos betegségtől. Amikor imádságát befejezte, kilehelte lelkét.

A harmadik nap elmúltával a város ura elküldte embereit, hogy kiszabadítsa Rókust a börtönből. Ám azok már holtan találták. Az egész börtön csodálatos fényben sugárzott, amiből megérthették, hogy Isten barátja volt az, aki ott meghalt.

Rókus fejénél és lábánál egy-egy nagy gyertya égett. A feje alatt egy táblát találtak, melyen arany betűkkel írva állt: Isten meghallgatta, amit a betegek számára kért. Az írásból megtudták Rókus nevét és nemes származását. Amikor a város urának anyja meghallotta a hírt, fölismerte, hogy az unokája volt, s amikor a temetésre előkészítették, a keblén látható keresztről ráismert a rokonság is. Fájdalommal és bűnbánattal telve temették el.

Ennyit tudhatunk meg Rókusról életrajza alapján. Tisztelete 1420 körül Montpellier-ben kezdődött, s nagyon hamar egész Észak-Itáliában, főleg Piacenza környékén elterjedt. 1477-től sorra alapították a Szent Rókus társulatokat betegápolásra, főleg járványok idején. A 15. század végétől a tizennégy segítő szent között járványok ellen hívták segítségül. A 16-18. században az egyik leginkább tisztelt szent volt Európában.


Magyarországon sok helyen fogadott ünnepként ülték meg napját, mert tapasztalták segítségét. Szent Rókus oltalma alatt áll az 1796-ban épített pesti járványkórház is.

SZENT ISTVÁN KIRÁLY - SZENT JOAKIM, a Boldogságos Szűz Mária édesapja

SZENT ISTVÁN KIRÁLY

*969/970 +Esztergom, 1038. augusztus 15.
A magyar törzsek fejedelmei között Géza különleges hatalmi pozíciót vívott ki magának. Elsősorban politikai megfontolásokból nyugat felé fordult, és megnyitotta a kereszténységnek az ország kapuit. Ebben keresztény feleségének, az erdélyi Saroltának befolyása is érvényesült. Beengedte az országba Pilgrim passaui püspök követeit. A bajor papok egyike keresztelte meg őt, Mihály testvérét és 973-ban vagy 974-ben fiát, Vajkot, aki a keresztség vizében és lélekben történt szent újjászületésekor a passaui egyházmegye védőszentje után az István nevet kapta. Az országban azonban még túlsúlyban volt a pogányság, és a pogány elem keveredett a kereszténységgel. A királyi udvarban, Gézánál éppúgy, mint uralomra vágyó feleségénél, a keresztény gondolat kezdetben inkább dinasztikus és állami célokat szolgált, mintsem Krisztus szent ügyét. Géza, hogy a kereszténység felvételét és ezzel kapcsolatban a nyugati orientációt biztosítsa, s házának hatalmát megszilárdítsa, kizárta a trónöröklésből versenytársát, Koppányt, és termetre ugyan kicsiny, de jellemben, bátorságban és helytállásban messze kiemelkedő fiát, Istvánt jelölte utódjává. Prágából meghívta Adalbert püspököt, hogy a megtérést elmélyítse, és István további képzését előmozdítsa. Adalbert volt az is, aki a fejedelmi ifjút megbérmálta, és vallási szempontból előnyösen befolyásolta. Ő közvetítette 995-ben az István és Gizella között létrejött házasságot is. Amikor az ifjú trónörökös atyja halálakor, 997-ben átvette a hatalmat, a keresztény szellem és vallásos világnézet már szilárd gyökeret vert benne.

Egyelőre azonban még véres csatákat kellett vívnia az ellene fölkelt törzsfőkkel. A Veszprém melletti győzelem és Koppány halála őt legfőbb belső ellenségétől, az országot pedig a pogányságba való visszaeséstől szabadította meg. A Konstantinápolyban megkeresztelt Gyula és Ajtony leverése viszont a Bizánchoz való csatlakozás tervét hiúsította meg. Azonkívül István megszerezte magának a Tiszán és Dunán túl fekvő területeket, valamint Erdélyt, és ezáltal gyarapította országát, uralmát és birtokát.

Ezzel megteremtette messzenéző uralkodói programjának előfeltételeit, és szívós energiával, okos taktikával fogott hozzá nemzetpolitikai fő feladatához. A történelmi keresztút előtt álló országban négy nagy probléma jelentkezett: a kereszténység megkedveltetése és szívüggyé tétele, közösségben az apostoli székkel és Nyugattal; az állam önállósága, vagyis nemzeti függetlenség mind a német-római, mind a bizánci császársággal szemben; erős monarchia és politikai egység fölépítése, vagyis a törzsi önállóság és hűbéri hatalom megszüntetése központi kormányhatalom alapítása által; s végül mindamellett, amennyire csak lehetséges, a magyar népi jelleg és szokások megőrzése a Nyugat-Európába való egyidejű beilleszkedés közepette.

Diplomáciai és politikai érzéke, mellyel nemegyszer a gyakorlatban egymásnak ellentmondó célokat is el tudott érni, korának, sőt mondhatni, az egész magyar történelemnek legnagyobb államférfiává avatta. Politikai, vallási és társadalmi szempontból tulajdonképpen ő teremtette meg Magyarországot, István jelölte ki és biztosította a jövőbe vezető utat népének. A magyarságnak négy különböző szomszédos kultúra -- a török-mohamedán keleten, a görög-szláv a Balkánon, a latin-német nyugaton és a pogány-szláv északon -- feszültséggel teli területén kellett ezek ostromló befolyásával és ellentmondásaival küzdelmet folytatnia. A változást, amelyet István hozott, jól megvilágítja egy világpolitikai jelentőségű tény: trónra lépése előtt nem egészen fél századdal a magyar lovascsapatok még halálosan fenyegették Nyugatot és a kereszténységet, egészen az Augsburg melletti Lech-mezőig hatolva előre. Az István által alkotmányában, kiterjedésében, kultúrájában és történelemformáló erejében újjáalakított Magyarország ezzel szemben a keresztény Nyugat előretolt bástyája lett az előnyomuló mongol és török veszély ellen, és évszázadokon keresztül védőfal az ázsiai hódítók barbárságával szemben.

Nagy érdemeket szerzett az ország katolikus egyháza érdekében kifejtett munkájával is. Szerzetes papokat hívott Bajorországból, Csehországból, Olaszországból, éspedig bencéseket, kiváltképpen a clunyi reform követőit, Dél-Magyarországra pedig a görög bazilita rend férfi és női tagjait. Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) apátságot alapított. Sok kolostort létesített, amelyek missziós központjai és gyújtópontjai lettek a vallásos s kulturális életnek. Elrendelte a vasárnap megszentelését és minden tíz falu számára templom építését. Saját költségén emelt Esztergomban, palotája közelében egy gyönyörű székesegyházat, Veszprémben egy női apátságot, és fölépítette Budán a Szent Péter és Pál templomot a székeskáptalannal együtt. Más templomokat gazdagon megajándékozott, javaikat közvetlen védelme alá vette. Ami a keresztény vallással és keresztény törvénnyel nem volt összeegyeztethető, annak hadat üzent és büntetéssel sújtotta. Ebben ő és pogány ellenlábasai egyformán koruk gyermekei voltak. Mindazonáltal nem nyúlt a régi mondákhoz és énekekhez, amelyek a pogány ősöket és hősöket dicsőítették; a pogány korból származó népszokásokat, ha az új hittel nem ellenkeztek, megőrizte vagy megtöltötte őket keresztény tartalommal. E tekintetben a bölcs alkalmazkodás módszerét követte: enyhébb, józanabb, eredményesebb volt, mint Magyarország első hithirdetői.

Az állami törvényhozásban, a kormányzásban és gazdasági vonalon sikerült szerencsésen összeolvasztania a nyugati elemeket, mindenekelőtt a frank grófság-alkotmányt a hazaiakkal. Ugyanilyen messzenéző megértéssel képviselte népe sajátosságát és érdekeit a határokon túl is. Gondolt Európa és a keresztény világ egységére. A keresztény magyar szellemet külföldön is jelenvalóvá tette: Jeruzsálemben bencés kolostort, Rómában zarándokházat, Konstantinápolyban díszes templomot építtetett.

Egyik fő munkatársa, a 993-ban Prágából érkezett Asztrik szerzetes ztján II. Szilveszter pápához fordult jogai megerősítéséért és a teljhatalom kieszközléséért. Célja az volt, hogy a keresztény királyság méltóságára emelkedjék, nemkülönben, hogy már eleve kizárjon mindenféle függőséget a német birodalomtól és a szomszédos bajor egyháztól, s országa egyházát az állammal szorosabban egybekapcsolja. Asztrik valóban kieszközölte urának a koronát, az előtte hordozott keresztet és azt az apostoli kiváltságot, hogy püspökségeket alapíthasson és egyházi főméltóságokat nevezhessen ki.

Az 1000. év karácsonyán kenték föl és koronázták királlyá Istvánt Esztergomban. Ez egyenlő volt szuverén királyi méltóságra emelésével és apostoli küldetésének elismerésével. A pápától kapott előjogra támaszkodva birodalmának szilárd egyházi szervezetet adott: tíz egyházkerületet alapított (12 volt tervbe véve), köztük két érsekséget: Esztergomban és Kalocsán, valamint nyolc püspökséget.

Két fájdalmas esemény árnyékolta be élete alkonyát, mindkettő legbensejéig érintette. Imre fiát, a rendkívül erényes ifjút rendelte és készítette elő trónörökösévé. Még halála előtt meg akarta vele osztani az uralmat. Imrét azonban közvetlenül uralkodótársává koronázása előtt, 1031-ben egy vadászat alkalmával vadkan támadta meg és sebezte halálra. István másik gyermeke már korábban meghalt. Így nem maradt közvetlen örököse. Az Árpád-nemzetség egyetlen leszármazottja Vazul volt, ő azonban ifjúkori ballépéseiért börtönben ült. A súlyosan beteg király megkegyelmezett neki, kiengedte a fogságból, sőt azon gondolkodott, hogy még életében maga mellé veszi és trónra emeli. A rossz tanácsra hallgató hálátlan rokon azonban egy galád összeesküvésbe keveredett, aminek az volt a célja, hogy a királyt meggyilkolják és az országban visszaállítsák a pogányságot. Ilyen gazságot István nem hagyhatott büntetlenül, életművét nem engedhette elpusztítani. A királygyilkosság szándékáért halálbüntetés járt. István az összeesküvés három fejének kiszúratta a szemét és levágatta a kezét: ez abban az időben a súlyos gonosztevők szokásos büntetése volt, és a megérdemelt halálbüntetés esetén, mint itt, kegyelmi aktusnak számított.

Amikor halálát közeledni érezte, magához hívatta tanácsosait, s velük egyetértésben Pétert, Velencében élő nővérének fiát tette utódjává. Mindenkit arra intett, hogy maradjanak meg az igaz hitben, szeressék az igazságosságot, és főleg hűségesen ápolják a kereszténység zsenge vetését. Közel hetven éves korában -- a 11. században ritka magas korban --, 42 évi uralkodás után halt meg Mária mennybevitelének napján, akit oly bensőségesen tisztelt s akinek tiszteletére több templomot épített. Halála előtt neki ajánlotta az országot.

Istvánt az egész nemzet gyászolta. Temetésére az egész országból sereglettek az emberek Székesfehérvárra. Ott, az általa alapított gyönyörű bazilikában -- mely éppen akkor készült el, és ebből az alkalomból gyorsan fölszentelték -- helyezték ünnepélyesen nyugalomra földi maradványait.

Az általános gyász igazi és szívből jövő volt. A nép érezte: István király személyében a dinasztia megalapítója, a kimagasló uralkodó és államalapító hunyt el, az erős és igazságos király, aki a szigort szelídséggel tudta párosítani. Tudott harcolni, ha a szükség úgy kívánta; mindazonáltal békeszerető volt. Támadó hadjáratot nem kezdeményezett, harcias nemzetét a gyümölcsöző béke világába vezette, és a még túlnyomóan vándorló, nomád életet élő népet a letelepedésre szoktatta. Az ország határain kívül is nagy tiszteletnek örvendett, egyrészt történelmi szerepe miatt, másrészt azért, mert menekülteknek és más sorsüldözötteknek menedéket nyújtott, a Szentföldre, Konstantinápolyba, Ravennába vagy Rómába zarándokló idegeneknek pedig vendéglátást és kedvező átvonulást biztosított.

Mint uralkodó tudatában volt Isten előtti felelősségének. Ragyogó példája volt ennek, hogy Szent István templomában hivatalát évente letette, annak jeléül, hogy csak kölcsön kapta Istentől, és annak bizonyságára, hogy hatalmát Istennek áldozza. Lelki arculata abban a ,,fejedelemtükörben'' is visszatükrözödik, amelyet fiának hagyott hátra latin nyelven. Talán nem ő maga írta, de mindenesetre az ő közelében, politikai s erkölcsi elvei értelmében szerkesztették. Az akkori Magyarországon mindenképpen a legjelentősebb irodalmi alkotás. Ezekben az Intelmekben (Admonitiones) többek között a következő uralkodói szabályok találhatók: ,,Uralkodjál szelíden, alázattal, békésen harag és gyűlölködés nélkül! A király koronájának legszebb ékszerei a jótettek; azért illő, hogy a király igazságossággal és irgalmassággal, valamint a többi keresztény erénnyel ékeskedjék. Minden nép saját törvényei szerint él; add meg az országnak a szabadságot, hogy aszerint éljen!''

Halála után még egyszer lázadást szított a pogány visszahatás; a császári hatalom nyomása is erősödött Magyarországgal szemben. Végül azonban az itt-ott fölbukkanó zűrzavar után különösen László és Kálmán király visszavezette az országot István nyomdokaiba. Azóta István a nép szívében mindinkább legendás hőssé, népe apostolává, védelmezőjévé és Magyarország eszményévé magasztosodott föl. Benne és vele a korona, királyság és nemzet szinte misztikus egységgé olvadt össze. Sírja sokat látogatott nemzeti búcsújáró hellyé vált; számos imameghallgatás és csoda történt ott. Ünnepe nemzeti ünnep lett.

László király 1083. augusztus 20-án pápai engedéllyel, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében oltárra emeltette Istvánt, Imrével és nevelője, Gellért csanádi püspök földi maradványaival együtt. Ez akkor egyenértékű volt a szentté avatással.

István tisztelete nemsokára elterjedt az ország határain túl is. Különösen Scheyernben és Bambergben, a bajor hercegi házzal való házassági kapcsolata következtében; azután Aachenben és Kölnben, ahová egyes ereklyéi is elkerültek; Montecassinóban, főleg a bencés rendnek tett kiváltságai miatt, és a belgiumi Namurben. XI. Ince pápa 1686 novemberében -- Buda visszafoglalása alkalmából -- az egész Egyházra kiterjesztette szeptember 2-ára helyezett ünnepét. Ma a világegyház augusztus 16-án, a magyar egyház augusztus 20-án (mint Magyarország fővédőszentjét) ünnepli. Május 30-án a mai napig sértetlenül fennmaradt Szent Jobb ereklyét tiszteljük.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent István királyt, a te hitvallódat a földön országunk koronájával ékesítetted és szentjeid közé emelted, kérünk, add meg, hogy aki a hit terjesztője volt Pannóniában, Egyházad védelmezője legyen a mennyben!


SZENT JOAKIM, a Boldogságos Szűz Mária édesapja       

A 2. századig visszamenő hagyomány nevezi meg a Boldogságos Szűz Mária szüleit: Annát és Joakimot. Ez az úgy nevezett Jakab-ősevangélium elbeszéli, hogy mivel nem volt gyermeke, egy férfi megakadályozta Joakimot az áldozat bemutatásában. A szégyentől visszavonult. Ezután imával, jótékonykodással, böjttel kérték Istent a gyalázatuk elvételére.

Sok könny, keserűség és várakozás után született meg gyermekük, Mária. A várva várt gyermeket hároméves korában a templom szolgálatára ajánlották fel. Szent Joakim tekintélyes idős korban hunyt el, Szent Anna és Szűz Mária karjaiban.

Szent Joakim tisztelete az újkorban fejlődött ki. 1584-ben vették fel ünnepét a Római Naptárba. Szent Annával együtt a házastársak védőszentje és segítője.


Példája:
    A megpróbáltatásokban hűségesek adják a legnagyobb kincseket a világnak!

Szent Cherimon atya - Szent Dioméd vértanú

Az Úr nem kézzel festett képe

Az Úr nem kézzel festett képe


Jézus Krisztus földi életében, csodáinak híre eljutott az Eufráteszen túli Edessza városába. A leprától szenvedő Abgár király Ananiás képfestőt küldte el egy levéllel Jézushoz, hogy menjen el hozzá és gyógyítsa meg őt. Ananiás hiába akarta Jézus arcát megfesteni, nem sikerült neki. Jézus megígérte, hogy tanítványai közül küld a királyhoz valakit. Akkor az Úr, megtörölte arcát egy kendővel, és csodásán rajta maradt az Ő isteni arca. Abgár nagy tisztelettel fogadta a nem kézzel festett képet, és azonnal meggyógyult leprájától. Bíborban született Konstantin király 944. augusztus 16-án Konstantinápolyba vitte a csodás képet és erre a napra ünnepet rendelt el. Van egy hagyomány, mely szerint, amikor a keresztes vitézek elfoglalták Konstantinápolyt, ezt a szentképet Velencébe akarták vinni csónakon, de a csónak, amelyben vitték elsüllyedt a Márvány tenger hullámaiban.


Szent Ábrahám


Szent Cherimon atya

Szentünk a Szkéti pusztában volt szerzetes Egyiptomban. Halála után testét ülve találták, kezében azzal, amit dolgozott, mert munka közben halt meg a IV. század végén, vagy az V. század első éveiben.
   

Szent Dioméd vértanú

Szent Dioméd a Kilikiai Tarzusban született. Foglalkozására nézve orvos volt, Mint keresztény ember nemcsak a testet, hanem a keresztény hit terjesztésével, Krisztus hitére vezetvén az embereket, a lelkeket is gyógyította. Dioklécián császár, hallva erről, megparancsolta, hogy vigyék Diomédet Nikomédiába, hogy megbüntethesse. A szenvedések helyére vezető úton Dioméd meghalt, a kísérő katonák levágták fejet és azt a császárnak vitték. Isten ezért vaksággal büntette meg őket. Szemük világát csodálatos módon csak akkor nyerték csodálatosan vissza, amikor a levágott fejet visszavittek és a testhez illesztették. Ez a III. század végén vagy a IV. század elején történt.

Szent Tarzíciusz vértanú

 

Szent Tarzíciusz vértanú, † 257
Fotóalbum / Hírek képei / tarzicius (normál)257-ben Rómában Valerianus császár uralkodott, aki a keresztényeket Róma ellenségeinek tekintette, ezért börtönbe vettette és kényszermunkára hurcolta őket. Tarzíciusz, aki igen bátor fiú volt, gyakran belopódzott a bebörtönzött keresztények közé. Vigasztalta őket, élelmet és híreket vitt nekik.
A császár nagy népünnepélyre készült, ezért elküldte a börtönbe egy tisztjét, hogy válogassa ki a fiatal, erős keresztényeket, akiket majd a vadállatok elé vetnek. Ez a hír Tarzíciusz révén eljutott II. Sixtus pápához. Arra nem volt lehetőség, hogy kiszabadítsák a halálraítélteket, ezért a pápa úgy gondolta, jó lenne, ha Krisztus Szent Testével megerősítve indulhatnának utolsó útjukra. Igen ám, de hogyan juthatna el hozzájuk az Eucharisztia? Hiszen az őrséget megkettőzték, senki sem juthat be a börtönbe!
Tarzíciusz felajánlotta, hogy ő elviszi a raboknak az Eucharisztiát. A Szentatya beleegyezett. Tarzíciusz egy bőrzacskóba tette az Oltáriszentséget és a nyakába akasztva a köntöse alá rejtette, majd útnak indult.
Útközben azonban találkozott iskolatársaival.
Egyikük rákiáltott:
-Hová sietsz? Gyere, játsszál velünk!
-Nem lehet – tiltakozott Tarzíciusz -, sürgős dolgom van.
A fiúk körülvették és egyikük megjegyezte:
-Barátunk rejteget valamit a köntöse alatt. Meg kell mutatnod!
Tarzíciusz tovább akart sietni, de társai visszatartották. Erőszakkal próbálták elvenni féltve őrzött kincsét. Már leteperték a földre és keményen ütlegelték. Egyikük felkiáltott:
-Lehet, hogy Tarzíciusz is keresztény, és az Istenüket rejtegeti! El kell vennünk tőle!
Már-már sikerült is, amikor az utolsó pillanatban egy katona lépett közéjük. Ez a katona szintén keresztény volt és ismerte Tarzíciuszt. Elkergette a kegyetlen gyerekeket, és a vérző fiút karjába vitte be egy közeli keresztény házába. Tarzíciusz arcán a fájdalom mellett annak öröme tündökölt, hogy sikerült Jézus Testét megvédenie. Utoljára még megáldozott, és mint az Oltáriszentség vértanúja indult el az örök hazába. (György Attila nyomán)

BOLDOG NOVELLONUSZ

Szent Alípiusz püspök és hitvalló, † 430


Szent Napoleon vértanú, † 305


BOLDOG NOVELLONUSZ III. r . (1224-1280)
A bunbánó szentek között foglal helyet. Romagna* tartomány Faenza* városában született. Buzgó szülei jó kereszténynek nevelték. Cipészmester lett, azonban kicsapongó életével ismeroseinek botrányt, szüleinek sok szomorúságot okozott. Fiatalon megnosült, életmódja azonban ezzel nem változott meg. Édesanyja sokat könyörgött érte; imái és könnyei nem voltak hiábavalók.24 éves korában súlyos betegség érte. Ekkor végre Isten kegyelme által belátta buneinek súlyosságát s a halál közelsége megnyitotta szemét. Megfogadta, hogyha felgyógyul, egész életén át bunbánó életet folytat s elzarándokol Rómába az apostolok, valamint Compostellá*-ba, Szent Jakab sírjához. Isten elfogadta felajánlását. Egyik napról a másikra csodás módon visszanyerte egészségét. Igéretéhez huen elso tette volt, hogy belépett Szent Ferenc III. rendjébe. A szentrol eddig is hallott, de ettol kezdve követni is akarta. A szorgalmas munka és imádság mellett felkarolta a szegényeket. Keresetébol csak annyit tartott meg, amennyi családjának megélhetéséhez szükséges volt, a többit a szegények, betegek javára fordította. Felesége kezdetben helytelenítette bokezuségét, de amikor látta férje munkájának boséges jutalmát, o is részt vett a jótékonykodásban. Felesége halála után még jobban segítette a szegényeket s élte vezeklo életét. Sot másokat is fellelkesített példájával. Faenza kézmuveseit vezekloegyesületbe tömörítette, s a zarándoklatokra tett fogadalmát is teljesítette. Többször is elzarándokolt gyalog, mezítláb Rómába, Compostellába. Karitatív tevékenységét egészen haláláig folytatta, s Isten a csodatevés karizmájával is kituntette. Egyes adatok szerint 56, a breviárium szerint 80 éves korában hunyt el 1280. júl. 27-én. Faenza a város pátrónusaként tisztelte halála óta. Tiszteletét VII. Piusz pápa hagyta jóvá 1817- ben.
„Légy készen mindenkor és úgy élj, hogy a halál soha készületlenül ne találjon. Mikor eljön az utolsó óra, egészen másképp látod majd elmúlt életedet, és igen megbánod, hogy olyan rest és tunya voltál.” (Kempis: Krisztus követése I. 23.)
Imádság:
Istenünk, te Boldog Novellonuszt édesanyja könnyes imádsága által a bunös életbol megtérésre és szent életre vezetted, minket is alakíts át a régi emberbol új emberré. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Kosztka Szent Szaniszló hitvalló, † 1568

NAGYBOLDOGASSZONY (Boldogságos Szűz Mária mennybevétele)

 NAGYBOLDOGASSZONY (Boldogságos Szűz Mária mennybevétele)

Egy szűz Dávid házából Mária a zsidóság egyik nagy tiszteletben álló nemesi családjának leánya volt. Lk 1,27.32-ből következik, hogy Dávid király törzséből származott. A szöveg így hangzik: Isten elküldte Gábor angyalt Názáretbe ,,egy szűzhöz, aki egy József nevű férfi jegyese volt, Dávid házából, s a szüzet Máriának hívták''. A kijelentés kétségtelenül Máriára vonatkozik. De ki származik Dávid házából: Mária vagy József? A szöveg fogalmazása --ahogyan ránk maradt -- nem szerencsés, mert e kérdés nyitva maradt. Ez azért feltűnő, mert a gyermekségtörténetet (Lk 1,5--2,52) nagyon egyszerűen és világosan fogalmazták, s a néhány homályos helyet későbbi adatok alapján ki lehet deríteni. A gyermekségtörténet ugyanis már korábban írásba lett foglalva, és Lukács röviddel közzététele előtt felvette evangéliumába.
Ehhez járul még, hogy eredetileg héber nyelven írták, s a görög fordításban néhány toldást kapott. Ilyen betoldás a Józsefre vonatkozó megjegyzés is. Ha kiemeljük a szövegből ezt a részt: ,,aki egy József nevű férfi jegyese volt'', előttünk áll a minden valószínűség szerint eredeti, világos, félreérhetetlen szöveg: ,,egy szűzhöz, Dávid házából, s a szüzet Máriának hívták''.

Ez a gondolat van a Lk 1,32 hátterében is: ,,Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját.'' Mivel Gábriel szűzi fogantatásról beszél, csak Mária lehetett, aki anyaságán keresztül a Dávidtól való származást biztosította. Ő maga volt Dávid leánya, ahogy akkoriban Dávid női leszármazottait nevezték, általa lett Jézus Dávid fia. Ez a Dávidtól való test szerinti származás elengedhetetlenül szükséges volt Jézus számára, hiszen Dávid jogutódjaként kellett annak trónjára ülnie s uralkodnia ,,Jákob házában''. Ezt a jogigényt azonban Mária nem adhatta fiának, hiszen ő maga sem rendelkezett vele, s e jogot csak férfiágon lehetett örökölni: ez volt a feladata Józsefnek, aki mint Mária jog szerinti férje jogilag Jézus atyjának számított. Mária a dávidi leszármazással csak az alapot teremtette meg ahhoz, hogy Jézus Dávid trónörököse legyen. Lk 2,4-ből és Jézus családfájából (Mt 1,1-- 17) tudjuk, hogy József is Dávid családjából származott.

E leszármazás révén volt Mária és József házassága társadalmilag is lehetséges, s ez volt az oka annak, hogy a szülők mindkét részről egymásnak szánták őket. Ebből újra látható, hogy akkoriban a házasságkötések alkalmával meglehetősen szemmel tartották a dávidi leszármazást, jóllehet e család politikai téren semmi szerepet sem játszott.

Nagy Heródes, aki akkor Palesztina felett uralkodott, a maga módján nagyon érdekelt volt ezzel kapcsolatban. Úgy látszik, hogy Heródes egy alkalommal valóban összeütközött Dávid utódaival, név szerint Ezekiással, aki számon tartván a leszármazását, arra gondolt, hogy erőszak útján szerzi meg az őt megillető politikai hatalmat. A fiatal Heródes, röviddel azelőtt, hogy király lett, megtámadott egy nagy rablóbandát, amely a szíriai Ezekiás vezetése alatt Galileában lépett föl. Heródes győzött és Ezekiást sok társával együtt halálra ítéltette. Ez Kr. e. 47-ben volt. Heródes uralkodása alatt (37--4) aránylag nyugalom volt. Halála után azonban föllépett Ezekiás fia, Júdás, akit Galileai Júdás néven ismertek, és felkelést robbantott ki Galileában, ,,mivel királyságra tört''. De nem volt szerencséje. A római hadvezér, Varus szétverte csapatait, és kétezer ,,rablót'' keresztre feszíttetett. Rablóknak hívták őket a hatalmon lévők, mivel megtámadták a karavánokat, és gyűlöltek mindenkit, aki a rómaiakkal lepaktált.

E külső sikertelenség ellenére a nép körében Júdás eszméje -- mely szerint egyedül Isten a Király és az Úr, s a császárnak nem szabad adót fizetni -- egyre népszerűbb lett. A rómaiak Júdás követőit mint lázadókat keresztre feszítették. (Így került Jézus keresztje később két rabló közé, s úgy kellett közöttük meghalnia, mintha ő lenne a vezérük.) Kr. u. 6-ban Júdás egy újabb heves felkelést robbantott ki, amit a rómaiak épp úgy elnyomtak, mint az elsőt, de Júdásnak ez alkalommal is sikerült kicsúsznia a kezükből. 47-ben viszont mindkét fiát, Jakabot és Simont elfogta és keresztre szegeztette Tiberius Alexander, Pilátus utóda. Végül 66-ban a galileai Júdás legfiatalabb fia, Menachen lépett fel a rómaiak ellen. Elődeinél kevesebb körültekintéssel azonnal Júda királyaként kezdett intézkedni, annyira kegyetlenül, hogy saját emberei gyilkolták meg.

Ezekiás családja egy századon keresztül ontott vért a királyságért, de útjuk nem Isten útja volt. Jézus, az Istentől küldött Messiás és Megváltó nem mások, hanem a saját vérét áldozta föl az ember üdvösségéért.

Nehéz elképzelni, hogy Mária ne hallott volna Ezekiás családjának törekvéseiről. Ha versengés lett volna Ezekiás és Mária rokonsága között, úgy Mária felettébb örült volna, mikor az angyaltól megtudta, hogy a Dávidtól leszármazott családok összes asszonyai között ő lett kiválasztva arra, hogy a Messiás édesanyja legyen. Mária azonban egészen másképp reagált. Először megbizonyosodott arról, hogy a számára fölkínált méltóság összeegyeztethető-e azzal, amit erkölcsi szempontból tökéletesnek ismert: ,,Hogyan történik ez, hiszen férfit nem ismerek'', azután szíve egyszerűségével és feltétlen önátadásával beleegyezését adta: ,,Íme, az Úr szolgáló leánya. Legyen nekem a te igéd szerint.'' Ebben a válaszban semmi nyoma a királyi vér büszkeségének.

Mária szoros kapcsolatban állt azzal a rokonsággal, amely nem vállalt közösséget Ezekiás családjával. Közéjük tartozott Szalóme, akinek Zebedeus volt a férje, és két fia volt, Jakab és János, Jézus későbbi apostolai. Szent János evangéliumában Mária ,,nővérének'' nevezi Szalómét (19,25). Itt azonban a keletiesen gondolkodó János beszél. A nővér abban az időben Keleten nem ugyanazt jelenti, mint nálunk. A keletiek ha nőtestvért akarnak mondani, aki ugyanattól az anyától és apától származik, hozzáteszik: ,,nővérem, apám leánya''. A ,,nővér'' egyébként nőrokont jelent, s hogy milyen fokon, ez az összefüggésből derül ki. A mi esetünkben is ez a helyzet; Szalóme Mária rokona volt, de nem húga vagy nővére.

Szalóme Kafarnaumban élt. Mikor Jézus elhagyta Názáretet, Kafarnaumot választotta lakóhelyéül (Mt 4,13; Jn 2,12). Az átköltözéskor magával kellett vinnie édesanyját, mert később ott találjuk Máriát is Kafarnaumban. Márk úgy beszél róla, mint aki ott él (3,21.31). Kézenfekvő, hogy Jézus Zebedeus és Szalóme házában helyezte el Máriát, amiből arra is következtetünk, hogy József ekkor már nem élt, különben ő gondoskodott volna Máriáról.

Talán még közelebbről is meg lehet határozni Mária és Szalóme rokonságát. Mária Jézus nyilvános fellépésének idején valamivel 50 év felett lehetett. Szalóménak, a dolgok rendes menetét feltételezve, sokkal fiatalabbnak kellett lennie, mert fiai, Jakab és János minden valószínűség szerint éppen ekkor nőttek ki a gyermekkorból, tehát 13-- 15 évesek lehettek. Föltételezve, hogy ők voltak Szalóme első gyermekei, Szalóme ekkor 28--29 éves lehetett. Ebből a korkülönbségből következtetjük, hogy Máriának unokahúga és nem édestestvére lehetett. Jézus temetésénél ott találjuk Szalómét is a tanítványok között (Mt 27,56; Mk 15,40). Hű követője volt Jézusnak, s nyilvánvalóan Máriával is nagyon jól megértették egymást. Mikor Jézus hozzá vitte édesanyját, Mária szerető megértést talált nála.

Az Újszövetségben ismételten találkozunk a Jézus ,,testvérei'' kifejezéssel. Márk Jézus ,,nővéreiről'' is beszél (6,3). Sajnálatos, hogy egyes protestánsok ezekből a helyekből azt olvassák ki, hogy Máriának Jézus után még több gyermeke is született. A Jézus ,,testvérei'' kifejezésre ugyanaz érvényes, mint az előbb említett ,,nővérek'' szóra. Ha a szövegösszefüggésből nem egyértelműen következik, vagy nem áll mellette a megjegyzés: ,,testvérem, atyám (vagy anyám) fia'', a testvér nem öccsöt vagy bátyát, húgot vagy nővért, hanem ezek kivételével az összes elképzelhető rokont jelenti. A közelebbi meghatározás azonban minden helyen hiányzik, ahol Jézus testvéreit említi a Szentírás, és soha nem beszél arról, hogy hozzájuk Máriának is volna köze. Egyébként, ha Jézusnak tényleg lett volna testvére, akkor nem Zebedeus családjára bízta volna édesanyját, mert ez a gondoskodás az akkori családjog szerint a testvér feladata volt. A keleti beszédmód teljes félreismerésén alapul az a 2. századra visszamenő felfogás, hogy Jézus testvérei és nővérei mostohatestvéreket jelentenek. Az apokrif Jakab ősevangélium (január 1- én olvasható!) még azt is tudni véli, hogy mit mondott József Mária eljegyzésén: ,,Nekem már vannak fiaim, s én magam öreg ember vagyok, ő pedig fiatal lány'', ennek ellenére másodszor is megházasodott. Ez a tévedés évszázadokon át élt, s még ma is érvényesül, mikor a művészetben Józsefet szakállas öregnek ábrázolják. Valójában Jézus ,,testvérei'' a távoli rokonai voltak, nem mostohatestvérei, s Mária nem egy öreg özvegyemberhez ment férjhez, hanem a korban hozzáillő, fiatal Józsefhez.

Hátra van még, hogy Mária és Erzsébet rokonságának fokát meghatározzuk. A Szentírás egyszerűen rokonnak említi őket (Lk 1,36). Erzsébet és Zakariás házasságáról azonban megtudunk néhány jellegzetes adatot. Zakariás Áron családjából származott, akitől a papi törzs eredt. Mindaz, aki ebbe a leszármazási vonalba tartozott, a leszármazás és nem felszentelés révén pap volt. Zakariás pontosabban Abia papi osztályához tartozott. Ez a 24 papi osztály között először a 17. helyen állt, majd később a 8. helyre került, ami már előkelő szintet jelentett. Ennek Zakariás szülei nyilván tudatában voltak, és kényesen őrködtek azon, hogy a papi vért tisztán megőrizzék. Elvileg bárki feddhetetlen, zsidó származású lányt választhattak volna Zakariás feleségének, aki bizonyítani tudta, hogy öt nemzedéken keresztül tiszta zsidó családból származik. Ehelyett a szülők papi családból választottak feleséget, Erzsébetet, aki ,,Áron leányai közül való'' volt. Az ő családja semmivel sem volt kevésbé öntudatos osztálya rangjára, mint Zakariásé. Ebből világos számunkra, hogy a dávidi Mária és az ároni Erzsébet között csak közvetett rokonság lehetett.

A Zakariás és Erzsébet családjában uralkodó szellemet figyelembe véve valószínűtlen, hogy a dávidi család leányai közül valaki beházasodhatott volna hozzájuk. Sokkal valószínűbb, hogy az ároni család lányai közül vett feleséget egy dávidi származású férfi. S ez nem történhetett túl régen. Hiszen amit Gábriel Máriával közölt, asszonyi dolog volt, s arra volt szánva, hogy érdeklődésre találjon. Minél közelebb állt vérségileg Erzsébethez az az asszony, aki összekötő kapocs lett Mária és Erzsébet között, annál jobban meg tudta érteni Erzsébet keserves helyzetét, és osztani tudta fájdalmát. Ez pedig Mária édesanyja lehetett, aki így a dávidi és az ároni család között összekötővé vált.

Ahogyan Szalóme és Mária rokonsági fokánál tettük, ugyanúgy próbáljuk meg most is meghatározni, hogy milyen közeli rokonságban lehetett Erzsébet és Mária édesanyja. Erzsébetről úgy beszél a Szentírás, mint aki már régen túl van a termékenység időszakán, tehát kb. 60 éves lehetett. Mennyi idős lehetett Mária édesanyja? Ha feltételezzük, hogy Mária korának szokásai szerint megy férjhez, s hogy Mária volt szülei első gyermeke, édesanyja 28 éves lehetett. Ha már előzőleg több gyermeke is volt, életkora ennek megfelelően 35--40 közé teendő. Természetesen ezek átlagértékek, de arra megfelelőek, hogy a két asszony korkülönbségét érzékeltessék. Ez oly nagy korkülönbség, amely valószínűtlenné teszi, hogy Erzsébet és Mária édesanyja édestestvérek legyenek, viszont megfelelő ahhoz, hogy Erzsébet Mária anyjának nagynénje legyen, azaz neki Mária a másodfokú unokahúga volt.

A forrásokból ennyit tudunk meg Mária rokonságáról. Szülei nevét a Szentírás sajnos nem említi. A Joachim és Anna nevek a 2. századi Jakab ősevagéliumban tűnnek föl először. Mikor a liturgiában tiszteljük őket, főleg neveik szimbolikus jelentését kell néznünk: Joachim = Isten megvigasztal; Anna = kegyelemmel áldott. Mária gyermekkora

Mária gyermekkoráról az evangéliumok semmit sem hagytak ránk. Amit az apokrifok Máriáról elmesélnek, a jámbor fantázia szüleményei. A korabeli kultúra és élet ismerete némi lehetőséget nyújt arra, hogy legalább nagy vonásokkal meg tudjuk rajzolni Mária gyermekkorát.

A kiindulási pontot az az áldozat nyújtja, amit Mária tisztulásakor mutatott be József a templomban. Ez az áldozat a törvény szerint egy egyéves bárányból és egy galambból állt, de a törvény hozzáfűzte: ,,Ha nem áll módjában bárányt vinni, vigyen (a fiatal asszony) két galambot vagy két gerlicét'' (Lev 12,6--8). Ez az engedmény a szegényeknek szólt. Mária és József két galambot vittek a tisztulási áldozatra, tehát nem tartoztak a jómódú emberek közé. E szegénység lehetett az oka annak, hogy bár a család Dávid nemzetségéből származott, nem Betlehemben, Dávid városában éltek családi birtokukon, hanem megélhetés után nézve Názáretben telepedtek le. A család szegénysége adja azt a hátteret, amelyben a gyermek Mária életét látnunk kell.

A zsidó családok kizárólagosan azért nevelték a lányokat, hogy minél előbb férjhez adják őket. A kislányok életkoruknak megfelelően részt vettek a házi munkában, s ha a családnak földje volt, dolgoztak a mezőn. Mária mindennapi kötelességei közé tartozott, amint elég erős volt hozzá, hogy gondoskodjék a család mindennapi vízszükségletéről a falu forrásából. A vizet ő is, mint mindenki más, évezredes szokások szerint, korsóban hordta a fején. Arról szó sem volt, hogy írni vagy olvasni megtanuljon: erre a lányoknak nem volt idejük, de értelme sem lett volna, hogy egy nő magasabb képzést kapjon. Az ókori zsidóság életében az iskola egyes-egyedül arra szolgált, hogy fiúkat képezzen ki a törvény későbbi mestereivé. Ezek az iskolák a lányok előtt zárva voltak. Nem volt tehát szégyen, hogy Mária mint szegény szülők gyermeke és falusi kislány írástudatlan volt; az írástudás nem tette volna kedvessé Isten előtt. A Magnificat azonban azt bizonyítja, hogy Mária ismerte a zsoltárokat, a prófétákat és más ószövetségi könyveket is. Mindazonáltal a Magnificat nem idézetgyűjtemény, hanem ószövetségi kifejezések szövedéke, amelyet Mária a saját lelkéből spontán teremtett, részben bizonyára úgy, hogy nem volt tudatában annak, hogy szentírási kifejezéseket használ. A Magnificat tehát nem igényelt iskolás képzést; amennyi szentírási tájékozottságot bizonyít, azt Mária más úton szerezte meg. E tudás egy része biztosan a zsinagógai istentiszteletek folyamán jutott birtokába. Bármilyen kicsi is volt Názáret, zsinagógája volt, hiszen az evangélium is említi (Lk 4,16-- 30). Mivel áldozatot csak az egy jeruzsálemi templomban mutattak be, a zsinagógában áldozatbemutatás természetesen nem történt. Viszont szentírási szövegeket: Mózes könyvét, prófétákat, történeti könyveket rendszeresen olvastak. A szentírási szöveget sok-sok idézettel magyarázták. A gyülekezet vezetője imákat és áldásformákat is mondott a nép felett. Mária gyermekkorában itt elég sok imádságot és áldásformát megtanulhatott.

Az apokrif jámborság azt tartja, hogy Máriát 3 éves korában elvitték a templomba, és átadták, hogy ott neveljék. A képzőművészet kedvelt témája, amint Mária fölsiet a templom lépcsőin, s fenn a főpap várja (pl. Tizian). E hagyomány szerint Mária 12 éves koráig a templomban élt. Sajnos azonban azokkal a kortörténeti adatokkal, amelyek ma birtokunkban vannak, ez semmiképpen sem egyeztethető össze. A templomban senkinek sem volt lakása, eltekintve a templomőrségtől. Egészen kizárt dolog, hogy kislányok vagy asszonyok a templomban lakhattak volna. A sok kis szoba a felső emeleten mind raktár volt, ahol a templomi szolgálat sok-sok kellékét őrizték. Ahogy a Szentírásból látszik csak nagy erkölcsi mélypontok idején laktak nők a templomban, de ők kizárólag prostituáltak voltak, mint a pogány templomokban. Joziásról mondja a Szentírás: ,,Az Úr templomában lévő parázna nők lakásait is leromboltatta'' (2Kir 23,7).

A szír Antiokhosz Epifanesz pogány király idején a templom meggyalázásakor költöztek újra ilyen nők a szentélybe (2Mak 6,4). Mária korában más alkalmat egyszerűen nem lehetett találni arra, hogy nők a templomban lakjanak.

Ez a jámbor elképzelés -- függetlenül a történeti hitelességtől -- azt fejezi ki, hogy Mária egészen kicsi korától a maga gyermeki módján is Isten felé fordultan élt, neki szolgált, ahogy csak tudott. Ezt egészen biztosan onnan tudjuk, ahogyan az angyal által hozott üzenetre reagált. Nyugodtan nézett szembe Istennel és az ő akaratával, és igent mondott, amint az angyal megmagyarázta neki, hogy semmiképpen sem ellenkezik Isten akaratával, ha a Messiás édesanyja lesz. Ebből következtetjük, hogy állandó jelleggel Isten szolgálatában állt. A templomba való felvitele semmi más, mint ennek a gondolatnak képszerű kifejezése.

Fiatal korába még egy kép illik bele, a zsinagóga látogatásán kívül: Mária a forrásnál. A forrás volt a faluban az a hely, ahol a hasonló korú lányokkal és fiatal asszonyokkal találkozhatott. Egy József nevű férfinak volt a jegyese

Máriát eljegyezte József, aztán később feleségül vette. Azaz Mária végigjárta azt az utat, amit korának minden leánya megtett. Két pontra kell fölfigyelnünk: az eljegyzett leány életkorára és a jegyesség szó jelentésére a korabeli zsidóságban, tekintettel arra, hogy nálunk ezekben a dolgokban más szokások vannak.

Az ókori zsidó szokás a következő korosztályokba sorolta a leányokat: 11 év alatt kiskorú, 11--12 év között középkorú, a 12. évtől nagykorú. A nagykorúság elérése jelentette a házasságra való érettséget is. Általában 12--12 és fél éves kor között mentek férjhez a lányok. Egy rabbi szavaként hagyományozódott ránk a következő mondás: ,,Amint házasságra érett a leányod, még a rabszolgádat is szabadítsd föl és add férjhez'', azaz amilyen gyorsan csak tudod, házasítsd meg. Akiba rabbi szerint (+ Kr. u. 135) egy házasságra érett lány férjhez adásával várni egyértelmű volt a meggyalázásával és prostituálttá tételével. Nem is csoda! Olvassuk csak el Sirák fiának erre vonatkozó mondatait:

,,A lány atyjának titkos gondja,

ez a gond elviszi az apa álmát;

ifjúságában: hogy el ne virágozzék,

férjhezmentében: hogy gyűlöletessé ne váljék férje előtt; leánykorában: hogy el ne csábítsák,

és teherbe ne essen atyja házában,

férjénél: hogy magtalan ne legyen...'' (42,9 sk.) 

A melegebb klíma következtében a lányok korábban érnek, s ez korábban hoz magával veszedelmeket. Ezek a veszélyek elsősorban az apa számára okoztak gondot, mert ő volt a lányért felelős mindaddig, míg az férje házába nem költözött. Hitünk hagyománya tanítja, hogy Mária eredeti bűn nélkül lépett az életbe, s ennek következtében szabad volt minden rossz ösztönösségtől. Szülei azonban nem tudták ezt, s valószínűleg ő maga sem volt ennek tudatában. Föl kell tehát tételeznünk, hogy szülei az ő esetében is keresték a mielőbbi házasságkötés lehetőségét. De egy másik nagy különbség is elválaszt minket e kortól: a vőlegény és menyasszony kiválasztása minden romantikától mentesen -- ugyanúgy, mint Keleten ma is -- a szülők dolga volt. Ők állapodtak meg abban, hogy kihez megy a lány, és kit vesz feleségül a fiú.

(E sorok írója maga találkozott Indiában egy jó családból származó leánnyal, aki házasság előtt állt, s még csak futólag találkozott vőlegényével. Katolikus családról van szó, s a vőlegényt a szülők választották meg. A kérdést, hogy nem fél-e attól, hogy egy ismeretlen emberrel köti össze az életét, a legnagyobb csodálkozással fogadta -- hogyan lehet ilyet egyáltalán kérdezni? --, majd így válaszolt: ,,Nem félek. Bízom abban, hogy szüleim a legjobb vőlegényt választották nekem.'' S bár 18 éves volt, egészen természetesnek tartotta, hogy szülei döntöttek helyette.)

A szülők a házastárs megválasztásánál -- amennyire lehetett -- a család érdekeit tartották szem előtt, nyilván ez történt Mária jegyesének megválasztásakor is. Éppen nála látszik ez nagyon világosan. Hiszen ,,Dávid lánya'' ,,Dávid fiához'' megy feleségül, ami azt jelenti, hogy a szülők mindkét oldalon családi szempontokat tartottak szem előtt. Amint eldőlt, hogy a választás Józsefre esik, Máriát megkérdezték, beleegyezik-e, s ő mint engedelmes kislány, igent mondott. Miután József ezt mondta Máriának: ,,Légy a feleségem!'', -- a dolog intézése Máriáról apjára hárult, aki a gondviselője volt. Neki kellett a részleteket -- természetesen József családjával egyetértésben -- megbeszélni Józseffel: Mária hozományát és kelengyéjét, míg József megnevezte azt az összeget, amit felesége válás, vagy az ő korai halála esetén kapna. Ezzel Mária eljegyzése megtörtént.

A jegyesség időszaka 12 hónapig tartott, úgyhogy az eljegyzés egyúttal az esküvő napját is meghatározta. Az esküvőt ,,hazavezetésnek'' hívták, mivel ezen a napon vitte át a szülői házból saját otthonába a férj új feleségét. Kritikus pont volt a menyasszony szüzessége. Ősi szokás volt, hogy az eljegyzett lány egészen hazavezetése napjáig szűz marad. Ezért azt kívánta a jó ízlés, hogy a vőlegény és menyasszony soha ne maradjanak egyedül. Júdeában a római helytartók hatalmaskodása miatt kivételeket kellett tenni, de Galileában háborítatlanul őrizték a régi szokást. A menyasszony szüzessége azonban népszokás volt, és nem törvény. A törvény előtt a jegyesség egyenértékű volt a házassággal, mert az eljegyzéssel a vőlegény birtokába került a menyasszony: már ,,férjnek'' és ,,feleségnek'' nevezték őket, s ha a férj netán meggondolta magát és mégsem akart házasságkötést, válólevelet kellett adnia. A törvény előtt tehát a menyasszony szüzessége nem volt lényeges kérdés. Mindazonáltal az általános erkölcsi felfogás megkövetelte, hogy a lány érintetlenül őrizze meg magát egész a hazavezetés napjáig. Ennek megfelelően a menyasszony e napig atyja házában, atyja védelme alatt élt, s amit dolgozott, az atyjáé volt. Mindez döntő szerepet játszik Mária kérdésének -- ,,Miképpen történik ez, hiszen férfit nem ismerek?'' (Lk 1,34) -- megértésében.

Egy régi arab mese szerint egy fiatalember fülig szerelmes volt egy lányba, és feleségül akarta venni. Mikor a lány megkérdezte tőle, hogy nős-e már, ezt felelte: ,,Nem ismerek asszonyt.'' A meghatározatlan forma ellenére ez azt jelentette, hogy nincs felesége, de nem azt, hogy nem akar megnősülni. Ugyanígy kell érteni Mária válaszát is. Tekintet nélkül a pontosabb meghatározás nélküli formára, konkrét helyzetéről mondja, amit mond. Az angyal félreérthetetlenül értésére adta, hogy a jelen állapotában lesz a Megváltó édesanyja. Hogy szavaiból hiányzik az időmegjelölés, ez jelentéktelen. Mária jól megértette, s az angyal a 35. versben nem helyesbítette értelmezését, ezért el kell fogadnunk, hogy az angyal arról tudósította a Szüzet, ami éppen történt. Mária viszont eljegyzettsége ellenére megengedhetetlennek tartja, hogy Józseffel testi kapcsolatra lépjen. Számára ez volt Isten akarata -- mit számított ehhez képest az angyali megbízás? Kérdése nemcsak Istenből lélegző életét tárja fel, hanem tisztaságát is.

Egy széles körben elterjedt vélemény szerint Mária örök szüzességet fogadott. Ezt feltételezve Mária megkockáztatta volna, hogy az angyal által hozott isteni akarattal szembeállítsa saját akaratát? Továbbá szülei arra szánták, hogy házasságot kössön Józseffel, s utódai legyenek József családjának. Hogyan mondhatott volna erre Mária igent, ha az utódok születésének természetes feltételét eleve kizárta volna egy fogadalommal? További kérdés, hogy fogadalmát közölte-e Józseffel és mindkét szülőpárral? Ha nem, aligha lehet felmenteni a többszörös hazugság vádja alól. Ha viszont közölte velük, megmagyarázhatatlan, hogy miért akarták mégis a szülők ezt a házasságot, hiszen tudhatták, hogy egy fiatal, gyermektelen házaspár mekkora szégyen nemcsak a fiataloknak, hanem a szülőknek is. A környezet ugyanis azonnal föltette volna a kérdést: ,,Ki vétkezett? Mária, vagy a szülei, hogy nem született gyermeke?'' Akkoriban még senki sem gondolt a férj terméketlenségére, de azért Józsefnek is lett volna mit eltűrnie terméketlennek látszó felesége miatt. Mária Erzsébethez teljesen hasonló helyzetbe került volna ezzel a fogadalommal. Figyelembe veendő az is, hogy Mária apjának jogilag hatalmában állt lányának a tervezett házassággal ellentétes fogadalmát érvényteleníteni. Ezek meggondolásával a Lk 1,34-ből nem lehet Mária szüzességi fogadalmára következtetni. Mária látogatása Erzsébetnél

Úgy látszik, Mária senkinek soha nem beszélt arról, hogyan történt az, amit az evangélista így ír le: A Szentlélek szállott reá, és a Magasságbeli ereje árnyékozta be (Lk 1,35). Vajon ,,elragadtatott a harmadik égig'', ahogy Szent Pál mondja magáról? -- nem tudjuk. Ezt Mária megőrizte szíve legszemélyesebb titkának. Azt azonban nem tudta elrejteni, hogy édesanya lett.

Próbáljuk csak elképzelni a helyzetét: Isten műve volt, hogy élet fogant a szíve alatt, miközben jegyese volt már, akinek az akkori erkölcsi felfogás szerint meg kellett őriznie szűzi tisztaságát. Milyen következményekkel kellett számolnia, mikor kiderült, hogy ez idő alatt édesanya lett? Mivel a törvény előtt mint jegyes már a ,,felesége'' volt Józsefnek, az pedig az ő ,,ura'' volt, fenyegette, hogy házasságtörés vádjával följelentik. S ha ez el is maradt volna, a megvetéssel és gúnyos pletykákkal föltétlenül számolnia kellett volna. Nem kétséges, hogy Mária tökéletesen ráhagyatkozott Istenre, de ez még nem mentesítette szívét e félelmektől. Tudta, hogy Isten néha nagyon súlyos dolgokat enged megtörténni, s néha súlyos áldozatokat is megkíván éppen azoktól, akik szeretik őt. Ezért, ahogy múltak a napok, a jövő egyre nyomasztóbb súllyal nehezedhetett rá.

Ezzel a gonddal együtt járt az a nagyon természetes igény, hogy valakinek kibeszélhesse magát, nemcsak azért, hogy titkának terhén könnyítsen, hanem hogy szükség esetén attól, aki hitelt ad szavának és megérti őt, tanácsot és segítséget kérhessen. Végül is Gábriel látogatása és Istentől való foganása után, akárhogy is élte át ezt, az esemény emlékeivel magára maradt. Mint azt a misztikus élményeket atélők ismételten tapasztalják, bizonyára Máriát is kétségek szállták meg afelől, hogy álmodott-e, vagy ébren volt, valóság-e, amit átélt, vagy képzelődés csupán. Mindaddig, amíg terhességének félreérthetetlen jeleit nem tapasztalta, ezekkel a kétségekkel szembe kellett néznie. Isten e kétségek ellen erősítette meg, amikor az angyal közölte Máriával a nagy újságot: ,,Rokonod, Erzsébet is fiút fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, pedig magtalannak mondták az emberek'' (Lk 1,36).

Erzsébet mindezideig visszahúzódott a nyilvánosság elől, senkinek sem beszélt terhességéről. Talán nem volt egészen biztos a csodában, és félt, hogy újból csak gúnyolódásban lesz része, ha szívének leghőbb vágya most sem teljesül. Mikor azonban semmi kétség sem lehetett afelől, hogy terhes, újra megjelent az emberek előtt, s mint minden keleti asszony, ő is telve volt büszkeséggel leendő anyasága miatt. Erzsébet terhességének híre ekkor még nem érkezhetett meg Názáretbe, hiszen Názáret jelentéktelen helység volt háromnapi járóföldre Erzsébet lakhelyétől, s postája természetesen nem volt. Az angyal által közölt tény tehát újság volt Mária számára, de egyszersmind meghívás is rejtőzött benne, hogy Mária látogassa meg Erzsébetet. Mikor ez a látogatás valóra vált, Mária megbizonyosodott az angyali szó és saját élményének hitelességéről is.

De ez a látogatás több volt ennél. Ami Erzsébettel történt, az képessé tette őt arra, hogy szükség esetén tanúsítsa Mária védelmében: ami rokonával történt, az az Isten műve, aki vele is csodát művelt. S még ez sem volt minden.

Mikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, és érezte, hogy a magzat megmozdul méhében, az örömtől olyan szavakra fakadt, amelyeknek tartalma nem kizárólag tőle származott: ,,Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse. De honnan ez nekem, hogy az én Uramnak anyja eljön hozzám?'' (Lk 1,42--43) -- így szólt, pedig Mária még éppen csak köszönt neki. Mária joggal következtethetett arra, hogy a Szentlélek erejéből beszél így. Az ,,Uramnak anyja'' megjelöléssel Erzsébet a Messiás, az Úr és Király anyjának mondja Máriát, aki messze Izrael összes asszonya fölött áll. Mária már ebben a mondatban megkapta mindannak igazolását, amit az angyaltól hallott és amit Isten benne végbevitt. A Szentlélektől sugalmazott felkiáltás után Mária elbeszélte Erzsébetnek mindazt, ami vele történt. Erzsébet következő mondata már erre reflektált: ,,Boldog aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki!''

Mária számára az Erzsébetnél tett látogatás mindezt jelentette. Nyitva maradt azonban az a kérdés, hogy mit kellett Máriának elviselnie azért, hogy eljusson Erzsébethez. Naiv dolog lenne azt képzelni, hogy egyszerűen bejelentette szüleinek: ,,elutazom'', aztán elment Júdeába Erzsébethez. A Mária korában lévő lányok számára egész rendkívülinek számított, ha csak rövid időre is elhagyták a szülői házat. Nemcsak ez az általános szabály volt érvényben: az asszony a házban tartózkodjék, hanem a hajadon lányok apjuk különleges védelme alatt álltak, s csak az ő engedélyével hagyhatták el lakóhelyüket. Ehhez az utazáshoz Máriának pénzre is volt szüksége, amit csak atyjától kaphatott meg. De ennél is fontosabb volt a társaság, amelyben utazott. Tanácsos volt az esetleges támadások miatt férfiak védelme alatt utazni. Az irgalmas szamaritánus példabeszéde is egy magányos utazóról szól, akit kifosztottak útközben. S annak az útvonalnak egy szakaszát, amelyen Máriának végig kellett haladnia, még ma is a rablók völgyének nevezik. Mindezt egybevetve a zsidók erkölcsi érzéke megkövetelte, hogy ilyen esetekben több asszony utazzék együtt. Ilyen körülmények között az utazásra egyetlen lehetőség kínálkozott: Mária csatlakozzék egy Jeruzsálembe tartó galileai zarándokcsoporthoz.

Hogyan kapta meg Mária szülei engedélyét ehhez az utazáshoz? Alig képzelhető el, hogy édesapjával közölte volna a titkot, hogy a Szentlélek által édesanyává lett. Akárhogy magyarázta volna, apja részéről aligha várhatott mást, mint hitetlenkedő fejcsóválást. Csak édesanyján keresztül remélhetett valamit. Ez egyike annak a két esetnek, amelyek elbeszélésekor az evangéliumban Mária édesanyjának körvonalai sejlenek föl. Hogy Anna szerepének föltételezésével jó úton járunk, az az angyalnak Erzsébetről tett kijelentéséből következik. Ez a közlés teljesen az asszonyok világát érinti. Mária édesapja valószínűleg minden különösebb meghökkenés nélkül tudomásul vette az idős Erzsébettel történt csodálatos eseményt. Anna viszont, aki maga is édesanya volt, sokkal mélyebb együttérzéssel reagált. Annának ebben az együttérzésében kereshetjük annak magyarázatát, hogy miért éppen a ránk maradt formában ismerjük az angyal közlését. Anna őszinte együttérzéssel figyelte a gyermektelen Erzsébet sorsát, ezért szól így az angyal: ,,...akit magtalannak mondanak''. Mária szavainak, amikor elbeszélte édesanyjának az angyaltól hallottakat, Annában élénk érdeklődést kellett kelteniük.

Még érthetőbbé válik, hogy Mária föltárta titkát édesanyja előtt, ha számításba vesszük azt, amiről a gyermekségtörténetek nem beszélnek: az angyal megjelenése és a gyermek fogantatása után Mária arca és magatartása, még ha alig észrevehető módon is, megváltozott. Édesanyja szemét nem kerülte el a Máriában beállt változás, s így adódhatott, hogy Mária először neki mondta el azt, amit átélt. Mária egész lénye ebben a megváltozott formában biztosítékot adott szavának, és édesanyja társa lett titkának őrzésében. Így kézenfekvő, hogy Mária az utazáshoz szükséges beleegyezést édesanyja közvetítésével kapta meg. Anna megértette, hogy Erzsébet gyermeket vár; a férjének pedig az volt érthető, hogy feleségének sokat jelent ez, ezért beleegyezett, hogy a leánya elutazzék Erzsébethez. Az édesapa, miután beleegyezését adta hozzá, nyilván gondosan előkészítette lánya útját. Szerencsés körülmények adódhattak, hiszen Mária ,,azokban a napokban'', azaz néhány nappal az angyali üdvözlet után útra kelhetett.

Mikor Mária megérkezett Zakariás házába, ,,köszöntötte Erzsébetet'' (Lk 1,40). Mária szavai nem maradtak ránk, minden bizonnyal a korában szokásos formával köszönt: ,,Béke veled, Erzsébet!'' A továbbiakban sem tudunk meg semmit abból, amit Mária Erzsébettel beszélgetett, csak a 45. vers tételezi fel, hogy Mária mindent elmondott neki. A 45. vers után következik Lukács evangéliumában a Magnificat (1,46--55), Mária hálaéneke.

Majd végül az elbeszélés ezt mondja: ,,Mária ott maradt mintegy három hónapig, aztán visszatért otthonába'' (Lk 1,56). Mária Erzsébet szülését megvárta, mert számára sem volt közömbös, hogy milyen gyermek születik: fiú-e vagy lány. Az angyal fiúról beszélt, s a zsidóknál -- éppen úgy, mint a többi keleti népnél -- a lány csak másodrangúnak számított. Egy Kr. u. 2. századi rabbi azt mondja: ,,Jaj annak az embernek, akinek csak lányai vannak'', s egy másik: ,,Ha fiú születik, örvendjenek; ha lány, szomorkodjanak''. Ha tehát Isten igazán el akarta venni Erzsébet szégyenét, akkor fiúgyermekkel kellett megajándékoznia. Ezért volt fontos Máriának, hogy megvihesse idesanyjának a hírt arról, hogy Erzsébet fiút szült.

Még mindig megoldatlan maradt azonban egy kérdés: Mária a szülés után nagyon hamar elhagyta idős rokonát és hazatért. Miért nem időzött nála tovább, nála, akivel legszemélyesebb titkait közölte, s akit a kegyelem révén szorosabban magához tartozónak érezhetett, mint saját édesanyját? E sürgős visszatérés Názáretbe sem Erzsébetnek, sem Máriának nem állhatott érdekében. Csak valami olyan kényszerítő tényező játszhatott itt szerepet, ami Mária szüleit is befolyásolta a visszatérés idejének meghatározásában. Hiszen mindketten, elsősorban Mária édesanyja tudhatta, hogy Erzsébet helyzete azt kívánja, hogy Mária nála maradjon, amilyen hosszan csak tud. Ez a valamennyiüket sürgető külső tényező nem lehet más, mint Mária menyegzőjének napja. Ezt a napot az eljegyzés dátuma határozta meg: az eljegyzéstől számított egy év elteltével kellett a menyegzőnek történnie. Sem előbb, sem később nem lehetett. Ha a vőlegény ezen a napon nem akarta magához venni menyasszonyát válólevelet kellett adnia, vagy meg kellett egyeznie a menyasszony apjával arról, hogy lánya továbbra is otthon maradjon. Ezenkívül az egész falu várta a menyegző napját, hiszen a közösség számára is örömünnepet jelentett. Máriának ezért kellett hamarosan búcsút vennie Erzsébettől, hogy hazaérkezzen menyegzője napjára. Mária menyegzője

A kor szokásai szerint tizenkét hónappal az eljegyzés után következett el a nap, amikor a vőlegény saját házába vezette a menyasszonyt és elkezdődött közös életük. Csak veszély idején szegték meg ezt a szabályt, pl. a zsidók második felkelésének idejében (132-- 135), amikor a rómaiak az első éjszaka jogát követelték. Mária korában azonban az országban rend és nyugalom volt.

Amikor Mária háromhónapos távollét után visszatért Erzsébettől, látta, hogy József előtt fel kell tárnia helyzetét. Máté gyermekségtörténete éppen ezt a helyzetet tartotta szem előtt: ,,Krisztus születése így történt: Anyja, Mária, József jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy méhében fogant a Szentlélektől. Férje, József, igaz ember volt...'' (Mt 1,18). Ez a tapintatos fogalmazás jelzi, hogy nem József volt az, aki fölfedezte Mária titkát, valahonnan mástól tudta meg, mi történt menyasszonyával. A hír, amit hallott, ezekben a rövid szavakban fejeződik ki: ,,Gyermeket fogant a Szentlélektől.'' A későbbi tépelődéseiből az látszik, hogy Józsefnek csak az a két tény jutott tudomására, hogy Mária gyermeket vár, és hogy a gyermek a Szentlélektől van. S nem Máriától tudta meg, különben nem lehettek volna kétségei. Ugyanakkor, akitől megtudta mindezt, tekintély lehetett előtte, mert nem utasította el hírét, mint badarságot. Itt van a második hely, ahol -- igaz, megint csak halvány körvonalakban -- Mária édesanyjának alakját láthatjuk. Ő tudott lánya titkáról, meg volt győződve ennek igazságáról, és volt elég tekintélye József előtt arra, hogy rövid közlését ez komolyan vegye.

Bármennyire homályos volt is József előtt az egész, annyira mérlegelte a helyzetet, hogy eleve eltekintett attól, hogy Máriát mint házasságtörőt bíróság elé állíttassa. Mivel igaz ember volt, kötelességének kellett volna tartania, hogy a törvényt ebben a pontban is betartsa. De a ,,Szentlélektől'' való foganás fölfoghatatlan volt számára. Mert ha ez igaz, akkor Mária bűntelen, ugyanakkor fölmérte, hogy ilyen körülmények között el kell válnia Máriától. Ezért döntött úgy, hogy csendben bocsájtja el őt. Erre azonban válólevelet kellett kiállítania. Hogy milyen volt egy ilyen válólevél, pontosan tudjuk. Nem tartalmazta a válás okát, de három tanúnak alá kellett írnia, s ezzel lett hivatalos okmánnyá, amely szabaddá nyilvánította a volt feleséget. E válólevéllel igazolta egy másik házassága előtt a nő, hogy szabad állapotú. Hasonló megoldásra gondolt József a Máriával történt titokzatos dolog miatt. Tervét azonban nem hajtotta végre, mert ezzel a megoldással nem tudta volna elkerülni azt, amit viszont el akart kerülni, hogy Máriát szóbeszéd tárgyává tegye. Az ugyanis föltétlenül felizgatta volna a názáretieket, ha híre megy, hogy a vőlegény a kellő napon nem viszi házába menyasszonyát.

,,Miközben ezen gondolkodott, álmában megjelent az Úr angyala, és így szólt: József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, hiszen a Szentlélektől van áldott állapotban. Fiút fog szülni, akit te Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől'' (Mt 1,20- -21). Mária nem tudta, hogy Józseffel mi történt. Csak annyit tudott, hogy állapotáról tudomást szerzett, s el tudta képzelni, mekkora csalódást jelentett ez neki. Nem tudhatta, hogy ezek után mi fog következni, de nem az ő feladata volt ezt a helyzetet megoldani.

A tíz szűz példabeszédéből (Mt 25,1--13) tudjuk, hogy maga a hazavezetés, a menyegző hogyan történt. Csak azt kell számba vennünk, hogy a példabeszéd egy városi menyegzőt vesz alapul, míg a mi esetünkben egy kis faluról van szó; de főbb vonásaiban egyformán történtek a dolgok. Barátnői Máriát felöltöztették és felékesítették menyasszonyi díszbe, aztán tréfálkozva, nevetgélve várták a vőlegényt. De József nem menyasszonyához ment, hanem az apához, akivel még néhány részletkérdést megtárgyaltak, és megkötötték a házasságra vonatkozó végső egyezséget. Ezután újra elhagyta a menyasszonyi házat, és örömkiáltozások és ének kísérete mellett elindult hazafelé, miközben Mária barátnőivel körülvéve követte őt. Mivel ekkor már sötétedett, a lányok lámpásokat vittek magukkal, valószínűleg a férfitársaságban is voltak fáklyák, amivel legalább némileg megvilágították az utat. Amint hazaérkeztek, József barátaival leült a lakomához, ettek, ittak, énekeltek, Mária pedig barátnőivel eltűnt a nyilvánosság elől. Az ilyen menyegző nem a mi ízlésünk szerint való. Hiszen mint az eljegyzésnél, a hazavezetésnél is hiányzott minden romantika. Még ma sem szokás Keleten, hogy a menyasszony és a vőlegény, a férj és feleség mások jelenlétében megcsókolják egymást.

A későbbiek miatt fontos, hogy mikor történt József és Mária házasságkötése. Önmagában bármikor lehetett, de amíg az ellenkezőjéről meg nem bizonyosodunk, azt kell föltételeznünk, hogy József követte a helyi szokásokat. Eszerint pedig a házasságkötés ősszel történt. Akkor is, ma is a palesztinai araboknál az őszi időszak a legkedvezőbb a lagzik tartásához; megtörtént már az aratás s a szüret is. A föld kiszáradt, egyelőre megmunkálhatatlan, tehát szabad ideje is van a földműveseknek, és fedezete is van a lagzinak. A november végén érkező esőzés előtt a földhöz nem lehet hozzányúlni. A jó hangulat és a teli éléskamrák bőkezűvé tették az embereket, ami a menyegzőnél fontos mozzanat volt. Senki nem mehetett üres kézzel, s rendszerint term&ea