Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Atanáz hitvalló - Szent Baradát remete

Az eugéniumi vértanúk ereklyéinek megtalálása - Szent Péter apostol székfoglalása

2018. február 22. - Andre Lowoa

Az eugéniumi vértanúk ereklyéinek megtalálása


Az istentelen római császárok uralma alatt sok keresztény szenvedett vértanúságot. Holttestüket a keresztények titokban összegyűjtötték és titkos helyeken, házakban vagy földeken eltemették. Így, Konstantinápoly kapui előtt, amelyet Eugéniumnak neveztek, Arkád és Honorius császárok uralkodása alatt, egy jámbor férfinak történt kinyilatkoztatás alapján sok szent vértanúnak a földi maradványait találták meg. A vértanúk neveit egyedül csak Isten ismeri. A megtaláláskor jó illat terjengett a levegőben, gyógyulás is történt. A főpap, a papság és a nép ünnepélyes menetben vitték el a szent ereklyéket a templomba.


Szent Péter apostol székfoglalása
       
Szent Péter 42-ben Rómába ment és ott megalapította a római püspökséget. 49-ben megjelent a jeruzsálemi (első) apostoli zsinaton, majd csaknem egy évtizeden át Antióchia püspöke is volt. Ennek emléke a mai ünnep. Innen küldte Márkot, kedves munkatársát Egyiptomba.

 A 354-ben készült "Depositio Martyrum", az egyik legrégibb egyházi naptár erre a napra tette ezt az ünnepet, a "Natale Petri de cathedra" néven. Az ünneppel kifejezzük a Péter apostolra alapozott Egyház egységét.

Szent Péter székének maradványait ma a Szent Péter-bazilikában a főoltár mögött őrzik egy bronz tartóban.

Jófeltétel:
    Töretlenül hűséges leszek Péterhez (a Szentlélek által választott pápához),
        és mindenkori megbízottjához (a püspökömhöz).




Szent Arisztion     hitvalló, † ~100   


Szent Atanáz hitvalló

Atanáz Konstantinápolyban született. Szülei istenfélők és gazdag emberek voltak. Gyermekkorától jó erkölcsű volt, fiatal korában a szerzetesi élet volt a vágya. Miután felnőtt, elhagyva a fővárost, Nikomédiában levő Péterpál kolostorban lett szerzetes. A képromboló Örmény Leó császár idején a szentképek tisztelete miatt megkínozták, elűzték és sok szenvedésben volt része. Elhunyt 821-ben.


Szent Baradát remete

Szentünk Antiochiából származott. Először Antiochia vidékén egy hegyen élt teljesen magányos életet böjtben, imádságban, virrasztásban, Istent szüntelenül dicsérve. Aztán felment egy sziklára, és ott egy ládában lakott. Állandóan görnyedt testtartásban élt, tűrte az időjárás viszontagságait a szellős láda miatt. Szent Teodót, antiochiai pátriárka meglátogatva őt, azt tanácsolta, hogy hagyja el az alkalmatlan lakást. Azután álló helyzetben élt, kezeit állandóan az ég felé tarva és az égre nézve. Gyenge testben erős lélek lakozott nála. Mivel sokan keresték fel tanácsért, útbaigazításért, a remete mindenkinek okos és hasznos tanácsokat adott. Közben óvakodott mindenféle gőgtől. Az V. században élt.

Szent Timót atya

Szent Timót atya

Timoteus fiatal korától kezdve egy puszta helyen, melynek Szimboli volt a neve, volt szerzetes egy kolostorban. Jóságos, irgalmas, szelíd és igazsággal ékes szerzetes volt. Testi és lelki tisztaságát fiatal korától őrizte. Szép életéért Isten a csodatevés és ördögűzés ajándékaival tüntette ki. Késő öregségben hunyt el a IX. század elején.

DAMJÁNI SZENT PÉTER - TREJAI Boldog PÉTER áldozópap

DAMJÁNI SZENT PÉTER

*Ravenna, 1027. +Faenza, 1072. február 22.
Damjáni Péter sokgyermekes család utolsó gyermekeként született Ravennában. Szülei szegény napszámosok voltak, állandóan a nyomor ellen küzdöttek, s korán meg is haltak. A rendkívüli tehetségű Péter iskolai tanulmányait egyik bátyja segítette. Több városban tanult, többek között Faenzában és Pármában, ahol elsajátította a középkor ,,szabad művészeteit'', köztük az írásbeli és szóbeli kifejezés tudományát.

Kevesen váltak ezzel a vitatkozás olyan mesterévé, mint ő. Nem messze attól a vidéktől, ahol ifjúságát töltötte, volt Fonte Avellana remetesége, ahol elevenen élt egy rendkívüli szent szelleme és emléke: Szent Romuáldé, aki a 10. században számos kolostorban fölszította a régi tüzet, kolostorokat és remeteségeket alapított, s lankadatlanul tanította, hogy nemcsak a kifogástalan erkölcsű élet, hanem az életszentség is lehetséges cél az ember számára.

Damjáni Péter mintegy 28 éves korában belépett Fonte Avellanába. Első írásműve Szent Romuáld életrajza volt. Maga is ebből merítette életének programját: a Romuáld által végbevitt tetteket utánozta, őt tekintette példának. A remeték elöljárójukká választották, és több kolostor apátja arra kérte, hogy írásban vagy szóban adjon tanácsot és szilárd tanítást. Megszervezte Fonte Avellanát, szabályzatot fogalmazott. Akkoriban kezdett lelki könyveket is írni, miközben azokról se feledkezett meg, akik a kolostoron kívül éltek.

Abban az időben rövid időközönként követték egymást a pápák: amikor megválasztották őket, rendszerint már igen agg korban jártak. Az erős tekintély hiánya kedvezett mindenféle visszásságnak. Damjáni Péter, mint az Egyház embere reagált ezekre: a nagyokhoz fordult, intette, szükség esetén korholta őket. A papság elé tárta, milyen súlyos vétek a simónia, vagyis az egyházi hivatalok adása-vétele és a szentségek pénzért történő kiszolgáltatása; teljes szigorúsággal emlékeztetett a papi nőtlenség követelményeire.

Péter nem maradhatott állandóan remeteségében. Tizenöt évvel azután, hogy elrejtőzött, IX. István pápa 1057-ben kinevezte bíborossá, a Róma melletti Ostia püspökévé és grófjává. Ez arra kényszerítette Pétert, hogy az Örök Városba költözzék. Ott egy másik nagy férfiúval került kapcsolatba, akivel különböző zsinatokon már találkozott Rómában: Hildebrand szubdiákonussal, akinek akkoriban igen nagy befolyása volt, s később VII. Gergely néven pápa lett. Ez a két nagy reformer nem járt ugyan mindig ugyanazon az úton bizonyos gyakorlati problémák megoldásában, de összekötötte őket a közös meggyőződés, hogy az uralkodó visszás állapotokat csak az erkölcsök kitartó javításával és az egyházi intézmények megerősítésével lehet megszüntetni. Damjáni Péter azonban azon a véleményen volt, hogy hasznosabban tudna ilyen értelemben munkálkodni, ha remeteségben élhetne. Ezért mind Hildebrandhoz, mind a pápákhoz leveleket és beadványokat intézett, amelyekben kérte fölmentését hivatala alól. Ezt azonban nem kapta meg.

Így hát tovább végezte püspöki munkáját. 1059-ben részt vett egy római zsinaton. Utána Milánóba küldték, mert ott a papság és a nép között szakadás támadt, mivel egy csoport nem volt hajlandó a római zsinat határozatát végrehajtani. Lényegében akörül folyt a vita, hogy mi az értéke a simónia útján szerzett szenteléseknek. Ékesszólása és mérsékelt magatartása révén sikerült az ügyet elrendeznie.

II. Miklós halála után 1061-ben Cadalus néven ellenpápa lépett föl a törvényes pápával, II. Sándorral szemben. Damjáni Péter oly hévvel, olyan tűzzel és oly kemény szavakkal vetette magát a harcba, hogy az időnként még a szeretet határait is sérteni látszott. Kétségtelen, hogy korának szónoki gyakorlata megengedte, de szentünk vérmérséklete is magyarázza az ilyen kemény kirohanásait. A szándék azonban, amely vezette, minden kétségen felül magasztos volt.

Damjáni Péter a szerzetességen belül is folytatta reformáló tevékenységét. Védelmébe vette az önkéntes korbácsolást, ezt az ősi egyházi gyakorlatot, amelynek megengedhetősége mindig vitatott volt.

E harcok után Damjáni Péter végre megkapta az engedélyt, hogy ismét visszavonulhasson. Bíborossága csak néhány évig tartó közjáték lett. 1063-ban visszatért Fonte Avellanába; 1067-ben letette ostiai püspöki hivatalát is. De a következő időkben is nem egy megbízást kellett végrehajtania az Egyház szolgálatában: 1063-ban Clunybe küldték, hogy elsimítson egy viszályt a kolostor és a szomszédos püspök között; 1069- ben pápai legátusként szerepelt IV. Henrik császár mellett Frankfurtban; 1071-ben Montecassinón találjuk. Egyre inkább írni kezdett azon ügyek érdekében is, melyekért addig az élő szó hatalmával küzdött: az Egyház reformjáért, a lelkiélet fejlődéséért és a lelkek istenszeretetéért.

1072. február 22-én halt meg Faenzában, hazatérőben szülővárosából, Ravennából, ahol azért járt, hogy a várost Istennel és az Egyházzal kibékítse, miután a pápa felhatalmazásából föloldotta a kiközösítés alól.

Damjáni Péter egész élete ellentmondásosnak tűnő módon megoszlott a magány keresése és az Egyház nagy problémáiban való tevékeny részvétel között. Remeteségében éppen annyit írt remeték és szerzetesek számára, mint pápáknak, püspököknek, papoknak és laikusoknak. Számos levelet, értekezést, prédikációt és költeményt hagyott ránk, amelyek kiérdemelték számára az egyháztanító címet. Az egységes alapgondolat, amely végigvonul minden megnyilatkozásán, az a meggyőződés: minél többet fáradozik egy keresztény önmaga megszentelődésén, annál inkább hozzájárul Krisztus egész Testének, azaz az Egyháznak épüléséhez. Az egyes keresztényeket úgy szemlélte, mint az egész egy tagját, mely részesül az egész életében, s tevékenysége és imája jelentős az egész számára. Minden hívő -- amint megfogalmazta: ,,az Egyház kicsinyben'' -- képes arra, hogy magában megvalósítsa a Krisztus és az Egyház között fennálló kapcsolat teljességét, a szeretetnek azt a misztikus egységét, amely kibontakozik az egész életében Krisztust követő emberben. A remeteélet ennek a misztériumnak megnyilvánulása, eszköz ennek eléréséhez. Már itt a földön lehetővé teszi, hogy megvalósuljon a mennyei Jeruzsálem élete.

Ünnepét a római kalendáriumba 1823-ban vették föl, február 23-ra. 1969-ben Szent Polikárp ünnepe miatt áthelyezték február 21-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Az erőteljes nyelvezetű Damjáni Péter egyháztanító írásaiból árad az Egyház szentségéért lelkesedő, energikus, szinte zordon buzgóság illata. A tollából származó, élesen fogalmazott aforizmák, harcos értekezések és bátor levelek elevenen szemünk elé állítják e nagy ember megragadó jellemét.

Komor színekkel festi korának állapotait: ,,Egyre mélyebben hempereg a romló világ a mocsárban. A szemérem kihalt, a becsületérzés kialudt, a vallás omladozik. Mindenki azt keresi, ami hasznos neki, a menny utáni vágyódás nélkül, kielégíthetetlenül hajszolják a földi dolgokat. Látjátok, hogy az egész világ hogyan rohan hanyatt-homlok a bűn síkos útján a szakadék felé; hogyan sokasodnak a bűntettek, ahogy a szakadék közeleg. Az egyházias lelkület kimúlt, a papoknak nem fogadnak szót. A lopás, rablás, hamis eskü, fajtalankodás és szentségtörés mindennapos esemény. A legszörnyűbb tettektől sem riadnak vissza, és úgy látszik azért, mert itt vannak azok az utolsó idők, amelyekről az Apostol beszél.''

A lesüllyedt papságnak ezt veti a szemére: ,,Ó fájdalom! A papsággal már odáig fajultak a dolgok, hogy éppen azok vakítják el az embereket sötét, helytelen tanításukkal, akiknek világoskodniuk kellene a világ előtt! Régen elmúltak azok az idők, amikor a tiszteletreméltó fegyelmet, az illő komolyságot és a papi szellemiséget megtartották. Ma papi összejövetelek alkalmával számtalan tréfát, könnyelmű szójátékot, profán fecsegést és a finom városi élet hízelkedő beszédeit lehet hallani, úgyhogy a papok inkább haszontalan frátereknek és bohócoknak tetszenek, mint az Egyház szolgáinak és Jézus Krisztus fölkentjeinek. Mi vagyunk az oka, hogy a papok iránti tisztelet kipusztul. Életünk, amelynek tükörnek kellene lennie a hívők előtt, rászolgál, hogy a kevés jó lélek sírjon fölötte. A püspököt nem a klerikusok sora követi, mint illene, hanem hadi tábor és parittyás zsoldosok serege. Naponta királyi lakomákat rendez. Amivel a szegényeket kellene táplálnia, azt bohócok kapják. Ahelyett, hogy a szegényeket megajándékozná, barátait tömi tele a püspöki asztalnál. A báránybőrt megvetik, hermelin, nyest és róka prémje kell nekik.''

A szerzetesek kapzsisága ellen így ír: ,,Pénzsóvárgás és szerzetesség nem fér össze. A kapzsi mehet és építtethet templomot, hirdetheti buzgón az Isten igéjét, naponta bemutathatja a szent áldozatot és távol tarthatja magát a világ zűrzavarától: amíg a pénz szerelmét ki nem oltja magában, erényeinek minden virága száraz marad. Hagyjunk föl a világi pompa hajszolásával, az ékszerek és divatos ruhák halmozásával, vessünk véget az ételben és italban való tobzódásnak! Pénzünk hadd vándoroljon a szegények kezébe! Az legyen a mi kincsünk és nyereségünk, hogy lelkeket szerzünk.''

Bíborostársaihoz így kiált, önmagát sem kímélve: ,,Én, aki kénytelen vagyok most magamat azok közé számlálni, akik az egyházi hadsereg sátrait őrzik, felemelem nyers hangomat, hogy felriasszam magunkat az álomból; nem is annyira titeket, akik lelkiismeretesen vigyáztok másokra, hanem önmagamat, aki -- ó szégyen -- langyosan és lustán állok a csatamezőn. Gyakran úgy tanul az ember, hogy tanít. Saját szánk ösztönöz minket, hogy azt tegyük, amire másokat biztatunk. Látjátok, kedveseim, hogy a világ a rosszból a még rosszabba zuhan. Akik kereszténynek mondják magukat, csak látszatra azok. Mi, akik prédikációinkban az angyal feladatát vállaljuk magunkra, hirdessük az ilet igéjét szóval és példával. A prédikált szó a nyelvből ered, erejét a prédikáló életmódjától kapja.''

Egy levélben így ír a római egyház kancellárjának: ,,Ha a Római Szék nem tér vissza a helyes állapotába, az egész világ megmarad a tévedésben. A régi Egyház lelkületéhez való visszatérés feltétlenül szükséges.''

II. Kelemen pápa előtt intő beszédet tartott: ,,Mit ér, ha azt mondjuk, hogy az Apostoli Széket visszavezettük a sötétségből a világosságra, és közben ugyanabban a sötétségben járunk? Mit használ, ha bőséges eledelünk van elzárva, és közben éhenhalunk? Mit ér, ha éles kard függ az övünkön, de nem húzzuk ki a rohamozó sorok előtt? A mindenható Isten téged állított maga helyett oda, hogy eledelt ossz a népnek. Tebenned adott fegyvert Egyházának az ellenség támadásai ellen. Tőled vártuk, hogy Izrael szabadítója légy! Ezért, Szentatya, törekedj arra, hogy az elvetett és eltiport igazságosságot újra fölemeld!''


--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, mindenható Istenünk, engedd, hogy Damjáni Szent Péter püspököd tanítását és példáját követve semmit se tartsunk előbbrevalónak Krisztusnál, és mindenkor Egyházad szolgálatára törekedve az örök világosság örömeibe eljuthassunk!



Maviméni Szent Péter vértanú, † 743


TREJAI Boldog PÉTER áldozópap (kb. 1225-1304)

A Marche tartomány Treja nevu helységében vallásos szüloktol született. Monticelli-nek is nevezik. Gyermekkoráról fennmaradt egy sokatmondó esemény: Azt kérdezték tole: Mi akarsz lenni? „Szent akarok lenni” - válaszolta. S valóban az is lett. Szent Ferenc rendjébe lépve a fogadalmak letétele után nagy elorehaladást tett az életszentségben és a tanulmányokban. Pappá szentelése után nagy buzgósággal munkálkodott mások üdvösségén. Az anconai rendtartomány Forano-i kolostorában együtt lakott Offidai Konrád testvérrel, akivel meleg baráti kapcsolatba került. A Fioretti 42. fejezete beszámol róla, hogy tanúja volt a jelenésnek melyben Szuz Mária a kisded Jézust Konrád karjaiba tette. O is érezte ekkor ugyanazt a lelki örömet, amit barátja érzett. Konrád titoktartást kért tole, amit o meg is ígért. „Attól a naptól kezdve oly nagy szeretet fuzte oket össze, mintha mindenben egy szív és egy lélek lettek: volna. Meg is egyeztek abban, hogy bármilyen ajándékával lepi meg oket Isten végtelen jósága, kölcsönös bizalommal beszámolnak róla egymásnak… Konrád és Péter a markai tartomány fénylo csillagai.” Egy másik fejezetben (44.) olvassuk, hogy egy alkalommal Péter testvérnek egyszerre jelent meg a Boldogságos Szuz Szent János apostollal és Szent Ferenccel. Pétert már rég foglalkoztatta a kérdés: vajon ki érzett nagyobb fájdalmat a három szent közül Krisztus kínszenvedése fölött. Most megkapta a választ Szent Jánostól: „Krisztus Anyja és én éreztünk minden teremtménynél mélyebb fájdalmat, de utánunk Szent Ferenc.” (Híres festok e látomás nyomán festették meg a kereszt alatt Szuz Máriát Szent Jánossal és Ferenccel. Így Giotto, Fra Angelico.) Egyszer az anconai kolostor gvárdiánja szemtanúja volt annak, amikor Péter a templomban a feszület elott imádkozott és közben 2-3 méter magasságba emelkedett. Szent Mihályt is nagyon tisztelte, az o közbenjárására sok kegyelemben részesült. Hosszú, érdemekben gazdag élete 1304- ben ért véget. VI. Piusz avatta boldoggá.

Szent Ferenc intelme:

„Boldog a szolga, ki az emberek magasztalása és dicsoítése közepett nem gondolja magát különbnek, mint amikor hitványnak, együgyunek és megvetésre méltónak tartják. Mert az ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet.”

(Péter magát nagy bunösnek tartotta.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Péter lelkét mennyei kegyelmekkel halmoztad el. Add,
hogy a földön pártfogását tapasztaljuk, a mennyben pedig társaságának örvendhessünk. Krisztus, a mi Urunk által.



Boldog Pipin hitvalló, † 640

Szent György püspök

Szent György püspök

Szülei: Teodor és Migethusza nemesi származásúak voltak és istenfélő életet éltek. Eleinte gyermektelenek voltak, idős korukban született meg fiúk: György, a paflagóniai Kromnában a Fekete tengernél. Amikor nagykorú lett és befejezte tanulmányait a pusztába ment a szirakuzai hegyre, ott egy remete vezérlete alatt élt szigorú böjtben és szüntelen imádságban. Szent élete miatt, amikor meghalt Amasztrida püspöke, őt választották meg utódának. Konstantinápolyba ment felszentelésre, és Szent Taráz pátriárka szentelte püspökké. Székvárosában sok jót tett a rászorulókkal. Isten életében is, halála után is csodákkal dicsőítette meg. Meghalt a IX. század elején.

Szent Eusztát püspök

Szent Eleonóra     özvegy, † 1292   



Szent Eusztát püspök

Szentünk a pamfíliai Szidában született. Először a szíriai Beria püspöke volt, de a nép és az I. egyetemes zsinat atyáinak határozata alapján az antiochiai püspöki székre helyezték át. Tanult főpap, és az igaz tanítás bátor védelme volt az ariánus tévtanítással szemben. Ezzel magára haragította az ariánusokat. Az ariánus püspökök vádjai és feljelentései folytán megfosztották püspöki székétől és Thrákiába száműzték. Ott meg is halt 360 körül. Holttestét visszavitték városába.

Szerda, nagyböjt első vasárnapja után - kántorböjt

u_rje_zus.jpgNagyböjt és kántorböjt együtt. Nyomatékos figyelmeztetés, melyet Mózes, Illés és Krisztus Urunk példája is megerősít. És amint Szűzanyánk azért is boldog, mert meghallgatta és követte az Úr szavait, úgy cselekedjünk mi is hasonlóképpen.

A mózesi törvényben Isten a termények első részét és a tizedét rendelte a papság és a leviták céljaira. (Num. 18. fejezet.) Ennek analógiájára a keresztények az év napjaiból hoznak hasonló áldozatot, amennyiben azoknak körülbelül tized részét (40, régebben 36 napot) mint Nagyböjtöt és az évnegyedes (ún. kántorböjt) böjtök alkalmával pedig összesen 12 napot, tehát minden hónapból egyet, böjttel Isten tiszteletére áldoznak.[1] Magyar neve alkalmasint a latin quattuor tempora szóból származik, habár Szaniszló azt a nézetet is vallja, hogy régebben a kántorok negyedévenként e hetekben szokták volt fizetésüket beszedni, innét származnék a kántorböjt elnevezés.[2]

E böjti napok eredetére nézve a homály ugyan már kissé eloszlott, de jelentőségük még ma sincs teljesen tisztázva. Nagy szent Leó pápa (440—461), aki a régiek közül a legtöbbet foglalkozik velük, apostoli eredetre viszi vissza keletkezésüket.[3] Némelyik liturgikus e kérdésben Zách. 8, 19-et is föl szokta említeni, de e hely olyan homályos, hogy építeni rá nem igen lehet. Mások Morin után még ma is tartják, hogy a régi római aratóünnepek keresztény helyettesítői e napok:[4] feriae sementivae (vetés), messis (aratás), és vindemiales (szüret).[5] Ezt különösen a Sacramentarium Gelasianum[6] és Gregorianum[7] e napokra előírt praefatioival akarják bizonyítani, azután meg Leó pápa beszédeinek egyes helyeivel.[8] Franz szintén ezt állítja. Szerinte az aratási hálaadás a római Consualia és Opalia ünnepekből (augusztus 21. és 25. december 15. és 19.) ered, amikor a termények elejét áldozták Cousus (condere = betakar, alapít) és Ops isteneknek. Azért fejlődött vissza később e napok aratási jellege, mert más vidékeken máskor volt az aratás stb. mint Rómában.[9] Azonban azt senki sem vonja kétségbe, hogy ebben az időben Rómában tényleg az aratásért való hálaadást stb. is egybekötötték ezekkel a napokkal, de mindezek után eredetük még nincs megállapítva. Duchesne szerint a római szent hét maradványa ez a négy hét.[10]

A Liber pontificalis Callistus pápa (217—222) neve mellett ezt tartalmazza: „Ez rendelte, hogy évenként három szombaton böjt tartassék...„ Fischer szerint[11] a kántorböjtöt ez a pápa alapította böjti és bűnbánati napok gyanánt június, szeptember és december hónapokban pótlásul a régi rendes minden szerda, péntek és szombati szigorú böjtök helyett, azonban egyelőre csak a római egyházban tartották meg azokat. Leó már említi mind a négy kántorböjtöt,[12] de csak szerdán és pénteken böjtöltek még az ő idejében: „tehát szerdán és pénteken böjtölünk, szombaton pedig szent Péter templomában hasonlóképpen vigíliát tartunk.” Ez meggyöngíti kissé a Liber pontificalis előbb közölt adatát, mely szerint Callistus éppen szombatra rendelte volna a böjtöt.

A Sacramentarium Leonianum (VII. század) már a szombati böjtöt is említi. Később az aratással kapcsolatos jellegük mindjobban háttérbe szorult és a mai liturgiában ennek már nyoma sincsen.[13] Ehelyett lassanként a papszentelés napjaivá lettek. Nagy szent Leó alatt még csak Húsvét napja volt erre szentelve,[14] de I. Gelasius (492—496) már ezeket is felemlíti.[15] Régebben különösen a decemberi kántorböjtöt szerették erre a célra igénybe venni a Karácsony közelsége miatt. Szerdán és pénteken volt a vizsgálat és a szombat esti (VIII. század óta már délutáni)misében a szentelés. Innét van, hogy az adventi és nagyböjti kántorszombat evangéliuma megegyezik a rákövetkező vasárnapéval. A Pünkösd utáni kántorböjtre ez a Szentháromság-vasárnap miatt nem vonatkozhatik, a szeptemberi pedig nem esik meghatározott hétre. Durandus a szeptemberi kántorböjtöt tartja a papszentelésre kiválóan alkalmasnak, mert e hónapban volt a szentsátor ünnepe.

Amint e napok eredete és jelentősége, éppúgy idejük is bizonytalan volt régente. Jeiunium primi (március), quarti (június), septimi (szeptember) et decimi (december) mensis. Durandus szerint régen március első hete, június 2. hete, szeptember 3. hete és december 4. hete volt a kántorböjt. Micrologus szerint VII. Gergelytől (1073—1085) származik a mostani időbeosztás: Advent 3. hete, Nagyböjt 1. hete, Pünkösd hete és szeptember 3. hete.[16] A római rítus elterjedésével azután az egész nyugaton meghonosodtak. Megtartásuk hazánkban a kereszténységgel egykorú, mert már szent István elrendelte, hogy „ha valaki a kántorböjtöket, melyeket mindenki ismer, húsevés által megszegne, egy álló hétig bezárva böjtöljön.”[17] (Ugyanígy Szent László és Kálmán király.) Az 1629-i nagyszombati zsinat pedig ezeket mondja: „leginkább arra irányulnak az egyháznak ezek a böjtjei és imái, hogy Isten segítségét kiesdjék; egyrészt, hogy a püspököket a papok kiválasztásában a Szentlélek irányítsa, másrészt, hogy a fölszentelendők a Szentlélek kegyelmével beteljenek.”[18]

A kántorböjtök liturgiáját illetőleg csak azt kell megemlítenünk, hogy ezek nagyon régiek, amit a több szentírási olvasmány (több lecke stb.) és a könyörgések magasztos és keresetlen egyszerűsége is megsejtet. Liturgiájukból mindig az egyházi év megfelelő időszakának hangulata tükrözik elő. Így a decemberi is teljesen az Advent szellemében az Üdvözítő közeli eljövetele fölött örvendezik. Az egyébként igen tanulságos szertartásokból e mű keretében nem közölhetünk semmit, mert a kántorböjtök nem tartoznak az ünnepek közé.

Az egyházi törvénykönyv 1252. can. 2. §-a szerint a kántorböjtök napjain szigorú böjt volna kötelező, tehát szerda, péntek és szombaton hústól való megtartóztatás és egyszeri jóllakás. Azonban az esztergomi egyházmegyében csak a péntek maradt szigorú böjt, míg a szerda és szombat enyhített böjti nap lett, amennyiben e két napon szabad húst is enni. Az 1254. can. szerint a hústól való megtartóztatásra köteleztetnek, akik hetedik évüket betöltötték, míg az egyszeri jóllakás csak a betöltött 21. év és a megkezdett 60. év közötti hívekre vonatkozik.

A papszentelést illetőleg az 1006. can. 2. §-a most is első helyen a kántorböjtök szombatjait említi a nagyobb rendek föladásának napjai között. Azonkívül a Feketevasárnap előtt való szombat és a Nagyszombat. Súlyos okból megengedi a 3. § a vasárnapon vagy parancsolt ünnepen való szentelést is.

___________________________

[1] Ferraris: i. m. art. ieiunium.

[2] Szaniszló: i. m. 150. o.

[3] Sermo 19. (18) c. 2.

[4] G. Morin: L'origine des quatre-temps. (Revue Benéd.. 1897. 336—347.)

[5] Marquardt-Mommsen; Staatsverwaltung III. 198. sk. (id. Kellner.)

[6] M. L. 74, 1069. 1133. 1178.

[7] M. L. 78, 59-61. 113-115. 140—142.

[8] Sermo 16. c. 2. és M. L. 55, 153.

[9] Die kirchl. Benedictionen im Mittelalter I. 367. sk o.

[10] I. m. 222. o.

[11] Die kirchl. Quatember, 1914.

[12] Az elsőt, t. i. a tavaszit, kezdetben azért nem tartották szükségesnek külön is fölemlíteni, mert az úgyis a Nagyböjtbe esett.

[13] Kellner szerint talán a szeptemberi kántorszerda Exultate bevezetése a jó aratás fölött való örömet akarja kifejezni.

[14] Epist. ad Diosc. C. 1. (M. L. 54, 626.)

[15] M. L. 59, 47.

[16] M. L. 151, 978.

[17] Decr. 1. 2. c. 9.

[18] Cap. l. n. 7. (id. Lonovics .)

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 31-35. old.)

SZENT SAHDOSZT (SZADOTH) püspök

SZENT SAHDOSZT (SZADOTH) püspök, vértanú
+Bet Lapat, 342.(?) február 20.

Már a II. Sapur király (309--379) alatti nagy perzsa keresztényüldözés kezdetén vértanúként halt meg a birodalom fővárosának, Szeleukia-Ktésziphonnak akkori püspöke, Simon Barszabbasz (lásd: 230. o.). Őt követte püspöki székén a legveszedelmesebb időkben Sahdoszt, aki Simont képviselte a niceai zsinaton (325). Csak rövid ideig vezethette a főváros egyházát, és már 342-ben vértanúhalált halt. Régi, egyszerűen megszerkesztett aktái hitelt érdemlőek.

Ezek szerint Sahdoszt püspök egy éjszaka különös álmot látott: a földtől az égig érő ragyogó létra jelent meg előtte. Tetején állt előde, Simon Barszabbasz püspök sugárzó fényben, ő, Sahdoszt pedig a földön. Örvendezve kiáltott le hozzá Simon: ,,Gyere fel, Sahdoszt, gyere fel és ne félj! Én tegnap jöttem fel, te ma jössz.'' Sahdoszt erre összehívta a papságot és a hívőket, elmondta nekik álmát, és közölte velük, hogy nemsokára elnyeri a vértanúság koronáját, és teljes bátorsággal beszélt hozzájuk. ,,Üldöztetésünk második évében -- közlik tovább a szent aktái -- a király (II. Sapur) Szeleukiában volt. Ekkor elfogták a dicső Sahdosztot, akinek a neve azt jelenti: a király barátja. Valóban teljes lelkéből és minden erejéből szerette a mennyei Királyt. Becsületes és tiszta volt, igaz és szent, a társához, a hősi bátorságú boldog Simonhoz hasonlított.

Vele együtt a városokból (Szeleukia-Ktésziphon), valamint a környék falvaiból és helységeiből összefogdostak 128 papot, diákonust, s hozzájuk tartozó hívő fiúkat és lányokat. Valamennyiüket láncra verték, és öt hónapig tartó súlyos, keserű fogságba zárták. Háromszor kérdezték meg, s gonosz kínzásokkal és kemény szavakkal próbálták rávenni őket, hogy imádják a Napot, s a király megbízásából ezeket mondták nekik: ,,Ha követitek parancsaimat, nem kell meghalnotok.'' Boldog Sahdoszt válaszolt mindnyájuk nevében: ,,Ezt mondjátok annak, aki küldött titetek: Egy erőben, egy igazságon, egy akaraton vagyunk, és egy igazságban hirdetjük az egy Istent, s neki szolgálunk teljes lelkünkből. Az általa teremtett és alkotott napot azonban nem imádjuk; a szolgálatunkra nekünk adott tüzet nem tiszteljük; gonosz parancsodnak nem engedelmeskedünk jó parancsunk megszegésével, s fenyegetéseid miatt nem leszünk hűtlenek a törvényünkhöz. Tiéd a kard, miénk a nyak; tiéd a halál, miénk az élet. Egy napig se késlekedj kivégzésünkkel; ne halogasd egy óráig se, hogy vérünket ontsad! Türelmed ugyanis azok vesztét okozhatja, akik engedik, hogy az befolyásolja őket.''

Ekkor mindnyájukat kivégzéshez vezették. Amikor a vesztőhelyre értek, így szóltak: ,,Áldott legyen az Isten, aki ezt a koronát adta nekünk, amelyre tekintettünk, és aki nem tart vissza minket óhajtott örökségünktől! Áldott legyen az ő Krisztusa, aki nem hagy minket ebben a világban, hanem meghívott és maga elé állított engesztelő áldozatunkkal.''

A dicsőítés nem szűnt meg, míg az utolsót is meg nem ölték közülük. A dicső vértanúkat február 20-án ölték meg. Sahdosztot láncra verve vitték Bet Lapatba. Ott lefejezték, és elnyerte koronáját Krisztusban, a reménységében.

Szent Leó püspök - Boldog RIZZERIUSZ

Szent Leó püspök


Leó, Isten kedveltje a ravennai területen született nemes és istenfélő szülőktől. Tiszta élete és értelme miatt végigjárta az egyházi rend minden fokozatát. Szabin Katániai püspök halála után ő lett az utóda Kanániában, Szicília szigetén. Elfoglalva székét, magára vette ez új tisztséggel járó fáradalmakat: a szegények árvák, özvegye utasokról való gondoskodást az egyházi jövedelmekből. Irgalmas atyja és 16 pásztora volt híveinek. Imáinak erejével sok beteg gyógyult meg. A VIII. században élt. Ereklyéi Rómában nyugszanak.


Spanyol Szent Paula     szűz. 


Boldog RIZZERIUSZ* (kb. 1198-1236)
Camerinohoz közel, Muciában* született nemesi családból. Szent Ferenc egyszer, Bolognában egy téren prédikált nagyboldogasszony ünnepén. Beszéde nyomán szerzetesi hivatások is érlelodtek. Két diák is, akik a bolognai egyetemen tanultak, azok között volt, akik Szent Ferenchez járultak és kérték tole a rendbe való felvételt. Az egyik Rizzeriusz volt. Neki megjósolta a szent, hogy testvéreit fogja szolgálni, míg a másiknak, Peregrinusnak, hogy az alázatosság útján fog járni. Peregrinus valóban nem lett pap, míg Rizzeriusz igen. Így szentelte életét felebarátai szolgálatára. A rendalapítónál akkora volt a becsülete, hagy az anconai tartomány élére állította. A Fioretti 27. fejezete elmondja, hogy ido múltával milyen súlyos kísértést kellett elviselnie: azt hitte, hogy Isten ot elhagyta. Böjttel, önsanyargatással sok könyörgéssel küzdött a kísértés ellen, de nem sikerült attól szabadulnia. Végül az a gondolata támadt, hogyha elmenne Szent Ferenchez és a szent ot ugyanolyan barátsággal fogadná, mint máskor, akkor biztosra veszi, hogy Isten irgalmas hozzá, ám ha nem, ez annak a jele lesz, hogy Isten ot elhagyta. Elindult tehát Assisisbe. Szent Ferenc akkor már súlyos betegen az assisi püspök palotájában feküdt. Isten föltárta elotte Rizzeriusz lelki állapotát, ezért a testvért kitünteto barátsággal fogadta. Fölkelt ágyából, elébe ment, átölelte s biztosította, hogy valamennyi testvér között ot különösen szereti. Azt is mondta, hogy Isten ezt a kísértést érdemei gyarapítására engedte meg. A testvérnek minden kísértése úgy eltunt, mintha sose lett volna. Nem is távozott Szent Ferenctol, megvárta halála óráját. Visszatérve hazájába még tíz esztendon át élt erényekben gazdagon. Szülovárosában, Muciában fejezte be életét egy remeteségben, ahol Szent Jakab apostol tiszteletére kis kápolna épült. Évszázados tiszteletét XVI. Gergely pápa hagyta jóvá. „Boldog az az ember, aki a kísértésben helytáll, mert miután kiállja a próbát, megkapja az élet koszorúját, amelyet az Úr azoknak ígért, akik ot szeretik. Senki se mondja, aki kísértést szenved: „Az Isten kísért”, mert az Istent nem lehet rosszra csábítani, és o sem csábít rosszra. Minden embert a saját kívánsága vonzza és csábítja, így esik kísértésbe.” (Jak 1.12 sk.)
Imádság:

Istenünk, te Boldog Rizzeriusnak megadtad, hogy Szent Ferenc hívására Krisztust kövesse a szerzetesi életben. Kérünk, hogy példájára téged minél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Agaton pápa - ROMANÇON SZENT BÉNILDE iskolatestvér

Szent Agaton pápa


Szentünk Itáliában született jámbor és gazdag szülőktől. Fiúkat megtanították minden jó könyv olvasására. Szülei halála után mindenét szétosztotta a szegények között egy napon. Utána kolostorba vonult. Ott úgy élt, hogy életét Isten kedvesnek találja. Istentől megkapta a csodatevés adományát. Erényes élete miatt megválasztották Róma püspökének. Szellemi nyáját az erényes életre tanítva 679-82 között, halt meg.


ROMANÇON SZENT BÉNILDE iskolatestvér
*Thuret, 1805. június 14. +Saugues, 1862. augusztus 13.
Bénilde testvér élete különösen nyilvánvaló példája az egyszerű, mindennapi kis kötelességek hűséges teljesítése által elért szentségnek. Világi neve Pierre Romançon volt. Egy Thuret nevű kis faluban született 1805. június 14-én. Földműves szülei szerény jólétben éltek. Falun töltött egyszerű és jámbor gyermekkoráról csaknem semmit sem tudunk. 1817-ben járult elsőáldozáshoz. Gyenge szervezete miatt nemigen lehetett alkalmas a mezei munkára.

A De la Salle Szent János (lásd: A szentek élete, 154. o.) által alapított Keresztény Iskolatestvérek éppen abban az időben nyitottak Auvergne-ben több iskolát, és új munkatársakat kerestek. Az ifjú Pierre meghallotta, és megvilágosodott számára, hogy ez a hivatása. Tizennégy éves volt akkor. Miután tizenhat hónapot tanulással töltött a testvérek riomi iskolájában, 1820. február 10-én Clermont-ban belépett a noviciátusba. Úgy tűnik, gyenge testalkata miatt először visszautasították. A noviciátus akkoriban Clermont kapui előtt, Bien- Assis várában volt, ahol egykor Pascal is lakott. Bénilde testvér a Szentháromság ünnepén öltözött be. Jámbor és tanulékony novícius volt. Édesanyjának 1821-ben bekövetkezett halála fájdalmas csapást jelentett számára; apja ezután hiábavaló kísérletet tett, hogy hazavigye. 1821. december 20-án kezdte első szolgálatát Aurillac iskolájában. Szeptember 12-én visszatért Clermont-ba, hogy letegye első, három évre szóló fogadalmát.

1825 szeptemberében Moulins rendházában osztották be tanításra a Saint-Jacques iskolába. Ezt követő limoges-i tartózkodása után, amely 1827 májusától szeptemberig tartott, visszatért Moulins-be, és ott maradt 1829 márciusáig. Ezután ismét Limoges-ba küldték, s ott a felsőbb osztályban való tanítás mellett a ház szakácsa volt. 1831. szeptember 11-én Clermont-ban örökfogadalmat tett, s két évig ott tanított. 1839 szeptemberében Billomba ment. Ezen a helyen töltött további életéről is csak nagyon keveset tudunk, de valamennyi tanúja egyetért abban, hogy akkor már régen az erényesség mintaképének tekintették. 1841 szeptemberében jutott el végül arra a helyre, ahol azután haláláig maradt. Két másik testvérrel együtt Saugues-ba, Gévaudan vidékének szívébe küldték, hogy ott iskolát alapítsanak.

Ezt az alapítást, amelynek megvalósítása rendkívül kényes dolognak mutatkozott, hosszú és fáradságos tárgyalások előzték meg. A kezdet nagyon szegényes volt, de a tanulók számának gyors emelkedése a testvérek sikeres munkáját tanúsította. Négy vagy öt évig tartott itt Bénilde testvér rendszeres oktatást, és igen derék, bár nagyon szigorú tanítónak ismerték meg. Sok gondot okozott neki a nehezen kezelhető, faragatlan és képzetlen lakosság is, amely könnyen hajlott a hevességre. Bénilde testvér egészsége megromlott. Az iskola igazgatása mellett a tanításba csak néha tudott besegíteni; mindenekelőtt azoknak a fiatal testvéreknek a képzésével foglalkozott, akiket rábíztak. Emellett a hitoktatás jelentős részét is magára vállalta, és nemcsak megbízható keresztényeket nevelt, hanem számos szerzetesi és papi hivatást is ébresztett; száznál több fiatalembert vezetett az iskolatestvérek közé.

Bénilde testvér élete Saugues-ban nagyjából békésen telt. 1852-ben azonban -- teljesen akarata ellenére -- egy kínos ügybe keveredett. A plébánia lelkipásztorát a városi közigazgatás megvádolta, hogy rosszul gazdálkodott az iskola fenntartása érdekében rábízott javakkal. Az igazgató testvérnek azonban sikerült megszabadulnia nehéz helyzetéből anélkül, hogy az ügyben részeseknek okot adott volna az elégedetlenségre. Mindamellett úgy látszik, a plébános élénk ellenszenvvel viseltetett vele szemben, és Bénilde testvérnek ezért nagy türelemre volt szüksége. A dolgok azonban rendeződtek, és Bénilde testvér halála után a plébános nem mulasztotta el, hogy rendkívüli tapintatosságát ne dicsérje. Kapcsolatai a városi közigazgatással mindig kiválóak voltak, Saugues lakói pedig mélységesen tisztelték. Amit csodáltak benne, az a mindenkire sugárzó keresztény szeretet volt.

Egészsége mind erősebben hanyatlott, és Gévaudan zord telein egyre inkább szenvedett, mivel egy cseppet sem kímélte magát. Már 1845-től kezdve reumatikus fájdalmak kínozták, és többször kellett kezeltetnie magát Bagnols-en-Lozčre-ben; az eredmény többnyire elmaradt. Túlhajszolt szervezete mindjobban kimerült, de Bénilde testvér mindvégig a helyén maradt. 1862 májusában gyorsan előrehaladó májrákot állapítottak meg nála. Hamarosan már az ágyát is képtelen volt elhagyni. Augusztus 13-án ellátták a haldoklók szentségével. Kevéssel utóbb halálküzdelem nélkül, hirtelen meghalt. Két nappal később temették Saugues temetőjében az egész környékről összesereglett embertömeg részvételével.

Az alázatos testvér nem vitt végbe rendkívüli dolgokat; amit azonban tett, szokatlanul tökéletes formában tette, szentségének kisugárzása pedig halála után is folytatódott. Már a temetése alkalmával történtek csodák. Sírja csakhamar zarándokhely lett. Boldoggá avatási eljárása 1895-ben kezdődött, de nagyon lassan haladt. 1948. április 4-én boldoggá, 1967. október 29-én szentté avatták.



Szent Eukériusz (Aladár)     hitvalló, † 738