Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2018. június 16. - Andre Lowoa

http://www.ourlady.ca/pictures2/fatimaConnection.jpg    Derechos Reservados SCTJM

Szent Tichon püspök - Szent Tigriosz és Eutropiosz vértanúk

Szent Tichon püspök

Tichon a Ciprus szigetén levő Amathunt városában született. Szüleitől tanulta meg a szent könyvek olvasását, ezért hamar az egyházi rendbe került, felolvasóvá avatták. Szent élete miatt Memnon püspök diakónussá, aztán a püspök halála után a hívek kívánságára e város püspökévé szentelték. Híveit a hitre és jámbor életre tanítva, szavainak erejével és csodáival sok pogányt tett kereszténnyé. A környéken levő bálványszobrokat összetörte, a bálványtemplomokat pedig pusztulásra ítélte. Hosszú életet élve, amely hasonló volt az angyalokéhoz, szellemi nyáját a jámborságra oktatva és igaz tanítással vezetve őket, békében hunyt el 425-ben, előre megtudván Istentől halála idejét és azt mással is közölte.
Szent Tigriosz és Eutropiosz vértanúk
Tigriosz áldozópap volt, Eutropiosz pedig felolvasó. Az Arányszájú szent János kiűzetése után következő tűzvész alkalmával őket gyanúsították a gyújtogatással, elfogták és megkínozták őket. Tigrioszt a szelíd és alázatos, irgalmas és utasokat befogadó, sok lelki hasznot szóval és tettel hajtó papot, fára függesztették és ütötték, majd Mezopotámiába száműzték. Ott halt meg a börtönben. Eutropioszt a tiszta embert, hasonló módokon, kínozták meg, és a kínzások alatt hunyt el. Az V. század elején haltak meg. Testüket a városon kívülre dobták, de éjjel a keresztények titokban eltemették őket.

BOLDOG SCHERER MÁRIA TERÉZIA szűz, III. r., társ-rendalapító

Szent Ludgárd     szűz, † 1246       


BOLDOG SCHERER MÁRIA TERÉZIA szűz, III. r., társ-rendalapító (1825-1888)

Svájcban született hétgyermekes család negyedik gyermekeként. Gyermekkorában „Meggen napsugarának” nevezték vidámsága miatt. A népiskola elvégzése után Luzernbe került betegápoló képző szakiskolába. Eleinte idegenkedett a betegápolói hivatástól, Isten kegyelme fokozatosan átalakította lelkületét. 1845-ben belépett a Florentini Teodóz kapucinus atya által alapított Keresztes Tanító Nővérek közé. 25 évesen már egy szegényház főnöknője lett, később Churban a kórház vezetője. A rend életében azonban 1856-ban nagy változás következett be. Püspöki határozattal kivált a rendből és Ingebohl városba költözött a Szent Keresztről nev. Irgalmas Nővérek új kongregációja, ennek Terézia lett az első általános főnöknője. Az új kongregáció nemcsak tanítással, hanem betegápolással, szegénygondozással, árvák nevelésével is foglalkozik. Szent Ferenc Reguláris III. Rendje szabályait követi. Mária Terézia anyát bátorság, tapintat, szeretetreméltóság, szervezési tehetség, olykor humor jellemezték. Nővéreit így bíztatta: „Isten jósága határtalan! Nem szabad elcsüggedni, hanem arra kell tekinteni, akitől minden erő származik.” Az alapító atya, P. Teodóz 1865-ben meghalt. Ekkor még inkább megnőtt Terézia anya felelőssége. 1887-ben előrehaladott gyomor- és májrákot állapítottak meg nála. 1888. jún. 16-án halt meg hosszú szenvedés után. „Mennyország, mennyország!” – voltak utolsó szavai. Halálakor 442 házban közel 1700 fogadalmas nővér működött, ezek száma a boldoggá avatás évében, 1995-ben kb. 5600. Hazánkban a Keresztes Nővérek központi háza Pilisborosjenőn van, a nővérek száma 107. Terézia anyát II. János Pál pápa avatta boldoggá 1995. okt. 29-én.
„Alapítóink a kor kívánalmaiban, szükségleteiben Isten hívó szavát ismerték fel. Az O mindenhatóságába és atyai jóságába vetett határtalan bizalommal nyitottak voltak minden emberi ínséggel szemben, bátrak az önfeláldozásban és kitartók a hűségben. Életük számunkra ösztönzés és példa Krisztus követésének útján.”
A Nővérek Életrendje. Részlet.
Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Teréziát arra indítottad, hogy a betegek és szegények gondozására s az ifjúság nevelésére a Keresztes Nővérek új ágának társalapítója legyen; add, hogy példájára mi is új lelkesedéssel haladjunk a Krisztus követése útján. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Quirikusz     vértanú, † 304       

RÉGIS SZENT FERENC-JÁNOS jezsuita

RÉGIS SZENT FERENC-JÁNOS jezsuita

*Fontcouverte, 1597. január 31. +La Louvesc, 1640. december 31.
1597. január 31-én született a Narbonne melletti Fontcouverte-ban. Kisnemesi családból származott, melynek tagjai nem is egyszer kényszerültek fegyverhez nyúlni a hugenották ellen. Első oktatását szerény otthonában feltehetően egy házitanítótól kapta. Mintegy tizenöt éves korában Béziersbe küldték a jezsuitákhoz, s ott fejezte be tanulmányait. Szorgalmas és jámbor tanuló volt. 1613-ban csatlakozott egy karitatív társulathoz. Tizennyolcadik évének vége felé kezdett világosan kirajzolódni hivatása; 1616 decemberében Toulouse-ban belépett a Jézus Társaság noviciátusába. Feltűnt jámborságával, segítőkészségével és szelídségével. 1618. december 8-án Auchban tette le első fogadalmait, majd kilenc hónapon át Cahors-ban szónoklattant tanult. 1619 októberében tanítóvá nevezték ki az Auvergneben lévő Billon kollégiumába. 1622-től 1625-ig tanulmányai folytatására a tournoni kollégiumba küldték; ott alkalma nyílt, hogy gyakorolja magát a népszerű katekizmus oktatásában. 1625 őszétől két évig Puy kollégiumában, egy évig az auchi kollégiumban tanított. 1628 őszétől Toulouse-ban folytatta teológiai tanulmányait. Nemsokára pestisjárvány tört ki a városban, és a társaságot vidékre telepítették. Állhatatos kérése ellenére sem kapta meg az engedélyt, hogy ápolhassa a betegeket; azt viszont elérte, hogy szentelését előre hozták; 1630 májusában szentelték pappá.
1631 szeptemberében tanárrá nevezték ki a pamiers-i kollégium felsőbb osztályaiba. 1632-ben Montpellier-be küldték, s attól kezdve kizárólag a nép körében végzett apostolkodásnak és a népmissziónak szentelte magát. Montpellier-ben kálvinista vidékre került, de közvetlen vitákba alig bocsátkozott; főként nagyon egyszerű prédikációinak, a hitoktatásnak és a szegények szolgálatának szentelte magát. Kiemelkedően sikerült egy népmissziója, amelyet ősszel tartott Sommičres-ben, egy túlnyomórészt protestáns faluban.
1633. november 6-án tette le utolsó fogadalmait. 1634 tavaszán Viviers püspöke, Louis de Suze azt kérte, hogy küldjék hozzá Régis Ferencet. Viviers környékét elpusztította a vallásháború, ezért különösen nehéz terep volt a pasztoráció számára. Ferenc bátran fogott munkához, szolgálata azonban egy meglehetősen kellemetlen esettel kezdődött. Néhány kétes erkölcsű pap bepanaszolta a püspöknél, hogy megzavarja a plébániákat. A püspök hitt nekik, és el akarta őt távolítani. Hitelt érdemlő tanúk végül győzelemre vitték az igazságot. Ferenc többször kinyilvánította azt a kívánságát, hogy szeretne Kanadába menni, de sohasem engedték meg neki.
Az 1635. év legnagyobb részében Boutičres vidékén tevékenykedett. A következő télen missziót tartott a felső-vivarais-i Saint-Agrčve-ben. Fáradságos és veszélyes utakat vállalt, lemondott minden kényelemről és minden anyagi segítségről. Prédikációkkal és gyóntatásokkal túlterhelve, fáradsága ellenére gyakran töltötte az éjszaka nagy részét imádságban a Legszentebb előtt; néha, amikor a templomok zárva voltak, a templomajtók előtt. A szerencsétlenek iránt mindenütt megnyilvánult irgalmas szeretete, a közvélemény pedig számos csodát tulajdonított neki. A nyári hónapok alatt Ferenc gyakran tevékenykedett Puyben vagy közvetlen környékén. Az általa tartott hitoktatásokra néha négyezernél is többen gyűltek össze; olykor ezért igénybe kellett vennie a város legnagyobb templomát, a Saint-Pierre-le-Monastier-t. Itt is tág teret talált szeretetszolgálata számára. Önfeláldozó módon törődött e vidék nagyszámú csipkeverőnőjével, azok pedig úgy tekintettek rá, mint pártfogójukra. Látogatta a kórházakat és börtönöket, s kiterjesztette apostolkodását az elbukott lányokra is. Amikor otthont épített számukra, nemcsak a város züllött embereinek fenyegetését vonta magára, hanem elöljárója is nehézségeket támasztott számára. Messziről özönlöttek hozzá a gyónók, szinte megszállták gyóntatószékét.
Hivatása gyakorlása közben halt meg. December 23-án La Louvesc falujába igyekezett, ahol missziót kellett tartania; este eltévedt, és az éjszakát egy nyomorúságos kunyhóban töltötte. Teljesen kimerülten és betegen (tüdőgyulladása volt) tartotta meg a missziót.
December 26-án este összeesett. Halálos ágyán meggyónt, majd 1640. december 31-én éjfél felé meghalt.
Sírja hamarosan zarándokhely lett. 1716-ban boldoggá, 1737. április 5- én pedig szentté avatták.
Szent Jusztina     vértanú


Szent Julitta     vértanú, † 305       

Hét SZENT FERENCES MÁRIA MISSZIÓS NOVÉR vértanú

Szombathely: Szent Márton püspök ereklyéinek átvitele

Hét SZENT FERENCES MÁRIA MISSZIÓS NOVÉR vértanú (1900)
A Ferences Mária Missziós novérek társulatát Szenvedésrol nev. Mária anya alapította a 19. század utolsó évtizedeiben. Az alapító anya lelkülete sugárzott át a hét missziós novérre, akik Kínában a boxerlázadás idején életüket áldozták Krisztusért 1900. júl. 9-én több ferences atyával és kínai kereszténnyel együtt. 1896-ban Torinoban missziós kiállítás volt, melyen részt vett a ferences Fogolla Ferenc kínai misszionárius (késobb püspök), aki püspöke nevében novéreket kért a Mária Missziós novérek közül. Az alapító anya magáévá tette a kérést s kiválasztott novérei közül hetet, akik megfelelo elokészület után 1899. március elején indultak Marseillesbol hajón a kínai misszióba. Május 4- én érkeztek meg Tajjuanfuba, a misszió székhelyére, ott átvették 200 árva gondozását. Grassi Gergely püspök atyai jósággal segítette oket. 1900 tavaszán hozzákezdtek egy nagyobb árvaház, zárda és kórház építéséhez. Muködésük lelki eroforrását az Oltáriszentség elotti imádási órák nyújtották. Az üldözés kitörésekor Fogolla püspök többször is kérte a novéreket, utazzanak vissza Európába, hogy majd késobb visszatérjenek. Ok azonban - Mária Hermina anya lelkesítésére - vállalták mindazt, amit ottmaradásuk magával hoz, még a vértanúságot is. Ez be is következett. Júl. 5-én Yü-Sien gyámkirály oket is börtönbe vetette, majd júl. 9-én a mandarin székhelye udvarában a rájuk úszított katonák és boxerek kegyetlenül legyilkolták oket. A fogságban szünet nélkül imádkoztak és bátorították egymást. Sírni is látták oket. Szemtanú vallomása szerint az árvák sorsát siratták s a maguk szüzességét féltették. A jövo veszélyeire vonatozóan egyre hajtogatták: Legyen meg Isten akarata. Amikor Európában az alapító anya értesült leányai vértanúságáról, így nyilatkozott: Ezek az én hét fájdalmam és hét örömem. Szerzete nagy dicsoségének tartotta a hét novér vértanúságát, akiket II. János Pál 2000-ben szentté avatott.
A novérek:
1. Jézusról nev. Mária Hermina anya (34 é), francia,
2. Békérol nev. Mária novér (25 é), olasz,
3. Szt. Natáliáról nev. Mária (36 é), belga,
4. Mária Klára novér, (28 é), olasz,
5. Szt. Jusztuszról nev. Mária novér, (34 é), francia,
6. Mária Amandina novér, (28 é), francia,,
7. Mária Adolfina novér, (31 é), holland.
Marseillesben a búcsúzáskor mondotta Dupré atya:
„Mi teremti a missziós hivatást? Ehhez ketto kell: eszmény és a buzgóság lángja… Egy szép napon a Miatyánk e szavai: Jöjjön el a te országod, megihletnek egy lelket... Ez egész valóját átadja Krisztusnak, hogy országa terjesztésén dolgozzék... Kettos láng emészti: Krisztus szeretete és a lelkek iránti szeretet.”
Imádság:
Urunk, Istenünk, hallgass meg minket, amikor a hét ferences Mária missziós novér vértanúságára emlékezve hozzád könyörgünk. Add, hogy az irántad való szeretet folytonosan növekedjék bennünk, és mindvégig állhatatosak maradjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Aureusz (Auréliusz)     püspök és vértanú, † 451       


Szent Bennó     püspök és hitvalló, † 1106           


Menthoni Szent Bernát     hitvalló, † 1008           

Szent Jeromos atya - ÁRPÁDHÁZI BOLDOG JOLÁN klarissza

Szent Germána     szűz, † 1601       


Szent Jeromos atya
Jeromos Dalmáciában született egy Stridon nevű községben. Jómódú szülei kereszténynek nevelték, tanulmányai végzésére Rómába ment. Nagy jártasságra tett szert a latin íróknál, de megtanult görögül is, Libérius pápa kezéből felvette a keresztséget. Tanulmányai végeztével Trierbe ment és megismerkedett a remeteteleppel. Minden vágya az volt, hogy a Szentföldre menjen. Hajóra szállt és Antiochiában kötött ki. Nem messze volt innen a Kalkisz sivatag, az ott élő remetékhez csatlakozott. Hogy önsanyargatást és önuralmat és Istennek szentelt életet tanult tőlük. Megtanulta a héber nyelvet, a püspök közben pappá szentelte. A remeteségből Rómába ment. Damazus pápa megbízta a Szentírás latin fordításának munkáját. Mivel Rómában sok baja volt, visszatért régi vágyához és a Szentföldre utazott. Betlehemben telepedett le. Tökéletesítette héber nyelvtudását és befejezte a Szentírás fordítását. Korának legtanultabb embere volt. A katolikus igazság védelmében sokszor kiállt tanító szavával a tévtanításokkal szemben. Közel 80 éves korában, 420-ban hunyt el.
ÁRPÁDHÁZI BOLDOG JOLÁN klarissza (kb.1239-1298)
* 1235. v. 1239. + Gnieznó, 1298. június 11.
Árpádházi Boldog Jolán királyi és szent család sarja. Apja IV. Béla, anyja a konstantinápolyi császári családból való Laszkarisz Mária. Nagynénje Árpádházi Szent Erzsébet és Prágai Boldog Ágnes, nővére Boldog Kinga, húga Szent Margit, unokatestvére Boldog Gertrúd és Boldog Szalóme.
A szülői házban mindössze öt évet tölthetett, amely öt évbe beleesik a tatárjárás is. Szülei ekkor Krakkóba vitték, és nővére, Kinga, Boleszláv lengyel király felesége gondjaira bízták. Szent életű nővérében Jolán megtalálta példaképét és a keresztény nő eszményét.
1256-ban felesége lett a kaliszi és gnieznói hercegnek, Boleszlávnak, akit a nép a Jámbor névvel illetett. A krakkói székesegyházban tartott esküvői szertartás után a fiatal pár a férj hazájába, Nyugat-Lengyelországba költözött.
Jolán 23 évet élt példás keresztény házasságban. Nemcsak származása, hanem erényei szerint is királyi lélek volt, ezért nem esett nehezére, hogy úgy engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, tudván, hogy ,,a férfi éppúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak'' (Ef 5,22). Véleményét, akaratát soha nem akarta ráerőszakolni urára. Nem vitatkozott és nem védekezett akkor sem, amikor a rossz tanácsadók férjét ellene és az Egyház ellen hangolták. Imádkozott, tűrt és várt. Isten pedig -- aki csak azért engedte meg egy időre férje elhidegülését, hogy próbára tegye és megtisztítsa szeretetét -- amikor a hamis tanácsadók gonoszságára fény derült, kétszeresen visszaadott neki mindent: ura szeretetét, tiszteletét, elismerését.
Jolán napjai a három gyermek (Hedvig, Anna, Erzsébet) nevelése mellett állandó imádságban, vezeklésben és jó cselekedetekben teltek. Segített a templomokban, kórházakban, saját kezűleg gondozta a betegeket, árvákat, szegényeket nagynénje, Árpádházi Szent Erzsébet példája szerint.
Abban a nyughatatlan korban a lengyel fejedelem sokszor volt kénytelen harcba indulni hol a németek, hol a litvánok ellen. Jolán ilyenkor megsokszorozta imádságait; férje-ura testi és lelki épségéért egyaránt könyörgött. Nemcsak azt kérte Istentől, hogy hozza haza hitvesét és gyermekei atyját, hanem azt is, hogy a csatában is őrizze meg férje szívét a kegyetlenkedés és a bosszú indulatától, hogy csak hazája java vezesse. S amikor Boleszláv az egyik csatából halálos sebbel tért vissza, Jolán -- éjjel és nappal el nem távozva a betegágytól -- egyszerre tartotta önmagában is, és férjében is a reményt, s készítette hitvesét az elköltözésre, arra ,,a kis időre'' amíg nem látják egymást (Jn 16,16).
1279-ben halt meg Boleszláv. Jolán ekkor fölosztotta vagyonát az Egyház és a rokonai között, s visszatért a krakkói udvarba, Kingához. Hamarosan azonban Kinga is özvegy lett, s ekkor a két nővér az ószandeci klarissza kolostorba vonult, ahol 12 évet töltöttek egészen Istennek szentelt életben. Kinga halála után, 1292-ben Jolán átment a gnieznói kolostorba, melyet férje alapított. Apátnővé választották, de úgy élt, mint mindenki szolgálója. Alázata, rejtetten viselt szenvedései tökéletesen egyesítették a megfeszített Krisztussal, aki gyakran megjelent neki és kinyilatkoztatásokban részesítette. Így halála napját is előre megmondta.
Árpádházi Boldog Jolánt a gnieznói klarissza kolostor kápolnájában temették el. Tisztelete a halála után azonnal megindult, sírját zarándokok látogatták, és sokan nyertek rendkívüli kegyelmeket. Boldoggá avatását 1631-ben indították el. XII. Leó 1827. szeptember 22- én engedélyezte ünnepét a konventuális minoriták és a klarisszák számára. XIII. Leó kiterjesztette egész Lengyelországra.
--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható, örök Isten, ki Boldog Jolánt irgalmasan megóvtad attól, hogy foglyul ejtse a világ és a gazdagság, és megszerettetted vele Fiad keresztjét és az önmegtagadást, kérünk, érdemeiért és közbenjárására add meg, hogy merjük elveszíteni a földieket, és őszinte szívvel keressük a mennyek országát!


Istenünk, te arra tanítottad Boldog Jolánt, hogy Fiad alázatos követését a világi hírnévnél és gazdagságnál többre tartsa. Érdemeiért és közbenjárására add, hogy a mulandókat megvetve oszinte szívvel az égieket keressük. Krisztus,
a mi Urunk által.


Példája:

    A ferences szegénység követői a pénz rabságára mondanak nemet.



Szent Kreszcencia     vértanú, † 305       


Szent Modesztusz     vértanú, † 305       


Szent Vitus     vértanú, † 305       


Szent Viola

Szent Ámosz próféta - Szent Dula

Szent Ábrahám     hitvalló, † 476       


Szent Ámosz próféta
Ámosz Tekoában született, Juda törzséből származott. Pásztor volt, de szikomorfát is nevelt. Ő a harmadik kis próféta a Szentírásban. II. Jeroboám király alatt lépett fel, „Két évvel a földrengés előtt”, 360 körül Krisztus születése előtt. Júdeából Izrael országába ment át. Bételben a szentélyben és Szamáriában beszélt. Jövendöléseiben többek között szigorúan megfeddte a gonosz gazdag embereket, szemrehányást téve nekik a szép házakért és a gazdag lakomázásokért. Ugyancsak szót emelt a szegények érdekében a bírok ellen, és a törvénytelen istentiszteletek miatt. Amacja pap kiutasította a szentélyből és Izrael országából is. Hogy meddig működött pontosan nem tudjuk. Elég szilárd hagyomány szerint Tekoában temették el. Az ószövetségi Szentírásban egy könyvvel szerepel.
Szent Aurél     püspök és hitvalló, † 423       


Szent Dula vértanú
Szentünk Kilikiában született. Igaz és istenfélő ember volt. Az emberek tanúsága szerint ilyen életet élt és igyekezett megtartani az igazságot. Maxim helytartónak jelentették a keresztényüldözések idején, hogy Dula keresztény. A helytartó kihallgatás után börtönbe záratta és megkínoztatta. Ütötték, megtüzesített rostélyon sütögették, éles vasakkal szaggatták testét, összetörték állat és lábszárait. Ezektől a kínoktól meghalt a Tarzusba vezető úton, ahova azért vitték, hogy újabb kínoknak vessék alá. Meghalt a IV. században.
Szent Dula atya
Dula atya Egyiptom egyik kolostorában volt szerzetes. Kitűnt különleges szelídségével és jószívűségével. Húsz éven keresztül sok szenvedésben volt része társaitól, akik nem szerették őt. Végül azzal vádolták hamisan, hogy szent edényeket lopott, de más vádakkal is illették. Emiatt megfosztották szerzetesi voltától, és ügye a helytartó elé került. Ő kezének levágására ítélte. Az igazi tolvaj, lelkiismerete furdalásának hatására megvallotta tettét a kolostorfőnök előtt, és kérte, hogy küldjenek a helytartóhoz valakit, nehogy levágják Dula kezét. Miután kiderült az igazság, 3 nap múlva az atya békében elhunyt.

Nagy Szent Vazul püspök, hitvalló és egyháztanító

szv17.jpgA kappadóciai Cezáreában született 333 táján előkelő és gazdag családból, amelyben állandósult buzgó ősök minden hite és szentsége. Az Egyház a szentek közt tiszteli szüleit, Vazult és Emméliát (máj. 30.), akiket négy fiúval és öt leánnyal áldott meg az Isten; azonkívül testvérnénjét, ifj. Makrinát (júl. 19.), két öccsét, Nisszai Gergelyt (márc. 9.) és Szebasztei Pétert (jan. 9.), végül pedig atyai nagyanyját, id. Makrínát (jan. 14.). A szentek tudományába édesanyja mellett főleg nagyanyja vezette be, a világi ismeretekbe és a gyakorlati életbe pedig édesatyja, aki a szónoklattannak neves tanára és keresett ügyvéd volt

Főiskolai tanulmányait szülővárosában, majd Konstantinápolyban és 351 után 4-5 éven át az akkori tudományos világ középpontéban, Athénben végezte. Konstantinápolyban a kor legünnepeltebb tudósa, Libánius tanította, aki később önzetlenül elismerte, hogy kiváló tanítványának nyelvművészete fölülmúlja az övét.

Athénben fejlődött ki közte és a már otthonról ismert Naziánzi Szent Gergely között az a páratlan barátság, amely egész életükön át soha semmit sem veszített bensőségéből (lásd máj. 6.). Az érzékeny, költői lelkű és szónoki lendületű Gergelyt kiegészítette a határozott jellemű és gyakorlati érzékű Vazul. Vazul egy későbbi írásában azt tanácsolja a keresztény fiatalságnak, hogy a méhecske módjára mézet és ne mérget szívjon a pogány irodalom virágaiból. Ezt a bölcs tanácsot azért adhatta, mert tanulmányai alatt e szerint járt el; „a pogány tudomány tehetetlensége hitének támasza” lett. Szellemi kincsekkel meggazdagodva tért vissza hazájába, ahol rövid ideig atyja foglalkozására adta magát. A kor szokásinak megfelelően csak akkor (357) vette föl a keresztség szentségét.

Keresztsége után nemsokára élete főleg testvérnénjének, Makrinának hatása alatt új irányt vett. Elhagyta a világot, hogy egyedül az Úr Jézusnak éljen. Éppen ebben az időben kezdte meg hódító útját a Keleten az a szerzetesség, mely Egyiptomban már régen virágzott.

Vazul nagy alapossággal látott hozzá szándékának megvalósításához. Bejárta Szíria, Palesztina, Mezopotámia és Egyiptom szerzetestelepeit, hogy elsajátítsa ezt az új szigorú életmódot s megismerkedjék legkiválóbb képviselőivel. Majd a szegények közt osztotta szét nagy családi vagyonát s Új-cezária környékére vonult, nem messzi attól a kolostortól, ahol akkor már édesanyja és nővére élt. Rövid időn belül kolostorokkal népesedett be a környék s Naziazi Szent Gergely ellátogatott ide. Nem győzi dicsérni azt a szent és munkás életet, amely itten folyt. A szerzetesek vidáman zsolozsmáztak, noha kenyerük oly kemény volt, hogy majdnem beletörött az ember foga, s a szükség oly nagy, hogy ha nem lett volna a közelben Vazul édesanyja, éhen haltak volna. Itt született meg Vazul hatalmas szervező egyéniségéből az a két szerzetesszabályzat, amely a mai napig alaptörvény a keleti szerzetesek számára (baziliták, Vazul görög neve: Bazilius után), mint aminő nyugaton Szent Benedeké. Innen indította meg nagyarányú döntő küzdelmét az arianizmus ellen. Az evangélium igazáért égő meggyőződése vitte őt el a 360. évi konstantinápolyi hitvitára; ez bírta őt rá, hogy nagy fájdalom árán is szakítson hozzá közelálló megtévedt emberekkel, aminő volt pl. szülővárosának püspöke, Dianios, s ez adta kezébe a tollat, hogy mint író is szembeszálljon a hit ellenségeivel.

Újabb forduló életében a 364. esztendő. Ekkor szentelte pappá Dianios püspök utódja, Özséb. Ugyanebben az évben lépett trónra Valens császár, a fanatikus ariánus, aki az egész Keletet ariánussá akarta tenni. Vazul világosan látta a veszedelmet. Ha Cezárea elesik, vége van egész Pontusnak (északi Kis-Ázsia), mert hisz a cezáreai püspök Kappadócia érseke és egész Pontul exarchája
smile hangulatjel
prímása). Félretett minden egyéni érzékenykedést, amelyre féltékenykedő püspöke egyidieig ugyancsak elég okot adott, az öregedő Özsébnek mindene lett s Cezáreát a katolikus hithűség legerősebb bástyájává tette.

Püspökének halála (370) után ő lett az utód. A magas egyházi méltóságba belevitte a maga egyéni kiválóságait: életszentséget, elméleti s gyakorlati tudást, írói és szónoki tehetségét s páratlan kormányzati bölcsességet. Mint főpap nagyarányú tevékenységet fejtett ki s már kortársai részéről kiérdemelte a Nagy nevet. Legelőször is megszüntette az egyházi életbe becsúszott visszaéléseket. Főként tulajdon példájával olyan kitűnő papságot nevelt, hogy messze földről tőle kértek papokat püspöknek. Megreformálta az istentiszteletet. Keleten mai napig használatban van a Vazul-féle liturgia. Megtette azokat az intézkedéseket, melyek megtörték az arianizmus uralmát: új püspökségeket alapított s azokat hithű emberekkel töltötte be, tollat ragadott és nyomós szavával világosságot gyújtott, főként pedig eleven és közvetlen kapcsolatot tartott fönn a nyugati egyházzal, elsősorban a katolikus igazság krisztusi centrumával, Rómával.

Ezt a céltudatos hatalmas működést nem nézhette jó szemmel a császár. Elküldötte tehát Cezareába Modesztus prefektust, hogy Pontusban ismét uralomra juttassa az arianizmust. A helytartó fenyegetéseire Vazul a nagy szentek felsőbbséges nyugodtságával felelt. „Fenyegetéseid közül - mondotta - egyik sem érint. Akinek semmije sincs, attól bajos javakat elkobozni. Száműzetést - nem ismerek: mindenütt otthon vagyok; hisz az Úr birodalmában járok. Kínzás az nem fájhat már az én összeaszott testemnek. A halált szívesen veszem, gyorsabban visz Istenhez; hisz jó ideje meghaltam már s igyekszem a sír felé”. E válasz hallatára Modestus fölkiáltott: „Így még senki sem beszélt velem”. Vazul nyugodtan felelt: „Mert valószínűleg még nem akadt dolgod katolikus püspökkel”. A császár ezt megtudta s már most személyesen akart vele beszélni. Vízkereszt napján csakugyan nagy kísérettel megjelent a cezáreai templomban. Fölajánláskor ő is az oltárra tette ajándékát s a szentmise után négyszemközt tárgyalt a nagy püspökkel. Most is a szellem fejedelme bizonyult erősebbnek, s a császárnak annyira imponált a rettenthetetlen, gerinces Vazul, hogy többé nem zaklatta, sőt tekintélyes birtokkal ajándékozta őt meg.

Ellenfelei erőlködése ellenére száműzetésre később sem került a sor. Amikor már a kocsi is készen állott elhurcolására, csodálatosan meggyógyította a császár hirtelen megbetegedett fiát. Valens 378 aug. 9-én csatamezőn esett el, s Vazul legalább néhány hónapig örülhetett annak a kedvező változásnak, amely e halál nyomában a katolikusok javára bekövetkezett.

A császároknak ez a félelmet nem ismerő ellenfele lefelé olyan jóságosnak bizonyult, hogy „a szűkölködők közös atyja” nevét kapta. Mielőtt szerzetessé lett volna, szegények közt osztotta föl vagyonát. Áldozópap korában Cezáreában nagy éhínség ütött ki. Vazul egyrészt az édesanyja halála után reámaradt javait a nyomor enyhítésére fordította, másrészt ki részt ki tudta vinni, hogy a gazdagok éléskamrái megnyíljanak a szegények számára. Püspök korában pedig a Valens császártól kapott birtokon szegényházat és kórházat alapított, amelyeket gyakran meglátogatott. Hogy itt megint nagyobbarányú alkotással állunk szemben, arra tanú Gergely, aki ezt a telepet „új város”-nak nevezte.

Élete olyan volt, mint a gyertya: világított, melegített, de fogyott is. Mint püspökének főtámasza és mint püspök nem hagyott föl a legszigorúbb szerzetesi élettel, s ez teljesen aláásta egészségét. Negyven éves korában már aggastyánnak látszott, aki rövidesen elvesztette minden fogát s emellett sokat szenvedett májbaja miatt is. Amit Modesztusnak mondott testről, az nem volt szónoki túlzás. Ettől az agyonsanyargatott és beteg testtől 379 jan.1-én vált meg.

Halálakor gyászt öltött nemcsak az egész város, hanem az egész hívő világ. Beláthatatlan embertömeg tolongott holtteste körül. Mindenki érinteni akarta vagy legalább látni, avagy árnyékába állni. A terek, oszlopcsarnokok, házak és tetők zsúfolva voltak. Pogányak és zsidók versengtek a katolikusokkal a tiszteletadásban.

Alig lehetett erőszakkal a kriptába vinni, mert a tömeg erővel; erejével ereklyét akart szerezni. A tolongásban többen halálukat lelték. A nép azonban boldogoknak ítélte ezeket: Vazullal együtt halhattak meg. A hű barát, Naziánzi Szent Gergely akkor súlyos betegen feküdt. Úgy érezte, mintha kétfelé vágtak volna és az egyik fele meghalt volna. De, mondotta jóval később, még most is megjelenik neki Vazul és oktatja meg feddi, mint életében tette. Vazul nagy volt mint püspök és nagy mint ember.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)