Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2017. december 13. - Andre Lowoa

Szent Luca szűz és vértanú

szl.jpgLuca napja gyakran úgy szerepel a köztudatban, mint babonák, varázslások, boszorkányságok napja. Pedig hát Szent Lucának semmi köze az efféle sötét mesterkedésekhez. Már a neve is (Lucia) világoskodót, fényeskedőt jelent. Ilyennek ismeri őt el a jó keresztény lélek, mert ilyen is volt valójában. Olajjal teli, égi mécses a kezében: az Urat, a Jegyest várja.

Szirakúza nagy szentje, az Anyaszentegyháznak a misekánonban emlegetett vértanúja. Csupa nemesség, előkelőség, finomság. Ősi patrícius család vére az ereiben. De ennél a vérnél is jobban formálja őt a lelkében élő szent keresztény hit.

Apja meghalt már. Anyja, Eutychia súlyos beteg, vérfolyásban sínylődik. Elzarándokolnak Katániába Szent Ágota (febr. 5) sírjához. Ismeri őt Luca. Kedves olvasmánya a vértanúk története, azok közül is Szent Ágotáé. Nem hiába olvassa. Már az ő lelke is vértanúi lélek.

Most mégis életért, egészségért mennek könyörögni. Az édesanya egészségéért. Már voltak a szent sírjánál, imádkoztak. És akkor látomása volt Lucának. Megjelent előtte Szent Ágota és megszólította: „Luca húgom, miért kérsz te éntőlem olyasmit, amit magad is meg tudsz nyerni anyádnak? Hiszen a te hited is segíthet rajta. Látod, máris meggyógyult. Azért, mert szüzességed által kedves hajlékot készítettél magadban az Úrnak. És amint Krisztus általam tette dicsőségessé Katánia városát, úgy ékesíti majd veled Szirakúzát”. Igaz volt a látomás.

Mikor magához tért Luca, anyját már egészségben találta. Pedig azelőtt mennyi orvossal próbálkoztak! Most, az Isten szentjénél nem jártak hiába. És nemcsak a teste gyógyult meg a beteg asszonynak, hanem még a hite is. Nem mintha hitetlen lett volna. Nem volt az! De a lánya nélkül mégsem tudott olyan élő hittel imádkozni, hogy megszabaduljon. S mikor most saját magán tapasztalta Luca nagy hitének erejét, megnyílt a szeme. Tudott már mindent egészen élő hittel nézni. Életcélokat és életeszményt. Azt is, amit a lánya választott.

Most megértette Luca kérését: Ne kívánja, hogy férjhez menjen, hanem inkább adja ki, amit hozományra szánt; jó lesz a szegényeknek. Sőt még többet is tudott adni Eutychia asszony. Szétosztotta mindenét, hogy ne legyen hiány az áldozatban. Pedig azelőtt más tervei voltak. Már kiszemelt egy fiatalembert a lánya vőlegényéül. Oda is ígérte neki a kezét. Most meg tudta változtatni ezt a régi szándékát. És nem tudta, hogy a katániai látomás második felének teljesedését készíti elő.

Mert amint a vőlegényjelölt észrevette, hogy megváltozott a helyzet, nagyon megharagudott. Már a magáénak tartotta a hatalmas vagyont, a szép leányt; s most vége reményeinek. Ment a helytartóhoz s bevádolta Lucát, hogy keresztény.

Paszcházius helytartó felvette a panaszt s megidézte Lucát. A tárgyaláson pedig fölszólította, hogy áldozzon az isteneknek. „Én az ég és föld mindenható Teremtőjén kívül nem ismerek más Istent, válaszolta a leány. S neki az a legkedvesebb áldozat, ha valaki az özvegyeket és a sanyargatottakat oltalmába veszi. Én ezt megtettem, mindenemet nekik adtam. Másom már nincs, most hát magamat adom áldozatul az Úrnak.”

Kár volt a pazarlás, jegyzi meg a helytartó. Annyi mihaszna közt elprédálni azt a szép vagyont!

De Luca nem hagyja magát: Jó helyen van a pénze; a bálványimádók a mihasznák. Paszcházius végül is ráparancsol, hogy hallgasson. „Isten igéjének nem szabad elnémulnia, mondja a szent. Én az Úr szolgálója vagyok; s ő megmondotta, hogy Lelke beszél majd híveiből a bíróságok előtt.”

„Az Isten Lelke van benned?” gúnyolódik a helytartó. Majd tesz ő erről! Kiadja a parancsot, hogy a vádlottat egy bűnös házba vezessék. De hiába rendelkezik az igaz Isten hatalmas akarata ellen: a szolgák nem bírják elmozdítani Lucát a tárgyalási teremből. Pedig csak egy gyönge leány. Varázslás! - kiáltják a pogányok. Azután tüzes szurokkal, gyantával, olajjal próbálják elpusztítani. De nem tudnak kárt tenni benne. Erre már olyan hangok hallatszanak a nézők köréből, hogy nagy a keresztények Istene. Igazuk van. Nagy és erős Isten. Megmutatta eléggé hatalmas segítő kezét. De azután mégis csak elfogadja az áldozatot. Jó szívvel, tiszta szívvel hozza a szent szűz, és mást már nem tud adni, csak az életét, önmagát ... Mikor a helytartó elővéteti a kardot, az már fogja Lucát. Átszúrták a nyakát.

Nem halt meg mindjárt. Elhozhatták neki a hívek utolsó útravalóul az Eucharisztiát.

A 303. esztendőben adta vissza lelkét az Úrnak. Kialudt a földön fiatal élete, de azóta új szép csillag ragyog a hit egén. És a századok viharában sokan bizalommal tekintenek föl reá, és megsegítve hívják, nemcsak a tengeren vergődő velencei hajósok a ragyogó szép csillagot, Santa Luciát.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

SZENT LÚCIA

SZENT LÚCIA
+Siracusa, 304 körül

Szent Lúcia és Szent Ágota között, annak ellenére, hogy időben távol állnak egymástól, szoros kapcsolat van. Tiszteletük elterjedtsége is megközelítőleg egyforma.

Az 5--6. századi legendás szenvedéstörténet szerint Lúcia Siracusa városának egyik legelőkelőbb családjából származott. Ez a város az ókori Szicília legjelentősebb központja volt. Lúcia elkísérte beteg édesanyját a mintegy negyven mérföldnyire lévő Cataniába, Szent Ágota sírjához, hogy gyógyulását kérjék. Miután az édesanya meggyógyult, Lúciának volt egy álma: Ágota jelent meg neki, és mint a húgát megkérdezte, hogy miért az idegenben lévő sírnál keresték a gyógyulást, mikor Lúcia a saját hitével is meggyógyíthatta volna anyját. Ágota megígérte Lúciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként az Úr általa éppen oly nagy dicsőséget szerez majd Siracusának, mint amilyet Cataniának adott az ő vértanúsága által. Útjukon hazafelé pedig Lúcia megkapta az engedélyt anyjától, hogy ne kelljen férjhez mennie, s amit hozományként birtokol, azzal tetszése szerint bánhat.

 

Siracusában legutóbb ásatásokat folytattak, és bizonyítékok kerültek napfényre Lúcia személye és vértanúsága mellett. Kiásták ugyanis az évszázadokon át feledésben lévő Lúcia-katakombát, s benne egy kultikus helyet, amely fölé nyolcszög alaprajzú katedrálist építettek. Ez egészen a17. századig Szent Ágota tiszteletére volt szentelve. Utána a templom összedőlt, és csak most, az ásatások során bukkant elő ismét.

 

Szenvedéstörténete szerint Lúciát állítólagos vőlegénye, egy pogány ifjú hurcolta a bíróság elé bosszúból, mert elesett a házasságtól és különösen a hozománytól. E leírásban jegyzőkönyvszerűen rögzítették Lúcia kihallgatását is, de nem valószínű, hogy ez a jegyzőkönyv a helyszínen készült. A hasonló, fiktív jegyzőkönyvekkel szemben mégis eredetiséget mutat, mert az érvelés, amit közöl, meglepően személyes és világos indoklású.

 

A bíró -- éppen úgy, mint Ágota esetében -- parancsot adott arra, hogy nyilvánosházban gyalázzák meg Lúciát, ha már nem akar férjhez menni. Úgy gondolta, hogy ezzel majd kiűzi a lányból az állítólag benne lakó Szentlelket. Csakhogy a Szentlélek Lúcia segítségére sietett: olyan nehézzé tette a testét, hogy semmi módon nem tudták elmozdítani helyéből. Ezután, mint annyi más vértanú esetében, a legkülönfélébb kínzások követték egymást, de Lúcia imádságának hatására egyik sem tudott fájdalmat okozni. Végezetül a bíró parancsára karddal döfték át a torkát, de nem halt meg azonnal, sőt, ebben az állapotában még tanította is a népet, s csak akkor halt meg, amikor egy odasiető pap kezéből fölvette az utolsó kenetet.

 

A források nem szólnak vértanúsága időpontjáról, a hagyomány a Diocletianus-féle üldözés áldozatai között tartja számon. Tiszteletének első bizonyítéka egy 5. századi sírfelirat a siracusai Szent János-katakombában; neve belekerült a római kánonba is. A 6. században mozaikképet készítettek róla Ravennában. A nép és hivatalosan az Egyház is már az 5--6. században tisztelte, erről a korabeli misekönyvek tanúskodnak. Zsolozsmáját valamivel később írták; szépségében nem marad el az Ágnes, Cecília és Ágota tiszteletére írt zsolozsmák mögött. Nagy Szent Gergely arról tudósít, hogy Siracusában és Rómában egy-egy kolostor áll Lúcia oltalma alatt. I. Honorius pápa pedig (625--638) fölépíttette Rómában a S. Lucia in Selce-templomot.

 

A középkorban Lúcia a legkedveltebb szentek közé tartozott. Legendájából írók, költők -- köztük Dante is -- és festők merítettek. Oltalmáért folyamodtak a vakok és a szembetegségekben szenvedők (mivel a neve a lux = fény szóból ered), a bűnbánó utcanők, a földművesek és a különféle kézművesek, de ugyanígy a varrónők, a párnakészítők és a nyergesek is, mivel valamennyien hegyes szerszámokkal dolgoznak.

Ünnepe dátumából kiindulva -- a Gergely-féle naptárreformig, 1582-ig ugyanis december 13. volt az év legrövidebb napja, a tél közepének tekintették, továbbá munkaszünetes törvénynap volt -- a nép gazdag szokáskoszorúval vette körül, amelyben néha egymásnak ellentmondó és pogány elemek is föltűntek. Így lett Lúcia napja a jövendölések napjává, amelyen az időjárásra, a vetésre, a baromfira, sőt az egyéni sorsra vonatkozó jövendölések is történtek. Mindezekben Lúcia személye néha fényhozó, néha kísértet alakjában szerepel.


Rómában a 6. század óta ünneplik.


--------------------------------------------------------------------------------

Szenvedéstörténete tartalmaz néhány megragadó részletet. Amikor anyjával Ágota sírjától hazatért, kezdte szétosztani a vagyonát a szegények között. A vőlegénye bizalmasan megkérdezte Lúcia dajkájától, mit jelentsen ez. Az okos asszony az igazságnak megfelelően, jelentőségteljesen így válaszolt: ,,A menyasszonyod talált egy igen értékes kincset, amelyet meg akar szerezni magának. Most eladja mindenét, hogy azt megvehesse.'' Az ifjú ennek hallatára kíváncsisággal és boldogan várta a közeli napot, amikor ő is részese lesz Lúcia kincsének. De megdöbbenve kellett rájönnie, hogy Lúcia csak a szegényekkel törődik, szó sincs semmiféle olyan kincsről, amire ő gondolt. Kiderült, hogy a menyasszonya keresztény, erre bosszúból följelentette Paschasius bírónál.

 

A bíró ráparancsolt Lúciára, hogy áldozzon az isteneknek. A bátor leány így felelt: ,,Egy áldozat van, ami tetszik Istennek, és ez a szegényeken való segítés. Mivel már semmim sem maradt, magamat adom oda.'' A bíró rendreutasította: ,,Ilyesmit a magadhoz hasonló, ostoba keresztényeknek mondj, de ne nekem, mert én a Császár törvényére vigyázok!'' ,,Tartsd hát magadat a császárod törvényéhez -- mondta neki Lúcia --, én meg szívem Urának, Jézus Krisztusnak a törvényéhez tartom magam. Te féld a császárodat, én az én Istenemet félem. Keresd uradnak kedvét, én pedig arra törekszem, hogy Krisztus előtt legyek kedves. Tedd, ami neked jólesik, de én azt teszem, amiből üdvösségem támadhat!''

Akkor a bíró megfenyegette, hogy nyilvánosházba záratja. Lúcia rettenthetetlenül így válaszolt: ,,Ezzel a testet nem tudod beszennyezni, mert az csak úgy lesz tisztátalan, ha az akarat beleegyezik. Ezért még ha el is veszed erőszakkal testem tisztaságát, akaratomat erre nem tudod rávenni. Mire vársz? A testem kész a kínra!''



--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, Istenünk, enged, hogy Szent Lúcia szűz és vértanú segítsen minket közbenjárásával, hogy akik itt a földön égi születése napját ünnepeljük, a mennyben megláthassuk dicsőségedet!

Példája:
    meggyőződésedet ne add fel, ha hitedet veszélyeztetnék, minden áldozatot vállalj!


Szent Ottilia     szűz, † ~720  

CAMERINOI BOLDOG HUGOLIN remete

CAMERINOI BOLDOG HUGOLIN remete, III. r. (1300-1373)
A Magalottiak hírneves nemesi család sarja. Szülei birtoka Camerino közelében volt. Édesanyját korán elveszítette, de atyja nagy gondot fordított nevelésére. Éberen orködött, nehogy fia rossz szokásokat vegyen fel, fegyelemre, erények szeretetére nevelte. Hugolinnak egyébként is hajlama volt a benso életre, szemlélodésre, s különösen nagy érdeklodéssel olvasta a szentírást, annak igazságait igyekezett megjegyezni, s megvalósítani. Fiatalon is komoly magatartásával épülésére volt ismeroseinek. Amikor apja meghalt, az evangéliumi tökéletesség vágyától hajtva belépett a ferences III. rendbe. Mint Remete Szent Antal, o is úgy érezte, neki szól az Úr Jézus szava: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, oszd szét a szegények között, aztán jöjj és kövess engem” (Mt 19,21). Eladta tehát mindenét, árát a szegények, foleg az özvegyek, árvák közt osztotta szét, aztán, miután megszabadult az anyagiak terhétol, Szent Antal módján remeteéletet kezdett. Ima, elmélkedés volt lelki tápláléka, böjt és önsanyargatás napi gyakorlata. Egyptom szent remetéje megkísértésére emlékeztetnek azok a kísértések, melyeket kiállt. Hogy a remeteélettol elrettentse, a gonoszlélek hol ijeszto külseju állatok formájában próbálta megfélemlíteni, hol csábító nok alakjában próbálta benne a testi kívánságokat felkelteni. Krisztus hu katonája azonban gyozedelmeskedett minden támadáson az imádság és böjt fegyvereivel (v. ö.: Mt 17,21), és úgy, hogy gyorsan és bízó lélekkel folyamodott a szeplotelen Anyához. Isten rendkívüli adományokkal jutalmazta hu szolgáját: betegeket gyógyított, sokaknak adott jó tanácsot, lelki vigaszt. Életszentségének híre ugyanis sok embert vonzott hozzá. Amint érezte, hogy élete vége felé közeledik, több ízben is szentségekhez járult. Így hunyt el az Úrban 1373. dec. 11-én a camerinoi egyházmegye egy Figni* nevu helységében (ennek közelében remetéskedhetett) s a Keresztelo Szent János templomban temették el. A hívek azóta megszakítatlanul szentként tisztelik. Ezt a tiszteletet erosítette meg IX. Piusz pápa, amikor ot boldoggá avatta.
„Öltsétek föl Isten fegyverzetét, hogy helyt tudjatok állni az ördög cselvetéseivel szemben. Nem a vér és test ellen kell viaskodnunk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világ kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen. Öltsétek föl tehát Isten teljes fegyverzetét. Csak így tudtok ellenállni a gonosz napon, és így tudtok mindent leküzdve helytállni.”
(Ef 6,11 sk.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Hugolint arra késztetted, hogy vagyonát a szegényeknek szétosztva kövesse szent Fiadat az evangéliumi tanácsok útján. Add, hogy példájára téged mindennél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Arzén atya - Szent Eusztrát és vértanútársai

Szent Arzén atya


Konstantinápolyban született jámbor nemes szülőktől. Elnyerve felnőtt korában a császár jóindulatát, patrícius és hadvezér lett. Egy alkalommal, hadseregével tengeri viharba került, amiből egyedül menekült meg. Ezután búcsút mondva a világnak, szerzetessé lett egy puszta helyen. Egy idő után a kisázsiai Látra hegyére ment és ott élt szigorú vezeklő életet. Élete miatt Isten csodatevő erővel ruházta fel. Békében halt meg, feltehetőleg a VIII-X. század között.


Szent Eusztrát és vértanútársai

Mindnyájan Dipklécián császár alatt szenvedtek vértanúságot a IV. század elején, az Örményországi Szebasztéban. Eusztrát Szatalion város keresztény elöljárója volt. Semmibe vette az istenekről szóló görög meséket, helyette a keresztény bölcsességet hirdette. Hitéért megverték, tűzzel égették, vasszegekkel kivert cipőben futtatták az utcán és börtönbe zárták. Ilyen szörnyű kínzások után elégették.

Aukszent vértanú az arábiai egyház papja volt. Szavainak bölcsességével és türelmével a bálványimádás istentelenségét kimutatta. Sokféle kínzás után Krisztust megvallva kard által nyerte el a vértanúságot.

Eugén (Jenő) Krisztus hitének megvallása miatt a kínzások között adta vissza lelkét Istennek, miközben kivágták nyelvét, levágták mindkét karját és átszúrták lábszárait.

Mardár, „a szelíd galamb” saját jószántából vállalta a kínzásokat Krisztus hitéért, elbúcsúzva feleségétől és gyermekeitől. Lábait összekötözték, és fejjel lefelé felfüggesztették és tüzes szegekkel égették. Sokáig volt ilyen helyzetben aztán a kínok között meghalt.

Oreszt, a katona, aki a mindenek Királyának volt igazi és csodálatos katonája, a melléről leesett kereszt jelével árulta el keresztény voltát. Hitéért tüzes vasrácsra fektették, és ezen elégették. Így nyerte el a vértanúi koronát. Ereklyéik Rómában nyugszanak.

10. nap: Ígéret




"Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel, Hadd szabaduljon Izrael? Ím, fogságból kél sóhaja, Mert távol Isten szent Fia. Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Megszületik Immánuel!

Ó, jöjj el, Jessze vesszeje, Ne ártson sátán ereje! Mentsd meg pokoltól népedet, Hogy dicsérhessen tégedet! Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Megszületik Immánuel!

Ó, jöjj, ó, jöjj, Naptámadat*, És hozd vigasztalásodat, űzd el a sötét éj ködét, És vesd el minden félelmét! Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Megszületik Immánuel!

Ó, jöjj, Kulcs Dávid törzséből*, A mennynek kapuját nyisd föl! Az üdvösségre tárj utat, Ne legyen részünk kárhozat! Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Megszületik Immánuel!"



(gregorián eredetű adventi ének)

Szent Sándor püspök - Szent Szinéziosz vértanú - Szent Szpiridon főpap

Szent Sándor püspök

Szeverusz császár uralkodása alatt (193-211) élt mint Kappadókia püspöke. 203 körül keresztény hite miatt börtönbe zárták. Szabadulása után Jeruzsálembe ment, hogy meglátogassa a szent helyeket. Ott az elaggott Narkisszosz püspök mellé társul választották. Sándor 38 éven keresztül kormányozta a jeruzsálemi egyházat. Kitűnt tanítói tevékenységével. Saját költségén nagy könyvtárat létesített a Szentírás és az akkor meglevő szent atyák műveiből. Décius császár üldözése alatt hosszú időt töltött el börtönben, és ott adta vissza lelkét Istennek 251-ben.



Szent Szinéziosz vértanú

Görög neve Szünétosz, szlávul Razumniknak (okos) nevezik. Római származású volt. Szülei a római püspök mellé adták, hogy ismerje meg a Szent könyveket. Keresztény élete miatt az egyház felolvasójává avatták. Ebben a hivatásban sokakat tanított az igaz hitre és leleplezte a bálványimádás értelmetlenségét. Emiatt Aurélián császár előtt feljelentették. A császár előtt is bátran megvallotta hitét és abban állhatatosnak mutatkozott. Ezért fejvesztésre ítélték 270-75. között.



Szent Szpiridon főpap

Szentünk Ciprus szigetén született egyszerű szülőktől. Fiatal korában juhokat őrzött. Mint egyszerű pásztorember élte életét. Közben házasságot kötött, gyermekei is voltak, istenfélelemben nevelte őket. Egyszerű, mélységes hitű ember volt, juhainak jó pásztora. Ezért Isten alkalmasnak találta arra, hogy szellemi juhokat bízzon rá. Szent életének és csodatételeinek híre annyira elterjedt, hogy megválasztották Trimithunt érsekévé. Mint főpap részt vett az I. egyetemes zsinaton, (325.) Ott egyszer beszédével és csodatetteivel, a megrémült atyák várakozásai ellenére, nagyhatású beszédet mondott az igaz hit védelmében. A tévtanító ariánusok megszégyenültek, és egy nagy tudású pogány szónok a keresztény hitre tért. Hazatérése után, mivel egy szegény asszony halott leányán követelt egy kölcsönadott dolgot, Szpiridon kiment leánya, Irén sírjához és megkérdezte tőle a dolgot. Miután a leány felelt neki sírjából, Szpiridon megtalálta a kölcsönadott dolgot és visszaadta gazdájának. Nagy Konstantin császár is tisztelője volt Szpiridonnak. Egy elbeszélés szerint meggyógyította őt betegségéből. Hosszú, áldásos élet után szólította őt Isten magához a 349. esztendő táján.

CHANTAL SZENT FRANCISKA - OFFIDAI BOLDOG KONRÁD

Szent Ammoniána szűz, vértanú és társai, † 251 


CHANTAL SZENT FRANCISKA

December 12.
*Dijon, 1572. január 28. +Moulins, 1641. december 13.
A francia parlament elnökének, Bénigne Frémyot grófnak és Marguerite de Berbisey asszonynak a házasságából három gyermek született: egy Marguerite nevű kislány, 1572-ben Jeanne (Franciska) és tizennyolc hónappal utána egy André nevű kisfiú, akiből később Bourges városának érseke lett. A család mélyen vallásos volt, s az apa magas tisztsége következtében gazdagok is voltak. Marguerite asszony azonban a harmadik gyermek szülése közben meghalt.

1587-ben, amikor Jeanne már tizenöt éves volt, a nővére férjhez ment Jean-Jacque Neufcheze-höz, és ő elkísérte az ifjú párt Poitou-ba. Atyjuk Dijonban maradt. Öt évvel később visszahívta magához Jeanne-t, majd nem sokkal később, december 29-én férjhez adta őt Christophe de Rabutin Chantal báróhoz. Mivel Jeanne meg is bérmálkozott és viselni kezdte a bérmanevét, a Francoise-t is, asszonynevén Jeanne-Francoise Frémyot de Chantalnak szólították. Ebből egyszerűsítették a nálunk ismerős nevét: Chantal Franciska.

A házasságuk boldog volt. Eleinte egy tönkrement birtokon kellett berendezkedniük és szűkösen éltek, hamarosan azonban rendbe hozták a birtokot, és Franciskának már nem is hiányzott a nagyvárosi társaság. Hat gyermeket szült, akik közül négyet fölnevelt. 1601 októberében, két héttel utolsó gyermekük születése után azonban elveszítette a férjét. Vadászat közben Chantal báró egyik barátjának fegyvere véletlenül elsült, a báró halálos sebet kapott, s egy héttel később belehalt sérülésébe.

Franciska számára súlyos csapás volt férje elvesztése. Nehéz óráiban hitbeli kísértései is támadtak, de végül is ez a csapás vitte egészen közel Istenhez. Addig is jámbor és istenfélő volt, de attól fogva sokkal mélyebb lelki életet élt. Teljes szívvel az imádságnak és a vezeklésnek adta át magát, s közben olyan belső próbatéteken ment keresztül, amelyek a misztikus ajándékok befogadásához készítik föl, tisztítják meg a lelket. E megpróbáltatásai közben az Úr látomásban mutatta meg neki későbbi lelki vezetőjét.

Franciska önként fogadalmat tett, hogy többé nem megy férjhez. Nem sokkal férje halála után a Dijon közelében lévő Notre-Dame d'Etange-ba ment, ahol találkozott egy szerzetessel. Senki nem tudja, hogy ki volt ez a szerzetes, aki lelki tanácsokkal látta el és fogadalmat tétetett vele, hogy lelki ügyekben senki máshoz nem fordul, csak hozzá. Hazatérése után Franciskának át kellett költöznie apósához, Monthelonba. A vidék csöndes magányában Franciska lelki élete tovább mélyült, s egyre határozottabban a misztika irányában fejlődött.

Sokszor megfordult Dijonban, s 1604. március 5-én itt látta meg először Szalézi Ferencet, aki éppen nagyböjti beszédet tartott a Sainte-Chapelle-ban. Felismerte benne azt, akit látomásában mint leendő lelkiatyját látott. Atyja, Frémyot gróf házában találkoztak először, és azonnal mély, lelki kapcsolat alakult ki közöttük. Franciska azonban, mivel korábbi lelkivezetőjének tett fogadalma kötötte, nem merte Ferenc püspök vezetésére bízni magát. Néhány szóban érintette erre vonatkozó fogadalmát, és a püspök sokáig tanácstalan volt. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy egy fél év múlva ismét találkoztak Saint-Claude-ban. Ekkor Ferenc már világos eligazítást tudott adni a korábbi fogadalomra vonatkozóan, és késznek mutatkozott arra, hogy Franciska lelki vezetését elvállalja.

Valószínűnek tűnik, hogy a szent püspök először nem ismerte föl, milyen életre szól Franciska hivatása, ezért eleinte erősen aszketikus irányban vezette. Franciska 1606-ban kapcsolatba lépett a dijoni kármelita apácákkal. Tanácsaik derítettek fényt belső életére, és lelkivezetőjét is eligazították, hogy világosabban ítélhessen.

Súlyos belső megpróbáltatások közepette imádságos élete egyre inkább a szemlélődés felé irányult. Ekkor égette tüzes vassal a szíve fölé Jézus nevét.

A jövőjét tekintve Franciska bizonytalanságban élt: határozott vonzódást érzett a szerzetesi életre, anélkül azonban, hogy választani tudott volna egy meghatározott rendet. 1607 húsvétján Szalézi Ferenc püspök Annecyben föltárta előtte a tervét: egy női rendet akar alapítani, amelyben a nővérek klauzúra nélkül élnek, s melybe beteg és öreg nők is kérhetik fölvételüket. A későbbi Vizitációs apácáknak nevezett rend tervét vázolta előtte, és Franciska boldogan fogadta ezt a tervet. Anyai kötelezettségei azonban egyelőre a szűkebb családjához kötötték. Végül 1609 októberében Szalézi Ferenc öccse, Thorens báró feleségül vette Franciska legidősebb lányát, Maria-Aimeét. Ekkor már gondolhatott arra, hogy visszavonul a világtól. 1610. március 19-én búcsút vett Dijontól, ott hagyván atyját és Celse-Bénigne nevű fiát (kinek leánya lett később a híres de Sévigné márkiné). Annecyben néhány társnője várta, és június 6-án egy egyszerű, tóparti házban megalapították a Vizitációs nővérek társaságát.

E társaság lelkületét kétségtelenül Szalézi Szent Ferenc formálta ki személyes varázsával és beszédeivel, de Franciska szerepe legalább ilyen fontos volt. Úgy tűnik, elsősorban neki köszönhető a rend misztikus jellege, amely az első időkben az egész társaságra meghatározó erővel hatott. Fő tevékenységük eleinte az új házak alapítását jelentette; amikor Franciska meghalt, már negyvenegy házuk volt. A lyoni alapítás 1615-ben a szabályzat megváltoztatásához vezetett. Addig ugyanis az eredeti elgondolásnak megfelelően, a vizitációs nővérek házaiban nem volt klauzúra, tehát a nővérek szabadon járhattak ki a városba és segíthették a rászorulókat. A lyoni érsek, de Marquemont azonban rájuk kényszerítette, hogy mint a többi apácák, ők is klauzúrában éljenek. E módosításnál Franciska sokkal kisebb ellenállást tanúsított, mint Ferenc püspök, de ezek után is ő maradt a legnagyobb támasza.

Franciska és Szalézi Szent Ferenc között bensőséges, mély lelki barátság alakult ki. 1616-tól azonban a püspök úgy látta jónak, hogy egyre ritkábban találkozzanak. Franciska emiatt sokat szenvedett, és nagy veszteségnek érezte a szent püspök 1622-ben bekövetkezett halálát is. Szerető gondossággal ápolta lelkivezetője emlékezetét, és sokat tett azért, hogy a művei megjelenhessenek.

Franciska mindazon a nehézségen, amelyet az új alapítások jelentettek, szinte páratlan éleslátással és határozottsággal lett úrrá. Mivel az egyes házak egymástól függetlenek voltak, az ő személye jelentette számukra az egyetlen összekötő szálat, bár sohasem tekintette magát ,,alapítónőnek''. Sokféle külső teendője ellenére mély lelki életet élt, napjai mégis telve voltak fájdalmakkal és súlyos lelki megpróbáltatásokkal: elsősorban a lelki szárazság és a hitellenes kísértések gyötörték.

Utolsó évei, főképp az 1637. esztendő nagyon fájdalmas volt számára. De mindig volt hozzá ereje, hogy uralkodjék belső félelmein, és a legbizalmasabb nővértársakon kívül más nem is sejtette, hogy mennyit szenved belül. A többiek számára mindig a kedves, állandóan megtalálható és fölkereshető anya volt.

Egészsége lassan fölmondta a szolgálatot. Sok-sok utazása egyikén megbetegedett, és 1641. december 8-án Moulins-ban lévő házukban ágynak dőlt. Tüdő- és mellhártyagyulladás lépett föl, és hosszú, nehéz haláltusa után december 13-án meghalt. 1751. augusztus 21-én boldoggá, 1767. július 16-án szentté avatták. Ünnepét két év múlva, 1769-ben fölvették a római naptárba, augusztus 21-re. 1969-ben áthelyezték decemberre, de Szent Lúcia ünnepe miatt nem a halála napjára, hanem 12- ére.


--------------------------------------------------------------------------------

Egy 16. századi festő a reneszánsz kor feszes díszruhájában, magas csipkegallérban, nyakában sokszoros gyöngyfüzérrel és gyűrűkkel ékes kezében kendővel ábrázolta Franciskát, aki akkor fiatal grófnő volt. Arcát magasra tornyozott, barna haj keretezte, s nagy, sötét szemek uralták, amelyek elgondolkodva néztek a távolba. Amikor ez a festmény készült, még alig lehetett sejteni, hogy ez a szalonokban feltűnést keltő fiatal hölgy -- a majd nagyszerű feleség, háziasszony és édesanya -- misztikus kegyelmek hordozója lesz.

A Bourbilli kastélyban gondtalan életű Johanna-Franciska -- mondják a krónikások -- nagy odaadással szolgálta a szegényeket. Saját kezűleg készített számukra ételt. Az egyik ínséges esztendőben új ajtót vágatott a kastély falán, hogy a szegényeknek ne kelljen egy kapunál tolonganiuk. Mivel azonban az ő éléstára sem volt kifogyhatatlan, Isten csodával jelezte, mennyire kedves előtte Franciska jótékonysága: amikor a hombárokból kifogyott a gabona, éppen úgy, mint egykor a szareptai özvegy, hónapokon át ő is egy csodálatos módon ki nem apadó hombárból vette elő a lisztet és sütötte a kenyeret az éhezőknek.

A bárónő Monthelonban az egész vidék betegeinek orvosa, gyógyszerésze és betegápolója lett. Nagy gyógyszerraktára volt, amelyben példás rendet tartott, és bárki ingyen kaphatott tőle segítséget. Ha egy ház rendjét dicsérni akarták a környéken, csak azt mondták: ,,Olyan rend van itt, mint Chantal bárónő gyógyszertárában!''

Huszonnyolc éves volt, amikor eltemette a férjét. A temetés után apósa azzal fenyegetőzött, hogy kitagadja unokáit, ha Franciska át nem költözik az ő kastélyába. Új otthonában Franciska állandóan ki volt téve az egyik szolgáló zsarnokoskodásának, aki a házon is, az öreg bárón is kénye-kedve szerint uralkodott. Franciska, aki egyébként nagyon érzékeny volt, nem vette zokon ezeket a bántásokat, sőt, maga mellé vette a szolgáló négy házasságon kívül született gyermekét, akiknek atyja az öreg Chantal báró volt, és a saját gyermekeivel együtt nevelte és tanította őket. Annak a férfinak is megbocsátott, aki a férjét halálosan megsebesítette, és szeretetének jeléül vállalta egyik gyermekének keresztanyaságát.

Amikor 1604-ben a genfi püspök, a híres szónok, Szalézi Szent Ferenc Dijonban a nagyböjti prédikációkat tartotta, Franciska nem mulasztott el egyetlen egyet sem. Mindig ugyanott ült a templomban, és növekvő lelkesedéssel hallgatta a prédikáló püspököt, akinek jámborsága egészen más volt, mint félszeg, a világtól teljesen elszakadt korábbi gyóntatójáé. Ferenc püspök is fölfigyelt Franciskára. ,,Ki ez a fiatal, szőke hölgy, özvegyi ruhában, aki velem szemben ült, és annyira figyelte a prédikáció minden szavát? -- kérdezte az egyik beszéd után Mons. Frémyot-t, Bourges érsekét. Az elnevette magát: ,,Ezt nálam jobban senki nem tudja megmondani: a tulajdon nővérem, Madame Chantal!''

A két rokon lélek barátságának kezdetéről följegyeztek egy beszélgetést. Ferenc püspök mindig elvárta, hogy a vallásos urak és hölgyek jól öltözöttek legyenek, de Madam Chantal öltözéke föltűnt számára. Egy napon megkérdezte tőle: ,,Kegyelmes asszony, szándékában áll újra férjhez menni?'' A tagadó válasz hallatára a püspök csak ennyit mondott: ,,Akkor a cégért le kellene venni!'' Franciskát a megjegyzés nagyon bántotta, de megértette a püspök gondolatát. A következő találkozáson ékszer nélkül jelent meg. Akkor a püspök egy újabb meghökkentő megjegyzést tett: ,,Mondja, e csipkék nélkül -- kevésbé csinos lenne?'' Franciska még aznap minden csipkét eltávolított a ruházatáról.

Alighogy Ferenc püspök elhagyta Dijont, első pihenőhelyéről a következő kártyát küldte Franciskának: ,,Úgy látom, Isten önt reám bízta. Minden óra elmúltával egyre biztosabb vagyok ebben. Ez minden, amit mondhatok önnek. Fogadjon el engem jó angyalának.'' Ezzel kezdődött a híressé vált levelezés, e két nagy lélek barátságának tanúja.

Franciska mintegy kétezerötszáz levelet kapott Ferenc püspöktől. E levelekben nemcsak a püspök finomsága, hanem vidám és humoros jámborsága is megnyilvánult. Egyik levelében így írt: ,,Megmondtam önnek, és most újra írásba adom: semmiféle különleges, nyugtalan, szomorú vagy zsémbes jámborságot nem akarok, hanem csak olyat, amely szelíd, jóságos, kedves és barátságos. Egyszóval szabad és vidám lelkületet kívánok, amely kedves Isten és az emberek előtt egyaránt... Ha hibát követek el, inkább akarok hibázni a túlzott szelídséggel, mint a túlzó szigorral.'' Franciska azt válaszolta rá, hogy a tanácsot szívesen megfogadja, majd ő is küld egy tanácsot a püspöknek: nézzen utána, hogy éveinek növekvő száma nem tette-e kissé zsugorivá, azaz ad- e a testének elegendő alvást és eledelt?

Később, amikor Madame Chantal már kolostori elöljáró volt, nővérei is részesévé váltak ennek a barátságnak. Egyik levelében örömmel írja le, hogy milyen vidám hangzavar tört ki a nővérek között, mikor megtudták, hogy a főnöknő levelet készül írni Ferenc püspöknek: ,,Ezek a gyermekek mind kiabálták, biztosítsam Önt arról, hogy valamennyien nagyon jók akarnak lenni. A kis Robin azt mondta, hogy csak Istent és Önt szereti. Azt kívánják, hogy valamennyiüket nevezzem meg a levélben, de én inkább befogtam a szájukat, különben annak lenne igaza, aki közülük a leghangosabb.''

Arról a percről, amelyben megkapta a püspök halálhírét, később ezt írta: ,,Mielőtt az értesítést elolvastam volna, a bensőmben Istenhez tértem, és így nyitottam föl a levelet, amelyből megtudtam, hogy a mi szentünk az égben van. A hír szíven talált. Térdre borultam, imádkoztam a Gondviseléshez, és amennyire csak tudtam, magamhoz öleltem Isten akaratát és az én kimondhatatlan fájdalmamat. A nap hátralévő részében sokat sírtam, de édes sírással, mély és nyugodalmas békében, elmerülve Isten akaratában és a dicsőségben, amelyben szentünk örvendezik.''

Amikor Johanna-Franciska Moulins-ban meghalt, Párizsban Páli Szent Vince -- mesélte az egyik nővér -- ,,látott egy kis gömböt, amely úgy világított, mintha tűzből lett volna. Fölemelkedett a földről az égbe, és ott egy nagy tűzgömbbel egyesült. Ketten együtt egyre magasabbra emelkedtek, mindaddig, amíg egy összehasonlíthatatlanul nagyobb tűzgömbbel nem találkoztak, és el nem merültek benne. Akkor megvilágosodott bensőmben, hogy a kisebbik gömb tisztelendő Anyánk, a nagyobbik Szalézi Szent Ferenc lelkét jelezte, a harmadik hatalmas tűzgömb maga az Isteni Lényeg volt, aki ezzel a jelenséggel tudatta, hogy Franciska és Ferenc lelke egyaránt Istennél van, akit mindketten a legjobban szerettek.''



--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Johanna Franciskát különböző életformákban ragyogó érdemekkel ékesítetted, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy hűségesen járjuk hivatásunk útját, és szüntelenül a világosság példaképei legyünk!


Példája:
    segíts ahol tudsz, és segítsd a segítőket!


Szent Jodok hitvalló, † 669


OFFIDAI BOLDOG KONRÁD (1241-1306) December 12.

Jámbor és istenfélo szülok gyermeke. Már 14 éves korában jelentkezett ferencesnek. Nem kérte, hogy a klerikusok közé sorolják, elöljárói akaratából mégis pap lett és kiváló szónok. Marka (ma Marche) tartományban, mely határos Umbriával, akkor még elevenen élt Szent Ferenc emléke, még éltek az elso társak: Egyed, Leó, Masseo. Ilyen körülmények között Konrád Szent Ferencnek oly huséges követojévé lett, hogy második Ferencnek nevezték. Különösen imádságos lelkületben, alázatban és önsanyargatásban utánozta szeráfi atyját. Olyan évtizedekben élt, amikor a Fioretti bájos legendái, történetei eloször szájról szájra, majd írásban kezdtek ismeretessé válni. O maga is három fejezetben szerepel: a 42-ben, ahol azt olvassuk, hogy azt a kegyet kérte a Szuzanyától, hogy miként Simeon, o is karjába vehesse a kisded Jézust. Kérését a Boldogságos Szuz teljesítette: Konrád karjába vehette a gyermek Jézust. Az eset szemtanúja Péter testvér, akitol Konrád titoktartást kér. Buzgó imájával kiszabadítja a tisztítóhelyrol egy fiatalon elhunyt rendtársa lelkét (43. f.); a két jóbarát, Konrád és Péter megegyeznek, hogy minden kegyelmi adományról, melyben részesülnek, tájékoztatják egymást. Ok a márkai tartomány fénylo csillagai (44. f.). Konrád az egyre növekvo tisztelet elol igyekszik menekülni: félreeso kolostorokban tartózkodik. Egy apostoli útja alkalmával Bastiában hal meg 1306. dec. 12-én 65 éves korában. VII. Piusz pápa (1800-1823) avatta boldoggá.

Idézet a Fioretti 42. fejezetébol:

„Hajdan az ankonai Marka tartományát, mint az égbolton a csillagok, jámbor életu barátok ékesítették, akik az égitestekhez hasonlóan beragyogták és feldíszítették példájukkal és tanításukkal Szent Ferenc rendjét és az egész világot... Ilyenek: az öreg Lucido testvér..., egy másik: Bentivoglia..., Péter... Ennek a jámbor Péter testvérnek idejében élt az offidai Konrád testvér.”


Imádság:

Istenünk, te Boldog Konrádot Szent Ferenc hu követojévé és buzgó igehirdetové
tetted. Közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei
legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.