Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

SZENT SEBESTYÉN - Szent Vasszosz és vértanútársai

2018. január 20. - Andre Lowoa

SZENT SEBESTYÉN
+288. (?)

A vértanúként tisztelt Sebestyén a legnépszerűbb szentek közé tartozik. Mint segítőszenthez fordultak hozzá pestis és más -- embereket vagy állatokat pusztító -- járvány idején. Számos testvérület és kézműves-céh tisztelte védőszentjeként, ereklyéinek birtoklásáért több helység vetélkedik. A művészet Sebestyén vértanúságát sokszor választotta témájául, és számtalan változatban dolgozta föl a mindenkori ízlésnek megfelelően. A szentek római naptára január 20-án emlékezik meg róla Fábián pápával együtt.

Az emléknap dátuma és a megünneplés ténye szinte az egyetlen, amit komolyan vehető tanúságnak elfogadhatunk Szent Sebestyénről. Ünnepét egészen a 354. évi római kalendáriumig vissza lehet vezetni. Emlékezetét abban a Via Appián lévő katakombában ülték meg, amely az ő nevét viseli. Már a 4. században építettek ott egy bazilikát, igaz, hogy először az apostolok tiszteletére, csak később lett Szent Sebestyén temploma. Sírjánál tiszteletének még régibb nyomai fedezhetők föl. Hogy ez a sír mikor fogadta magába a vértanú tetemét, nem lehet pontosan megmondani. Az időpont meghatározására vonatkozó minden kísérlet csak föltevés.

 

Úgy látszik, hogy a milánói Szent Ambrus már többet tudott Sebestyénről. A 118. zsoltárról mondott 20. beszédében talál alkalmat, hogy a vértanúról szóljon. Szentünk édesanyja állítólag milánói volt. A város tehát igényt tartott az ifjúra! Diocletianus társcsászára, Maximianus idejében (286--305) került eszerint Rómába, és ott szenvedett vértanúságot. Nem sokat lehet kihámozni ezekből az adatokból, de ennyi is bizonyítja, hogy Szent Sebestyén tisztelete 380 táján már elérte Milánót. A tiszteletnek e gyors terjedését minden nehézség nélkül érthetővé teszi a Róma és Milánó közötti élénk kapcsolat, a vértanúk adatainak és ereklyéinek lelkes gyűjtése (ami abban az időben éppen nem kívánatos, nyerészkedő vonásokat is kezdett ölteni: Szent Ágoston panaszkodik bizonyos szerzetesekre, akik mindenfelé kóborolnak vértanú-csontokat árulva, és sokat mondóan fűzi hozzá: ,,bárcsak vértanúktól erednének!''), végül magának a milánói püspöknek, Ambrusnak az a törekvése, hogy mennyei közbenjárók tekintélyes csapatát állítsa hívei oldalára.

 

Hogy Szent Sebestyént tisztelték a sírjánál, arról egy kolostor alapítása is tanúskodik a bazilika mellett. III. Sixtus pápa (432-- 440) szerzetesi közösséget bízott meg azzal a feladattal, hogy gondoskodjék a tisztelet folyamatosságáról, az istentisztelet rendjéről és a zarándokok figyelmes ellátásáról. Ebben a kolostorban keletkezett az 5. század első felében a Szent Sebestyén-legenda, ez a romantikus szenvedéstörténet, tele csodás eseményekkel, hirtelen megtérésekkel és a keresztény hit védelmét szolgáló terjedelmes szónoklatokkal. A zarándokok áhítatos kíváncsisága sugallta ezt a tisztelt vértanút dicsőítő költeményt.

Eszerint Sebestyén a császári gárda tisztje volt, Narbonne-ban született, de Milánóban élt. Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréne házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.

 

A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyőződését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan. Bármilyen borzalmasak is az alkalmazott kínzások és a halál módjai, alapjában véve nem árthatnak a hívőnek, hiszen ő halhatatlan. Ezt a hamisítatlan keresztény hitet a vértanú-legenda fölékesíti. Nem elég, hogy a vértanú a halálos szenvedést egyszer kiállja, hanem többször is meg kell ízlelnie a halál misztériumát. Sebestyén is újra a hóhérok kezére kerül. Másodszor is halálra ítélik. Most bunkókkal verik halálra és egy csatornába dobják. Ezúttal egy Lucina nevű római asszony veszi gondjába a testet és eltemeti. A legendaíró itt is római hagyományból merít: egy Lucina nevű római matróna több vértanú történetében szerepel úgy, mint aki a halálra kínzottaknak megadja a végtisztességet.

 

Természetesen könnyű az ilyesféle vértanú-legendákat szigorú kritika alá vonni. Mindazonáltal lehet, hogy e legenda nem ábrázolja ,,a szentet a maga korában'', de egy későbbi kor meggyőződését jól tükrözi, megmutatván, hogyan gondolkodott az a kor a szentekről és életszentségük helyes tiszteletéről.

A Depositio Martyrum január 20-án emlékezik meg Szent Sebestyén temetéséről. Mivel az ősi liturgikus könyvek külön említik Sebestyént és Fábián pápát, külön könyörgésük is volt. 1969-ben addig közös ünneplésüket ismét különválasztották.

 

--------------------------------------------------------------------------------

Szent Sebestyénről az elbeszélők jámbor képzelete ilyen eleven jeleneteket formált:

Sebestyén testőrkapitány látszólag unottan járkált Róma egyik szegénynegyedében. A szembejövő emberek tisztelettel vagy félelemmel tértek ki előle, tudták, hogy a császár kegyeit élvezi.

Az egyik népes utcán egy szegényesen öltözött ember ütközött Sebestyénbe, akinek egyenruháján egyszerre csak megzörrent a vas. Sebestyén érezte, hogy egy értékes tartalmú edényke került mellvértje mögé, fürge kéz ügyeskedte oda. Az az ember már régen el is tűnt a nyüzsgésben.

A magasrangú tiszt most már láthatóan határozott léptekkel folytatta útját. Egy épület elé ért, a két őr nagy tisztelettel köszöntötte. Sebestyén belépett a házba. Egy ismeretlen kapitány lépett eléje: ,,A császár mindenkinek megtiltotta a belépést a börtönbe''. Sebestyén elmosolyodott: ,,Barátom, ez nem vonatkozik a testőrök parancsnokára! Látni akarom, hogyan teljesítik kötelességüket.''

És már félre is tolta a másikat. Senki sem állta útját. Az udvaron az őrség katonái tisztelegtek neki.

Sebestyén belépett egy fülledt, bűzös folyosóra. Nemsokára meredek lépcsőn át egy nagy, bereteszelt teremhez ért. Őrt nem lehetett látni. Villámgyorsan fölrántotta a reteszt, és egy boltozatos helyiségbe lépett, amelyben mintegy harminc rémült és lesoványodott ember szorongott. Sebestyén gyorsan benyúlt mellvértjébe, elővette a kis edénykét és az egyik fogoly férfinak nyújtotta.

,,Az ostyák'' -- súgta oda a meglepett embernek. ,,A püspök köszönt benneteket!'' Rögtön visszament a folyosóra és harsány hangon kiáltott: ,,Őrség!'' Egy egész csapat katona rohant oda. Fenyegető mozdulat kíséretében megszidta őket kötelességeik elhanyagolása miatt: senki sem állt útjába, egyetlen őr sem volt a folyosón, éppen ott, ahol a ,,legveszedelmesebb'' keresztények vannak.

A katonák ijedtségtől sápadozva állták körül a kapitányt és fogadkoztak, hogy ezután jobban őrködnek.

,,Újra visszajövök és ellenőrzöm munkátokat. Ha megint ilyen kötelességmulasztást tapasztalok, kénytelen leszek jelentést tenni a császárnak'' -- mondta Sebestyén, s még a börtön parancsnokának is kijutott a korholásból.



--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, Urunk, add meg nekünk az erő Lelkét, hogy Szent Sebestyén vértanúd dicsőséges példája nyomán megtanuljunk inkább engedelmeskedni neked, mint az embereknek.



Szent Vasszosz és vértanútársai

Vasszosz, Özséb, Eutichesz és Bazilidosz mindnyájan Dioklécián császár közeli emberei, tanácsadói voltak. Gazdagok voltak és először a császári udvarban szolgáltak. Szent Teopempt nikomédiai püspök vértanúságát látva, hittek Krisztusban és felvették a keresztséget. Ezért a császár parancsára mindnyájan vértanúk lettek 5 szolgájukkal együtt. Vasszoszt félig a földbe ásták, és testét szétvágták, Euticheszt kezeinél és lábainál fogva 4 oszlophoz kötözték és szétszaggatták. Özsébet fejjel lefelé lógatták, és részekre szabdalták. Bazilideszt élve késsel szétvagdalták.

Esztergomi Boldog Özséb ünnepe - 2017. január 17.

A Pálos rend kiemelkedő ünnepe Esztergomi Boldog Özséb alapító atya halálának (1270. január 20.) évfordulója, amit minden évben a január 20-hoz legközelebb eső szerdán ünnepel meg a rend. 2018-ban ez a nap január 17.

A rendi krónikák szerint Boldog Özséb nevéhez fűződik az egyetlen magyar eredetű férfi szerzetesrend, a pálosok alapítása és megszervezése,¹ amely mind vallási, mind művelődésügyi téren igen jelentős szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történetében is.

Az egykori esztergomi kanonok lelkét és szándékát a szenvedések érlelték meg. A tatárjárás idején a válságból kivezető utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg.



Boldog Özséb

Özséb Esztergomban, Magyarország akkori fővárosában született 1200 körül. Szüleit közelebbről nem ismerjük. A krónikás, P. Gyöngyösi Gergely pálos történetíró, klasszikus tömörséggel csak annyit mond, hogy híres magyar családból származott. Egyik életrajzírója a királyi udvar várispánjának teszi meg apját. Tormay Cecile, "A fehér barát" című nagyszerű, szimbolikus regény-trilógiának finomérzékű írója, egyenesen a királyi család rokonságával hozza kapcsolatba. Szülei gondos nevelésben részesítették Özsébet, a Szent István által 1028-ban alapított káptalani iskolába járatták. A krónikás kiemeli, hogy Özséb már igen korán megtanulta a betűvetést, és a könyvekhez jobban vonzódott, mint a játékokhoz.

Pajtásainak haszontalan szórakozásait elkerülte. És mégis, ez a szelíd, komoly, elvonultságra hajló, könyveket bújó kisfiú senkinek sem volt terhére, sőt, akik közelében éltek, nem győztek betelni szeretetreméltó látásával és édes szavaival. P. Gyöngyösi Gergely, krónikás
Hallgatagsága, szűkszavúsága sok bűntől megóvta. Szembetűnő vonása volt a magány szeretete: akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban. Hosszú imák, sok böjt és elmélkedések érlelték hivatását. Szemlélődő hajlama egyre erősebben nyilatkozott meg, és szinte "predesztinálta" a remeteségre. A krónikás Özséb külsejéről is elárul valamit: feltűnően szép fiatalember volt, és mindig derűsen, kedvesen mosolygott. Miután pappá szentelték,

mindennap mély áhítattal mutatta be a szentmisét, ami akkor ritka és szokatlan dolog volt. Olyan filozófiát tanított, amely nem az emberek, hanem Isten tetszését vívta ki. P. Gyöngyösi Gergely, krónikás
Hamarosan tagjai sorába iktatta Özsébet az esztergomi főkáptalan: kanonok lett. A kanonoki intézmény ekkor már félezer éves múltra tekinthetett vissza. Szent Krodegang metzi püspök a VIII. század derekán, Szent Benedek szellemében szabályozta a városi papság életrendjét. Az összes lelkészkedő egyházmegyés papokat, a székesegyházi iskolákban képzett kispapokkal együtt, kolostori életre kötelezte. Közös házban laktak, közösen étkeztek és imádkoztak. Így a kanonoki intézmény, a káptalan, nagy segítségére volt a papi eszmény tökéletes megvalósításának.



Boldog Özséb a remeték között Kő Pál domborműve a Vatikáni Magyar Kápolnában

Mint esztergomi kanonok, Özséb oly áhítattal végezte a papi zsolozsmát és a szentmise bemutatását, hogy mély benyomást tett mindazokra, akik csak látták, és buzgósága Isten szeretetére gyullasztott mindenkit. Az imádságból fennmaradt időt sem töltötte tétlenül. Olvasásnak, tanulásnak, írásnak szentelte magát. Feljegyezték róla, hogy "egyetlen percet sem hagyott kihasználatlanul:" könyveket írt. Sajnos, a tatárjárás vagy a későbbi századok pusztításai ezeknek még a címét is elsodorták. Csak sejtjük, hogy egyházjogi munkákat írhatott, mivel "a kánonjog tudományában igen járatos volt."

Mint kanonok, minden jövedelmét a szegények szolgálatára fordította. Vendégszerető háza közismert volt Esztergomban. Kapuja tárva-nyitva állott boldog-boldogtalan számára. A szegényeknek nemcsak testüket táplálta és ruházta, hanem lelkükkel is törődött. Az egyszerű, tanulatlan emberek oktatására fordította szabad idejét. Azok között, akik Özséb kanonok vendégszerető házában gyakran megfordultak, akadtak olyanok is, akik nem kéregetni jöttek. Vesszőből font kosarakat, fából faragott házi eszközöket hoztak, és szerényen csak azt kérték, hogy cserélje be nekik ezeket élelemre vagy ruhára. A remeték szürke köntösében jártak, és a pilisi erdőrengeteg szent magányában éltek, ahol teljesen elvonulva a világtól, egészen az imának és vezeklésnek szentelték magukat.

Özséb atya mély vonzalommal fordult feléjük, és szívesen elbeszélgetett velük. Nagyon megszerette ezeket a halk szavú, imádságos és szerény embereket. A velük való társalgás annyira megindította, hogy többször is felkereste őket remeteségükben. Megcsodálta igénytelen, egyszerű, istenes életüket a hegyek és az erdők szépséges és áhítatos csendjében. Megszerette tiszta életük zavartalan békéjét. Valószínűleg "lelki atyjuk" is volt: gyóntatta, és vezette őket a lelki élet ösvényein. A velük való beszélgetések "Isten ösztökéi" voltak Özséb számára, amelyek egyre jobban a magány felé hajtották őt. Egyre jobban vágyódott a pilisi erdők vadonjába, de tervének keresztülvitelét késleltette az országra zúduló tatár betörés 1241-ben. A templomok, de főleg a székesegyház, éjjel-nappal tömve volt a kétségbeesett hívekkel, akik jajgatva rimánkodtak Istenhez segítségért, irgalomért, mert

a tatár híre akkor már a pokolbéli ördögöknél is iszonytatóbb volt. Nem irgalmaztak azok a csecsemőknek sem; mint nyársa húzott halakat, tűzték lándzsáikra az ártatlanokat. P. Gyöngyösi Gergely, krónikás
Özséb atya ott volt mindenütt, ahol segíteni kellett és lehetett. Ápolta a sebesülteket, vigasztalta a haldoklókat, bátorította a csüggedőket és a székesegyházban együtt imádkozott a néppel.

A Batu kán személyes vezetése alatt álló tatár sereg másfél évi pusztítás után Ogatáj főkán halála hírére visszavonult. Özséb atya alaposan kivette részét a testi és lelki romeltakarításból, újjáépítésből négy éven keresztül. 1246-ban lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és Váncsai István érsek engedélyével a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, ahol az imádság, a böjt és az engesztelés által kegyelmet esdett mostoha sorsú nemzete számára.

A pilisi remete első ténykedése az volt, hogy hármas barlangja alatt a forrás mellé letűzte a szent keresztet. Életszentségének híre hamar elterjedt az egész vidéken, és sokan járultak hozzá tanácsait kikérni, és tanítását hallgatni. Nemsokára követői is akadtak, akik magukévá tették szigorú vezeklő életmódját.

Boldog Özséb személye a realitás talaján áll, nem szövik át legendás aranyszálak. Egy alkalommal mégis csodálatos látomásban részesült, amely döntő volt további életútjára. Egy éjjel, imádság közben, az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül Özséb atya keresztje előtt tüzes fénynyalábbá olvadtak össze.



Vastagh Éva: Boldog Özséb álló szobra (1930-as évek), eltűnt

Özséb úgy érezte, hogy ez a különös tünemény égi jel, figyelmeztetés, hogy a szétszórtan élő remeték lángjait össze kell gyűjtenie egy közösségbe, ahol életükkel, példájukkal, tudományukkal napként ragyoghatnak az Egyházban, taníthatják és támogathatják egymást Isten buzgóbb szolgálatára.

1250-ben Pilisszántó közelében, a kesztölci völgy fölötti kis magaslaton, ahol hármas teraszt képeztek ki, délről kisebb templomot építettek a Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére. A csúcsíves templomhoz észak felől négyszögletes monostor csatlakozott az együtt lakó remeték számára, magas fallal körülvéve.

Özséb ezután sorra járta az országban a nagyobb remeteségeket. Először a Pécs melletti Szent Jakab-hegyi remetékhez ment, akik már 1225-től közös élete életek. Elkérte a Bertalan pécsi püspök által készített szabályzatukat. A két monostor ekkor egyesült, amelynek tagjai őt választották meg első tartományfőnökükké, elismerve magas képzettségét, életszentségét és szervezői képességét. Közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg, s magukat "Első Remete Szent Pál testvéreinek" nevezték. Mivel az első monostor a Szent Kereszt tiszteletére épült, sokáig a "Szent Kereszt testvéreinek" is hívták őket.

ozseb.jpg                                                                                                       Boldog Özséb

E két kolostorhoz az idők folyamán egyre több és több kolostor csatlakozott, amelyek a Bertalan-féle szabályzat, majd később az egyes egyházmegyék püspökeinek regulái szerint éltek. Boldog Özséb 1262-ben néhány társával Róma felé vette az irányt,² hogy a Szentszék jóváhagyását és megerősítését megszerezze a rendlapításhoz. A pápa jóváhagyta az új Rendet, de nem engedte meg Szent Ágoston Regulájának átvételét, mert nem voltak biztosítva a szükséges anyagi feltételek. Egyenlőre Pál veszprémi püspököt bízta meg az ideiglenes szabályok megszerkesztésével.

Pál püspök vizsgálata negatív eredménnyel végződött: a rendi testvérek valóban nagyon szegények voltak, s így még hiányoztak a feltételek Szent Ágoston Regulájának megtartásához. A Rend hivatalos, római jóváhagyása csak 1308-ban történt meg.

Esztergomi Boldog Özséb atya 1270. január 20-án halt meg az általa alapított Szent Kereszt monostorban súlyos betegség után. Halálos ágyán a szabályok pontos megtartására, a testvéri szeretetre és példaadásra buzdította tanítványait, valamint az elmélkedés és magány szeretetére, és Krisztus buzgó követésére. Jézus és Mária szent nevével ajkán lehelte ki lelkét. A templom sírboltjában temették el rendtársai, akik azzal vigasztalták egymást, hogy földi atya helyett égi pártfogót nyertek.

Boldog Özséb ünnepét január 20-án, szombaton este 6 órakor ünnepi szentmise kíséretében Hargitafürdőn, január 24-én, szerdán, 10.30 órakor Márianosztrán ünneplik meg a rend tagjai.

P. Bolváry László Pál OSPPE
Forrás: palosrend.hu

¹ A legújabb kutatások szerint Boldog Özséb személye Gyöngyösi Gergely rendtörténet-író által kitalált személy.
² Sok helyen még tévesen Róma szerepel, azonban a pápa székhelye abban az időben nem Rómában, hanem Orvieto-ban volt.

Galuska Tünde

(BOLDOG) MAGYAR MÁRK

(BOLDOG) MAGYAR MÁRK (1200-1248)

A Ferences Martyrologium máj. 4-ére teszi halála napját, s azt írja róla, hogy erényekben és csodatételekben jeleskedett. Apja magyar nemes volt, aki a venetoi Coneglianoba* költözött, s ott született Márk 1200 körül. Mint nemes ifjú, apród lett egy grófi családnál, majd lovag. Akkoriban alapította rendjét Szent Ferenc. A coneglianoi ifjak közül többen beléptek rendjébe s a város mellett felépítették a Szent Balázs kolostort. Márk is közéjük állt, otthagyva a lovagi életet. A szegények, rászorulók pártfogója lett. Életszentsége messze földön ismert volt. 1227-ben - a hagyomány szerint - ott járt Páduai Szent Antal is és próbára tette Márk testvér engedelmességét. Decemberben kiküldte a hóborította kertbe, hogy hozzon neki szolot, cseresznyét, fügét és almát. Márk szó nélkül ment, s visszatérve a kertbol egy kosárban hozta a gyümölcsöket. Boldog Márk mentette meg Coneglianot 1233-ban a szomszédos város seregének támadásától, szavaival és hitével erot öntve a csüggedo védokbe. A legyozött ellenséget pedig meglátogatta a börtönben, hogy vigasztalást vigyen a foglyoknak. Halála után is tett csodákat. Ezek közül leghíresebb - amiért azóta a város második védoszentjeként tisztelik - 1411-ben történt. Zsigmond magyar király seregei ostromolták Coneglianot, mely már a megadásra készülodött. Ekkor a vár ormán megjelent Boldog Márk, szakadt, de fénytol ragyogó csuhában, kezében karddal és egy feszülettel. Az ostromlók ettol úgy megrémültek, hogy elmenekültek a vár falai alól. Hivatalosan nincs boldoggá avatva, de sírjához századokon át zarándokoltak a magyarok Coneglianoba.

Szent Ferenc tanítása az engedelmességrol:

„Az Úr mondja: Aki nem mond le mindenrol, amije van, nem lehet az én tanítványom. Az az ember hagyja el mindenét, amije van, aki az engedelmesség által tökéletesen elöljárója kezébe adja magát. Tehát tökéletes engedelmességnek számít minden, amit mond és tesz, föltéve, hogy amit tesz, az jó, és nincs ellentétben elöljárója akaratával.”


Imádság:

Istenünk, te Boldog Márk testvérünkben az engedelmesség példáját és népednek védelmezot adtál. Add, hogy parancsaid teljesítése által mindig tetszésedre legyünk. Krisztus, a mi Urunk által

Szent Fábián pápa és Sebestyén vértanúk

szfabetsebes.jpgSZENT FÁBIÁN 236-ban került Péter székére. Caesareai Eusebius szerint isteni jel (a fejére leszállt egy galamb) mutatta meg a népnek, hogy Anterus utóda lesz.

Pápasága békés időszakra esett, így rendezni tudta a római egyház életét. A várost 7 körzetre osztotta, s egy-egy diakónusra bízta az ügyintézést. A katakombákban rendezte a vértanúk sírjait. Az afrikai Lambesi püspökét, Privatust megfosztotta hivatalától, mert eretnekséggel és botrányos életével méltatlanná vált rá. Zsinatot hívott össze, hogy ítélkezzék Origenész igazhitűsége fölött, aki levélben igazolta magát előtte. A hagyomány Szent Fábián pápának tulajdonítja még Pontianus pápa ereklyéinek átvitelét Szardínia szigetéről Rómába és Gallia 7 első püspökének küldetését. Szent Fábiánnak oly nagy tekintélye volt, hogy Decius császár így nyilatkozott: „Szívesebben látnék egy trónkövetelőt, mint Fábiánt Rómában”. A Decius-féle üldözés egyik első áldozata lett Fábián pápa. A Callixtus-katakomba pápák sírboltjába temették. Sírfeliratát 1854-ben találták meg.

SZENT SEBESTYÉN a tántoríthatatlan hitével, bátorságával, apostoli buzgóságával, feddhetetlen életével a keresztény férfi örök mintaképe.

Galliában, a mai Franciaországban született, Milánóban tanult, majd Rómában a császár testőrségébe állott. Deli termetű, daliás katonakülsejű férfiú volt, emellett jóságos és erélyes, okos és bátor, igazmondó és nyílt. Testi és lelki kiválósága miatt kegyelte a császár és a társak. De ennél mérhetetlenül többet jelent, hogy kegyelte őt a királyok Királya, mert a katonaköpenyeg alatt hívő, mélyen Krisztusszerető szívet hordott.

A császári udvarban az ilyen embert rengeteg veszély környezte. Társai és elöljárói pogányok voltak; ösztöneiknek éltek és gyűlölték a következetes keresztényeket, kiket élő szemrehányásnak éreztek. Az udvari élet állandó szórakozásai hívták, a pogány istentisztelettel egybekötött császárhódolás folyton a Krisztustagadás és felségsértés kétközébe szorították. Sebestyén az állandó veszélyek között állandóan forgatta lelkében az Úr Krisztus szavát: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!

Róma egyik börtönében két keresztény testvér, Márk és Marcellin sínylődött. Miután különféle kínzásokban volt részük, a városparancsnok harminc napnyi időt engedett nekik, hogy azalatt véglegesen válasszanak a kereszténység és pogányság, halál és élet között. Szüleik, feleségük és gyermekeik sírva-keseregve könyörögtek, hogy kíméljék meg életüket, ne döntsék szomorúságba családjukat. A hosszas rimánkodás és unszolás már-már megernyesztette ellenállásukat. Ekkor megjelent Szent Sebestyén a börtönben. Éppen együtt volt a vértanúkkal az egész atyafiság. Sebestyén így szólt hozzájuk: „Krisztus erős harcosai, mikor ily közel vagytok már a győzelmi pálma elnyeréséhez, ne tántorodjatok meg a diadalúton; ne ejtsétek ki kezetekből a vérség köteléke miatt a mennyei koronát ... Ha tudnák szüleitek és feleségetek, hogy a testi halállal új élet kezdődik, melyben határtalan boldogság várja a hű harcost, nem hívnának vissza titeket a mennyei örömök kapujától ...” Szemeiben az elszánt Krisztushűség tüze lángolt, arcán a tántoríthatatlan hit égi fénye tündökölt.

Szavait meghallotta Zoë is, Nikosztratus felesége, kinek házában őrizték a két hitvalló testvért. Zoë asszony hat év óta néma volt. A beszéd hallatára könyörgésre kulcsolt kezekkel Sebestyénhez fordult. Sebestyén így szólt hozzá: „Értelek! Tudom, mit kívánsz. Parancsolja az én Üdvözítő Jézusom, hogy nyelvének használatát nyerje vissza ez az asszony. Oldja föl nyelvét az, aki Zakariás nyelvét megoldotta”. Azután a kereszt jelével jelölte meg az asszony ajkát, s az szólni kezdett: „Boldog vagy és áldottak igéid. Boldogok, kik általad elhiszik, hogy Krisztus az élő Isten fia. Saját szemeimmel láttam felülről leszállni az angyalt és elédbe tartani a könyvet, melyből olvastad, amit mondtál. Amint a hasadó hajnal elűzi az éj sötétségét, úgy beszéded világossága a tudatlanság minden vakságát elűzte. Bennem pedig nemcsak a hitetlenség vakságát, hanem a hatéves némaságot is meggyógyította”.

A történtek mondhatatlan hatást tettek a jelenlevőkre, főleg Nikosztratusra, ki enni sem akart, míg fel nem vette a keresztséget. Sebestyén türelemre intette s azt a megbízást adta neki, hogy a börtönökben levőket hozassa mind házába, mintha ki akarná őket hallgatni. Mikor mind együtt voltak, ezeknek a lelkében is fölkeltette az Úr Jézus Krisztusban való hitet és a keresztség vágyát. Miután így mindnyájan elő voltak készítve a keresztségre, egy Polikárp nevű áldozópap az egész gyülekezetet megkeresztelte.

Ezalatt elmúlt a harminc nap, a Márk és Marcellin számára engedett meggondolási idő. A városparancsnok magához idézte atyjukat, hogy fiai elhatározását megtudja tőle. Az atya nagy lelkesedéssel beszélt fiai állhatatosságáról, a keresztény hit szépségéről és erejéről s jelentette, hogy ő is felvette a keresztséget és ugyanakkor régi köszvényes szenvedései is megszűntek, A parancsnok mindezt ámulva hallgatta. Főleg az atya csodás gyógyulása ragadta meg figyelmét, mivel ő is köszvényes volt. A két Férfiú beszélgetését Isten kegyelme kísérte. A parancsnok érdeklődni kezdett; magához hívatta Szent Sebestyént és Polikárp papot.

Miután tőlük a keresztény hitet kellőképpen megismerte, bálványképeit összetörte, keresztény rabszolgáit felszabadította, a császártól kapott hivatalát letette és fiával együtt megkeresztelkedett. A keresztség szentsége Isten különös kegyességéből nemcsak lelki újjászületését eszközölte, hanem testi megszabadulást is hozott neki: ő is kigyógyult köszvényéből. Sebestyén a Dioklecián-féle üldözés alatt is Rómában, a császári udvarban maradt. Katonai kiválóságai miatt a kegyetlen Dioklecián is becsülte őt s a testőrség parancsnokává tette. Állása, összeköttetései, szilárd hite és okos bátorsága arra szánták, hogy az üldözések idején az Anyaszentegyház védője és támasza legyen. Ennek a küldetésnek meg is felelt; mint Isten bölcs és erős angyala őrködött a keresztény hívek felett.

Akik az ő példája és tanítása nyomán lettek az Úr Krisztusé, egymásután szenvedtek vértanúi halált. S ő, aki egykor mint keresztatya állt mellettük, mikor a szent keresztség vizében természetfeletti életre születtek, most mint buzdító kísérte őket, mikor vérkeresztségében újraszülettek az örökkévalóság számára. Akkor előttük ment s mutatta az utat; most, miután a mennyei Atya hajlékában biztonságba helyezte őket, utolsónak maradt!

Irigységből vagy a kereszténység iránt való gyűlöletből végre őt is beárulták a császárnak. Dioklecián csodálkozva hallotta, hogy testőrségének feje is keresztény. Magához hívatta és kemény szavakkal vetette szemére hálátlanságát. Sebestyén tisztelettudóan bár, de egyúttal nyíltan válaszolt: „Jólétedért és a birodalomért mindig imádkoztam, császárom; de nem a bálványokhoz, hanem a mennyben lakó igaz Istenhez könyörögtem. Mert nem balgaság lett volna-e holmi tehetetlen kődarabokhoz, a ti bálványaitokhoz imádkoznom?” Sebestyén nyílt hitvallásán a császár felháborodott s legott átadta a katonáknak, kik egy fának állították és összenyilazták.

Az íjászok Sebestyénnek nyilakkal átlyuggatott testét otthagyták abban a hitben, hogy meghalt. Azonban egy Iréné nevű jámbor özvegy, ki a holtnak vélt testet felszedte és keresztény módon el akarta temetni, észrevette, hogy még van benne némi élet. Házába vitte, hol Sebestyén rövid idő alatt fölépült. Ekkor visszament a császári palotába. Éppen szembetalálkozott a lépcsőn lejövő Diokleciánnal. A császár elhűlt a találkozáson, mivel meg volt győződve, hogy Sebestyént kivégezték. Sebestyén pedig nehéz szemrehányásokat tett a császárnak, hogy a teljesen ártatlan és császárhű keresztényeket igazságtalanul üldözi.

A császár parancsára előrohanó katonák Sebestyént megragadták, a közeli cirkuszba hurcolták, hol botokkal agyonverték. Ez 298 körül történt. Holttestét egy csatornába vetették. Egy Lucina nevű keresztény asszony azonban látomásban kapott intésre kihúzta s a városon kívül eltemette. Ezen a helyen később nagyszerű templomot emeltek Szent Sebestyén tiszteletére.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

SZENT FÁBIÁN PÁPA - Szent Inna és vértanútársai

SZENT FÁBIÁN PÁPA
+Róma, 250. január 20.

236-ban a vértanú Anterus pápa utódaként került Péter székére. A római egyház papja volt, a hagyomány szerint Rómában is született. Korán kitűnt a vértanúk iránti tiszteletével és a katakombák körüli szolgálataival. Nem egy vértanút ő temetett el.

 

Pápasága az üldözések közti, aránylag békés időszakra esett. Így nyílt alkalma arra, hogy megszervezze a római egyház közigazgatását. A politikailag tizennégy kerületre tagolt várost Fábián pápa hét egyházi kerületre osztotta, s mindegyik élére egy fődiákonust állított, akiknek a hívek gondozására kellett felügyelniük. A betegek, özvegyek és árvák gondozása, a temetők és a liturgiával kapcsolatos teendők tartoztak hozzájuk. Külön figyelmet szentelt a katakombáknak: sok vértanú sírját rendbehozatta.

Az afrikai egyház vitáiba is beleavatkozott annyiban, hogy az eretnekségbe tévedt Privatus püspököt megfosztotta hivatalától. Egy zsinatot is összehívott, amely ítélkezett Origenész művei felett.

A hagyomány azt mondja, hogy ő hozatta Rómába Szardínia szigetéről Pontianus pápa maradványait, és Gallia első hét térítő püspökét szintén ő indította útnak.

 

Lehet, hogy a hagyomány adatai nem egészen pontosak, annyi azonban kétségtelen, hogy Decius császár nem nézte jó szemmel a tevékeny és építő pápát. Szent Ciprián szerint egyszer kijelentette, hogy szívesebben látna a birodalom területén egy trónkövetelő vetélytársat, mint Rómában Fábián püspököt. Valóban elhangzott-e ez a kijelentés, nem tudjuk, de hogy a császárnak útjában volt, abból is látszik, hogy a 250-ben kiadott üldözési rendelet első áldozatai között Fábián pápa is vértanú lett.

Január 20-án ölték meg, és a Callistus-katakombában temették el. 1969-ig együtt ünnepeltük Szent Sebestyén vértanúval, mivel azonban az ősi liturgikus könyvek külön orációval emlékeznek rájuk, 1969 óta ismét külön van az ünnepük.



--------------------------------------------------------------------------------

Cézáreai Euszébiosz beszéli el, hogyan történt Fábián megválasztása. Anterus halála után összegyűltek a rómaiak, hogy pápát válasszanak, de nem találtak alkalmas embert. Fábián pap a barátaival vidékről tért haza, s amikor megtudta, hogy éppen választás van, bement a gyűlésre. Korábban senki nem gondolt arra, hogy ő legyen a pápa, mikor azonban elvegyült a választók között, hirtelen egy galamb szállt le és a fejére telepedett. A jelenlévők isteni jelként fogadták, és megválasztották pápának.

A római keresztények, élükön Fábián pápával ilyen levelet küldtek Karthagóba, ahol Szent Ciprián volt a püspök: ,,Az egyház szilárdan áll a hitben, jóllehet néhányan félelmükben -- előkelőségüket féltve vagy egyszerűen emberi okok miatt -- meginogtak. Elkülönültek tőlünk, de mi nem hagytuk magukra, hanem arra intjük és buzdítjuk őket, hogy tartsanak bűnbánatot, s így bocsánatot nyerhetnek Tőle, aki ezt adhatja. Nem akarjuk, hogy általunk is elhagyatva még rosszabbá váljanak. Lássátok tehát, testvérek, hogy nektek is így kell tennetek. Ha meginogván meg is tagadják némelyek a hitüket, buzdítástokkal térítsétek meg őket, hogy ha újra vallatásra fogják őket, megvallják hitüket... Üdvözletüket küldik a bilincsben lévő testvérek és papok, s az egész egyház, mely aggódva törődik mindazokkal, akik segítségül hívják az Úr nevét. De kérjük, ti is emlékezzetek meg rólunk.''

 

Mikor pedig Ciprián püspök hírét vette, hogy Fábián vértanú lett, így írt a rómaiaknak: ,,Amikor bizonytalan hírek jártak felénk jó társam (Fábián pápa) elköltözéséről, és a hallottakról nem lehetett megbizonyosodni, Crementius diákonus meghozta leveleteket, melyben elmondtátok dicsőséges halálát. Olvasván nagy öröm töltött el, hogy jó kormányzását ilyen dicsőséges vég koronázta meg. Annak is örvendek, hogy emlékezetét ily jeles tanúsággal veszitek körül, s így általatok mi is példát kapunk a hitben és az erényekben. Mert amennyire veszedelmes és káros követői számára az elöljáró bukása, oly hasznos és üdvös, ha egy püspök a hitbeli szilárdság példáját adja testvéreinek.''



--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki papjaidnak dicsősége vagy, kérünk, add, hogy Szent Fábián vértanúd segítő közbenjárására a hitben és méltó szolgálatodban mi is előbbre haladjunk!



Szent Inna és vértanútársai

Szent Inna, Pinna és Rimma mindhárman szkitha származásúak voltak. Szent András apostol tanítványai voltak. Jézus nevéről tanítottak, és a barbárok közül sokat megnyertek a keresztény hitnek és megkeresztelték őket. A barbárok vezére, ezért megharagudva rájuk, kényszerítette őket, hogy hagyják el a keresztény hitet és imádják a bálványokat. Mivel hitükben állhatatosan kitartottak, a vezér szörnyű halálnemet talált ki számukra. Gerendát kellett a vízbe beásni és hozzákötözni a vértanúkat. Amikor a víz befagyott és a jég a vértanúk nyakáig ért, lelküket visszaadták Istennek az I. században.

NAGY SZENT EUTHÜMIOSZ szerzetes, pap

NAGY SZENT EUTHÜMIOSZ szerzetes, pap
*Melitene, 377. +Euthümiosz-kolostor, Jeruzsálem mellett, 473. január 20.

,,Mint valami mély szakadékból'' kellett szküthopoliszi Kürillosz (524 -- ?) szerzetesnek -- aki a nagy Euthümiosz szép és értékes életrajzát ajándékozta nekünk -- ,,hosszú múltból és feledésből'' kiemelnie e gazdag, de rejtett élet adatait és közléseit. Nyolcvan év telt el a szent halála és életrajzának összeállítása között, de a pusztai szerzetesek közt voltak még néhányan, akik ismerték őt vagy közvetlen tanítványait.

 

Euthümiosz Valens és Gratianus császár korának végén, 377-ben született az örményországi Melitenében. Alig volt hároméves, amikor elvesztette apját. A város püspöke vette magához; megkeresztelte, alapos világi és teológiai képzésben részesítette és lektorrá szentelte. Euthümiosz kezdettől fogva az isteni dolgok felé fordult. Közelebbit nem tudunk gyermek- és ifjú éveiről, sem arról, hogy milyen belső harcokon és fejlődésen ment át a fiú, majd a fiatalember; azt tudjuk csupán, hogy derekasan fáradozott testének és lelkének megfékezéséért, ami mindenféle szerzetesi élet kezdete és alapja. Nincs tudomásunk arról, hogy mikor lett Euthümiosz szerzetessé. A püspök udvarában egyébként is szerzetes módjára élt, és már fiatal éveiben a szomszédos kolostorok lakóira irányult figyelme. Amikor pappá szentelték, a püspök ráruházta a róluk való gondoskodást. Tízévi tevékenység után azonban feltört Euthümioszban a természetének legmélyén gyökerező szeretet a magányosság iránt; huszonkilenc évesen elhagyta a várost, és ,,szökevényként'' Jeruzsálembe ment, ,,telve vággyal, hogy ott valami pusztaságban lakjon''. Magányossághoz való elemi vonzódása élete végéig jellemzője maradt.

Euthümiosz tanulékonyan nézett körül a szent város szerzetesei között és a környező pusztaságokban is, majd Fárán remeteségének egyik barlangcellájába vonult vissza, amelyet egykor Szent Khariton (+ 350 körül), a júdeai hegyvidék remeteéletének megalapítója rendezett be. Néhány évet töltött ott imádságban és aszkézisben, s mindenekelőtt Szent Theoktisztosszal (+ 466/67), hasonló lelkületű társával kötött barátságot, aki élete végéig hűségesen ragaszkodott hozzá. Már e kezdeti években szokása lett, hogy vízkereszt nyolcada utántól virágvasárnapig visszavonul a puszta belsejébe, s teljes elkülönültségben marad ott, imádsággal és böjttel készülve húsvét ünnepére. A hasonlóképpen cselekvő remeték azonban minden szombaton és vasárnap összejöttek nála, hogy vele mint pappal együtt szentmisével ünnepeljenek.

 

Egy ilyen pusztai útja alkalmával kísérőjével, Theoktisztosszal együtt talált egy barlangot, amelybe csak a legnagyobb erőfeszítéssel és életveszéllyel lehetett bemászni. Szerfölött nagy örömmel rendezkedett be ott a két nagy imádkozó és magányosságkedvelő, s vadon termő növényekkel táplálkoztak. Csendjük azonban nem sokáig maradt zavartalan. Pásztorok fedezték föl a különleges vezeklőket, és mint Isten embereit ismertté tették őket a környéken. Az emberek elindultak hozzájuk, s a szerzetesség történetében újra és újra ez lett azoknak a sorsa, akik nem vágytak másra, csak hogy a legmélyebb elrejtettségben szolgálhassanak Istennek.

Csaknem akarata ellenére ugyan, de Isten látható vezetésével, így lett Euthümiosz kolostoralapító. A kis település lassan-lassan szabályszerű kolostorrá nőtt; vezetését Euthümiosz átadta Theoktisztosznak. Ő maga visszavonult egy barlangba, amely egyaránt szolgált számára lakóhelyül és templomul, s onnan tartotta szemmel és vezette az újonnan érkezettek lelki gondozását és szerzetesi nevelését. Teljes csendben tevékenykedett ott ,,mint a lelkek orvosa, s gyógyította és vigasztalta mindazokat, akik hozzá mentek''. Egyáltalában nem volt azonban a világtól elidegenedett álmodozó, aki idegenül állt volna szemben az élet valóságaival; nagyon jól tudta, hogy az igazi szerzetesi élethez hozzátartozik a testi munka is; eszerint járt el ő maga is, és így nevelte a rábízottakat is. Kezdettől fogva egészséges mértéktartás és nagy szelídség jellemezte. Theoktisztosz kolostora mindig megmaradt a közösségi élet házának, és később Euthümiosz remetekolostorának utánpótlását is jelentette.

Már ebben a korai időben adódott egy esemény, amely jelentőségében meghaladta egy szerzetesközösség szűk kereteit. Amikor egy fiatal, kora ifjúságától béna, pogány szaracént Euthümiosz csodálatosan meggyógyított, az egész törzsével együtt megkeresztelkedett, s ez csak kezdete volt a szaracénok tömeges megtérésének. Mivel nagyon ragaszkodtak a szenthez, aki megkeresztelte és a keresztény hitre oktatta őket, sátortáborokban telepedtek le a kolostortól nem messze, később pedig a szaracén Péterben megkapták első saját püspöküket is, aki már az efezusi zsinaton képviselte őket.

Euthümiosznak csakhamar elege lett a növekvő hírnévből, ezért titokban elmenekült a Holt-tenger melletti Ruban pusztába. Kolostorát jó kezekben tudta Theoktisztosznál. Itt sem sikerült neki hosszú ideig ismeretlennek maradni; a hozzá áramló emberek gyógyulást és oktatást kerestek nála, és ebből az időből néhány csodájáról is maradt ránk tudósítás. Két kolostor és mindkettővel együtt templom is jött létre tevékenysége nyomán a Holt-tenger melletti földsáv közepén. Végül visszatért Theoktisztosz kolostorának közelébe, és észrevétlenül letelepedett egy barlangban. Először a testvérek, majd a megtért beduinok találtak rá, és újból felvették vele a kapcsolatot.

 

Euthümiosz védekezhetett, ahogy akart, Isten nem csupán a maga számára ajándékozta neki adományait. Elérkezett az idő, amikor Euthümiosznak meg kellett kezdenie tevékenységét. Még habozott, egy látomásban azonban parancsot kapott, hogy a jövőben ,,senkit se utasítson el többé, aki az üdvösségre akar eljutni''. Euthümiosz követte az isteni intést, és maga köré gyűjtötte a remeték egy kis csapatát. A beduinok segítségével kolostort épített számukra, s ez az ő nevét viselte. A Jeruzsálemből Jerikóba vivő úttól délre esett, a Júdeai pusztaság közepén, és hamarosan berendezték lavrának, vagyis olyan remetetelepnek, melynek lakói az egyiptomi remeték példájára laza kapcsolatban éltek együtt. Ami egyesítette őket, az elsősorban a szombat és vasárnap közös liturgikus megünneplése volt. 428-ban jeruzsálemi Szent Juvenálisz érsek megáldotta az új lavrát és felszentelte első templomát is. Két pap és két diákonus látta el Euthümiosz mellett a liturgikus szolgálatot. Már a kezdetek kezdetén észrevehető volt a gyöngéd lelkületű szent tanítványaira gyakorolt mélységes hatása. Az évek folyamán tekintélyes számban kerültek ki iskolájából papok, diákonusok, sőt püspökök is, és messze elvitték azt a termést, amely a sivatag magányosságában nőtt és érett be.

 

Ebben az időben keletkezett és sok nyugtalanságot okozott a nesztoriánizmus és a monofizitizmus eretneksége. Az ellene folytatott harcban Euthümiosz különösen a sivatagi szerzeteseknek, akik nem rokonszenveztek a monofizitizmussal, maradt menedéke és védőbástyája. Befolyása akkor érte el tetőpontját, mikor a császárné, II. Teodóziusz monofizitává lett felesége fölkereste őt a sivatagban, hogy meghallgassa tanácsát és visszatérjen a katolikus hitre. A magányos vezeklő az igaz hit harcosaként éber teológiai érdeklődéssel avatkozott bele az események menetébe, oktatással és intelemmel, nem utolsósorban pedig a kolostorából kikerült klerikusok és püspökök befolyása által.

Ám a külvilág érdekei, még ha az Egyházéi voltak is, sohasem váltak életének fő tartalmává. Kemény aszkézisben és szüntelen imádságban töltötte napjait a lehető legnagyobb magányosságban; és így növekedett benne az a belső isteni erő, amely az emberi élet voltaképpeni lényegét alkotja. Ennek az erőnek azonban sajátossága, hogy tartósan nem maradhat elrejtve és tevékenység nélkül, hanem kisugárzik és kifelé válik hatékonnyá. A régiek hajlottak arra, hogy ezt a hatékonyságot csodának tekintsék, szükség esetén pedig sok fantáziával megfelelően alakítsák is; egyáltalán nem is lehetett ezért másképpen, mint hogy a Szent Euthümioszban munkálkodó isteni erő csodák adományában nyilatkozott meg. Sohasem tett azonban csodát pusztán a csoda kedvéért; mindig mások üdvére szolgáltak e cselekedetei: gyógyítások, megtérítések, közbenjáró imádság és a ,,szellemek megkülönböztetésének'' képessége.

 

Az olyan természetben, amilyen Szent Euthümioszé volt, ama két ellentétes indításnak, hogy a magányban csak Istennel legyen, s hogy a kapott kegyelmeket másokkal megossza, szükségszerűen összeütközésbe kellett kerülnie egymással. Ez az összeütközés többször is észrevehető volt nála. Milyen gyakran kellett tőle az embereknek és önmagától saját magának is -- hajlama és legbensőbb kívánsága ellenére -- szót és útmutatást vagy tevékeny beavatkozást valósággal kicsikarni! Emberek iránti magatartását mégis mélységes felelősség jellemezte. A misztériumok ünneplése és a zsolozsmázás állt élete középpontjában, és vált egyben övéi életének középpontjává is. Bár a hét legnagyobb részét remeteségben visszavonultan töltötte, és ilyenkor sem az érsek, sem a császárné nem tudott vele beszélni, mégis kolostorának lelke maradt. Az emberek okos és finom érzékű tanítója és nevelője volt, s nem is lehetett hallani két kolostorán belül semmiféle feszültségről vagy lázongásról.

 

A magányos szerzetes, aki elmenekült, mihelyt meghallotta valami előkelő vendég érkezésének hírét, s aki későbbi éveiben megtehette, hogy nemegyszer a pátriárkát vagy császárnét sem bocsátotta maga elé, olyan kisugárzó erővel rendelkezett, amely messzire terjedt szét kolostorából. Meggyőzően kitűnt ez halálakor. Megsejtette közeli elválását. Miután utódját, akit a szerzetesek választottak, megerősítette, pontos útmutatásokat közölt arról, hogy a remetetelepet alakítsák át kolostorrá, majd ,,rendelkezett a szabályzatról, a vendégek fogadásáról és a zsolozsma buzgó ápolásáról''. Mindenkinek még egyszer lelkére kötötte, hogy őrizzék meg a régi szerzetesi erényeket, mindenekelőtt a szeretetet.

Azután egy vasárnapot követő éjszakán, 473. január 20-án mélységes békességgel elszenderült a templom sekrestyéjében. Csak hűséges kísérője, Szent Dometianus (+ 473) volt mellette.

 

Elhunytának hírére mindenfelől beláthatatlan sokaság gyűlt össze; szerzetesek, papok és a nép. Az őt még egyszer látni kívánó emberek aradata akkorára nőtt, hogy az érseknek katonai erőt kellett igénybe venni, azért is, hogy hosszú várakozás után végre sor kerülhessen temetésére. ,,Úgy tűnt azonban -- közli életrajzírója --, hogy teljesen az angyalokhoz vált hasonlóvá, amint mesterkéletlen lényén szelídség áradt el. Arca kisimult, derűs, fehér lett, szeme ragyogó, alakja kissé hajlott, haja és hosszú szakálla, amely egészen az övéig ért, hófehér. Minden tagja ép maradt: sem a szeme, sem a fogai nem károsodtak a legcsekélyebb mértékben sem; erős volt, életerővel teli, mikor meghalt''.

Így vonult be e nagy és szeretetre méltó szent képe a történelembe. Túlságosan nagy az időbeli távolság élete és életrajzának keletkezése között. A múlt fátyla eltakar néhány olyan dolgot, ami a mai embert talán érdekelné; személyiségéből és emberi vonásaiból sok minden örökre elveszett számunkra, így szívének küzdelme és szenvedése, belső lelki alakulása is. De mit számít ez? A régieknek más volt fontos; jellemének és tevékenységének lényege teljes világosságában s jelentőségében tűnik elénk: Euthümiosz egészen szerzetes és egészen pap volt, s mindkettőben egyedül Istenre hagyatkozott. Isten kegyelme által alázatosságában, szeretetében és önátadásában ,,lélekhordozóvá'' lett, az emberek atyjává és tanítójává; a mély csendben és rejtettségben kiteljesedett élet kiáradt belőle anélkül, hogy bármikor is törekedett volna bensőséges hatásokra. A keleti egyház szerzetessége Euthümioszt mindmáig legnagyobb atyái közé sorolja.

NORICUMI SZENT SZEVERIN szerzetes

Szent Sára
           

NORICUMI SZENT SZEVERIN szerzetes

*410 körül. +Favianis (a Duna melletti Mautern), 482. január 8.

Szeverin életének hátterét a római birodalom összeomlásának és a germán törzsek dél felé nyomulásának viharos időszaka adja. Noricum helyzete vigasztalan volt: fosztogató és gyújtogató hordák pusztították, mindenre rátelepedett a rettegés, a szegénység és a reménytelenség.

Ezt megelőzően a 4. századi Noricumban élénk és virágzó missziós tevékenység bontakozott ki.

 

Szent Szeverin életének egyetlen ránk maradt forrása (Vita Sancti Severini), amely tanítványától, Eugippiustól (+ 533 után) származik, sem származását, sem korát nem közli. Ehelyett elmondja, hogy amikor egy igen tekintélyes presbiter egyszer a származása felől kérdezte, Szeverin Isten szolgája számára jelentéktelennek ítélte meg ezt a kérdést. -- Feltehető, hogy előkelő származású római volt, s miután előzően remeteként élt a Közel-Keleten, a hatvanas évek elején ment Noricumba, ahol a haláláig tevékenykedett. Noricumban kiépült egyházi szervezetet talált: templomok és kolostorok hálózták be a vidéket. A térítés lényegében lezárult, így Szeverin szűkebb értelemben vett missziós tevékenységéről nem lehet beszélni.

 

Először Noricum legkeletibb városában, Asturisban (Klosterneuburg) telepedett le. Folytonosan növekvő tevékenységi körzete csakhamar átnyúlt Nyugat-Noricumon egészen Rätiáig (Graubünden). Favianis (Mautern, a Duna mellett) városka mellett kolostort alapított, s ez huzamos tartózkodási helyéül szolgált. Szerette volna itt tölteni az életét magányban és csendes imádságban, de nem volt képes megtagadni a segítséget a háborútól és a gazdasági bajoktól szorongatott lakosságtól. Újra meg újra visszatért csendes kolostorába, hogy szorosabban kötődjék Istenhez. Visszavonultságában megnövekedett az ereje apostoli feladataira. Tevékenysége túlterjedt Noricum nyugati határain és Dél-Noricumon, s felölelte a Dráva vidékét is. Fő gondját a leginkább veszélyeztetett határvidékek képezték.

Ha közelebbről meg akarjuk határozni Szeverin küldetését, akkor legjobban az ínségesek Istentől küldött segítőjeként kell jellemeznünk. Azt tekintette feladatának, hogy a határvidéki emberek minden gondján- baján segítsen. Lelkipásztori munkájában főként arra törekedett, hogy a hitet felébressze és ébren tartsa az egyszerű népben éppúgy, mint a papságban. Ebben látta a mennyei és földi jólét alapját. A vallási élet élővé tételére különösen alkalmasnak tartotta a kolostorok alapítását. Arra is törekedett, hogy meghatározott regulával befolyásolja a szerzetesi életet. Ahol a fegyelem és a jámborság ezt kívánta, határozottan beavatkozott. Ismételten ráirányította testvéri figyelmét arra, hogy a világtól való elszakadás a szerzetesi élet elengedhetetlen feltétele.

 

Számos ránk hagyományozott példa tanúsítja, hogyan oszlatta el vagy enyhítette Szeverin embertársai testi baját. A beteggyógyítás mellett különös gondja volt a foglyokra és a szegényekre. A róluk való gondoskodást olyan jól megszervezte, hogy hatáskörének csaknem minden városában és kastélyában táplálták a szegényeket. De gondoskodott a rászorulók felruházásáról is. Karitatív tevékenysége segélyforrásául szolgált a tized beszolgáltatása, amelyet nyomatékosan megkövetelt. Feladatai megvalósításában megbízható segítőként álltak mellette a szerzetesek.

Még az északon lévő királyi szomszéd, Flaccitheus sem tudta kivonni magát Szeverin erőteljes személyiségének hatása alól, és a gótokkal való vitáiban mindig tanácsát kérte. A király fia, Fewa követte apja példáját, és fejedelemként hajlott Szeverin szavára. Bölcs tanácsai előtt meghajoltak a barátai, hatalommal teli fellépése tiszteletnyilvánításra késztette ellenségeit. A politikai zűrzavarokban és háborús cselekményekben gyakran békét szerzett. Egyszerű szerzetesként a tartomány voltaképpeni lelki feje volt; a püspökök is figyeltek szavára. De azt is elmondhatjuk, hogy Szeverin valójában a tartomány politikai feje is volt. Tekintettel a katonai és polgári hatóságok tehetetlenségére, a római kultúra képviselőjének tekintették; az ugyanis ezen a határvidéken továbbra is érvényesült. Szeverin arra törekedett, hogy megtartsa a római népi elemet s vele együtt a római kultúrát és a keresztény hitet. Hogy még halálában se kerüljön barbár uralom alá, úgy rendelkezett, hogy holttestét a tartomány kiürítésekor vigyék át Itáliába.

Halála előtt még egyszer intette testvéreit, hogy szüntelenül törekedjenek a szentségre. Favianisi kolostorában halt meg rövid szenvedés után 482. január 8-án, és ott is temették el. Ma a Nápoly melletti Frattamaggioréban nyugszanak földi maradványai.



Szent Vulsztán     szerzetes, püspök, hitvalló, † 1095

Szent Márius, Márta, Audifax és Abakum vértanúk

19jan.jpgSzent Márius, Márta és fiaik: Audifax és Abakum 270 körül haltak vértanúhalált II. Claudius császár alatt Rómában. Gazdag perzsa nagybirtokosok, Rómába zarándokoltak az apostolok tisztelésére. A börtönökben sínylődő hitvallókat látogatták, közben maguk is börtönbe kerültek és hős vértanú halált haltak.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Szent Makariosz atya - Alexandriai Szent Makariosz

Szent Makariosz atya


Markiosz atya Egyiptomban született 300 körül. Szülei jámbor, szegény emberek voltak. Fiatal korában nyájukat őrizte. Amikor felserdült szerzetessé akart lenni, de szülei akaratára házasságra lépett. Felesége néhány nap múlva meghalt, utána hamarosan szülei is meghaltak. Egy idős remete tanácsára a Nitriai pusztába ment, aztán 30 éves korában mennyei kinyilatkoztatás alapján a Szkétisz pusztába. Gyékény és kosárfonással kereste meg kenyerét, a munkát imádsággal kötve össze. 40 éves korában megkapta a pappászentelés kegyelmét. Vele Istentől a jövendölés és a csodatevés adományában is részesült. Míg önmegtagadásban töltötte napjait, az a gonosz rágalom támadt a közeli helységben, hogy Makariosz egy fiatal lányon erőszakot követett el. A nép megtámadta, az utcákon áthurcolta és bántalmazta. Makariosz nem tiltakozott, örült, hogy Jézushoz hasonló szenvedésekben részesül. Amikor a leány szülésének ideje eljött, az bevallotta, hogy megrágalmazta Makárioszt. A nép engesztelni a akarta a remetét, de ő elmenekült előle a pusztába és életének hátralevő 60 évét ott töltötte. Az ariánusokat kedvelő és védelmező Valens császár alatt több remetetársával együtt száműzetésbe került, mivel az igaz hitet védelmezte. Száműzetése nem sokáig tartott. Kilenc nappal előre megtudva Istentő halála idejét, békében hunyt el 90 éves korában, 390-91-ben. Több írásmű maradt utána, telve bölcsességgel és egyszerűséggel.


Alexandriai Szent Makariosz

Alexandriában született, ifjúságát is ott töltötte. Először gyümölcsök eladásával foglalkozott, 40 éves koráig pogány volt, csak ekkor vette fel a keresztséget. Ezután elhagyta a világot, hogy csak Istennek szolgáljon imádságban és önsanyargatásban. 350 körül elment a Thébaiszi pusztába, a híres remete telepre, ahol sok híres lelki vezető élt. Miután vezetésük alatt a szentek tudományában nagy jártasságra tett szert, visszatért Alexandriába, aztán a Nitria hegységben, végül a Szkétisz pusztában tartózkodott. Később sorra járta a remete telepeket, hogy mindenütt tanuljon valamit. Életében nem egyszer látott csodás látomásokat. Istentől megkapta a csodatevés ajándékát és a lélekbe látás ajándékát is. Meghalt százéves korában 394-95-ben.

Szent Máriusz     vértanú, † ~270       


Szent Márta     vértanú, † ~270