Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Simeon felszentelt vértanú

2018. április 17. - Andre Lowoa

Szent Péter     vértanú       


Szent Rudolf


Szent Simeon felszentelt vértanú


Simeon a perzsiai Szeleukia-Kteszifon püspöke volt. II. Szápor perzsa király üldözést támasztott a keresztények ellen 34-44 között. Elfogták és a király elé vezették két pappal együtt Simeon püspököt is. A király arra akarta rábeszélni, hogy imádja a Napot. Simeon sem hízelgésekkel, sem fenyegetésekkel nem volt erre hajlandó, ezért börtönbe vetették. Az útón Simeon találkozott egy hitehagyott kereszténnyel Usztazánnal, akinek szemrehányást tett hitehagyása miatt. Erre megbánta bűnét és bánatot tartott, elítélte hitehagyását, ezért fejvesztésre ítélték. Simeont a király másodszor is kihallgatta, és látván állhatatosságát a hitben, megparancsolta, hogy minden keresztényt vezessenek ki a börtönből és öljenek meg. Száz keresztényt végeztek ki ekkor karddal Az utolsó Simeon püspök volt. Velük együtt végezték ki még Fuzik felvigyázót és leányát Aszkitreát, és Ázat királyi hivatalnokot. Mindezek 343, vagy 344-ben történtek.

Szent Adorján vértanú - Szent Agapét pápa - Szent Ákos püspök

Szent Adorján vértanú


Adorján azoknak a keresztényeknek egyike volt, akiket az ítélet előtt sokáig őriztek a börtönben. Egy pogány ünnep alkalmával, a bálványáldozat idején kivezették börtönéből, kényszerítették, hogy az oltárra szórjon tömjént a bálvány tiszteletére. Ő nemcsak hogy ezt nem tette meg, hanem szétrombolta az oltárt a rajta levő áldozati adományokkal együtt. A pogányok ezért kegyetlenül verték, fogait kitörték és végül nagy máglyát készítve, elevenen elégették. Ez 251-ben történt.


Szent Agapét pápa

Agapit, Hagy Teodorik gót király megbízásából, aki akkor az itáliai területet elfoglalva birtokolta. Konstantinápolyiba ment követként Jusztinián császárhoz, hogy vele tárgyalásokat folytasson a békekötésről. Ebben az időben Jusztinián császár helyi zsinatot hívott össze, a konstantinápolyi szék betöltéséről. Pátriárkává a szentéletű Ménász áldozópapot választották. A zsinaton Agapét is részt vett. Ezután nemsokára meghalt Konstantinápolyban 536-ban. Ott is temették el.


Szent Ákos püspök

Ákos az örményországi Melitiné városából származott. Istenfélő szülei sok imádság által nyerték el Istentől gyermeküket. Már gyermekkorától átadták nevelésre a város püspökének Otriosznak, akitől magas keresztény nevelést kapott. Otriosz halála után az emberek egyhangúlag választották meg püspöküknek. Szent Ákos sokat fáradozott, hogy megszüntesse Nesztoriosz tévtanítását, és részt vett a III. egyetemes zsinaton. Életében békeszerető ember volt és különösen irgalmasságával tűnt ki. házából kis kórházat csinált, és maga gondoskodott a betegekről. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki. Hosszú időn át bölcsen kormányozva egyházát, 435 körül hunyt el békében.



Szent Anicét    pápa, †165       


Szent Dezső


Szent István     apát és hitvalló, † 1134       


Szent Izidóra

Szent Leonidász vértanú és társai - Cattani Péter

Szent Lambert     vértanú, † ~303       


Szent Leonidász vértanú és társai

Leonidász, és vele 6 asszony: Khariessza, Nika, Galina, Nunechia, Bazilissza, és Theodóra Korintusban szenvedtek vértanúságot. Mindnyájukat a tengerbe fullasztották 251-ben.



Cattani Péter +1221.03.10.

Jogtudós, káptalani ügyész, az assisi Szent Rufin székesegyház kanonokja (de nem volt pap). 1219-ben Szent Ferenc társaságában látogatott el a Szentföldre. Szent Ferenc visszatérése után ot nevezte ki általános helyettesévé (vikárius generálissá). A szent megkülönböztetett tisztelettel övezte s Péter úrnak szólította. Azonban már 1221. márc. 10-én meghalt. A porciunkulai templomban temették el. Sírjánál sok csoda történt, mire a nép tömegesen kereste fel sírját s ezzel zavarta a testvérek életét. Szent Ferenc - hivatkozva arra, hogy Péter életében mindig engedelmeskedett, felszólította, hogy hagyja abba a csodatevést. S ettol kezdve a csodák valóban abbamaradtak.

Szent Irén vértanúnő

Szent Irén vértanúnő
Szent Irén Görögországban szenvedett vértanúságot. Több más kereszténnyel együtt egy barlangban lakott, és mindnyájan imádsággal töltötték idejüket. A bálványimádók feljelentették őket a helytartónál, ezért Irént elfogták, megbilincselték, és börtönbe vetették. A helytartó előtti kihallgatásnál bátornak és erősnek mutatkozott hitében. Ezért kivágták nyelvét, kitörték fogait és végül lefejezték 205-ben vagy 304-ben.

Szent Kázmér     hitvalló, † 1483   

Szent Agápia és vértanútársnői - LABRE SZENT BENEDEK-JÓZSEF zarándok - SOUBIROUS SZENT BERNADETT - CSISZÉR ELEK erdélyi ferences atya

Szent Agápia és vértanútársnői
Agápia, Irén és Khionia mindhárman édestestvérek voltak. Mind hárman tisztes életet éltek szüzességben Illíriának Aquilea nevű városában. A Dioklécián alatt kitört üldözésben mindnyájukat elfogták, és a császár elé vitték kihallgatásra. Mindhárman erőseknek mutatkoztak hitük megvallásában. Következtek a szokásos kínzások. Ők azonban nem rémültek meg ezektől. A szent vértanúnők kínzásait csodás jelek kisérték, de a hóhérok ezekből nem tanultak semmit. Végül, Agápia és Khionia a máglyán fejezték be életüket, Irént pedig agyonnyilazták. Testüket gyógyszerkészítő Anasztázia nagyvértanúnő temette el, 304-ben.
LABRE SZENT BENEDEK-JÓZSEF zarándok
*Amettes, 1748. március 26. +Róma, 1783. április 16.
Benoit-Joseph Labre 1748. március 26-án született Artois-ban, Amettes faluban. Szülei, Jean-Baptiste és Anne-Barbe Grandsire szerény birtokukon gazdálkodtak, s emellett egy kis rövidáru-kereskedést is vezettek. A család mélységesen hívő életet élt. Tizenöt gyermekük közül Benedek volt a legidősebb. Az amettes-i falusi iskolában, majd később a szomszédos Nédon mezőváros iskolájában csupán gyenge képzettséget szerzett. Szokatlanul szelídnek és alkalmazkodónak, egyben hallgatagnak ismerték. Rendkívül jámbor volt. Amikor tizenkét éves lett, magához vette nagybátyja, François Labre, aki az Amettes-től mintegy húsz km-re levő Erin plébánosa volt. Itt járult 1761. szeptember 4-én elsőáldozáshoz és bérmáláshoz. Nagybátyja ezután latinra tanította, Benedek azonban csak közepes tanulónak mutatkozott. Az imádság és a szemlélődő élet vonzotta, a tanulás iránt nem volt érzéke, még kevésbé mutatott hajlandóságot a papi hivatás iránt. Később nagy érdeklődéssel olvasta az oratoriánus Jean Lejeune (1592--1672) prédikációit, amelyek teljesen a janzenista ridegség szellemét lehelték és mély hatást gyakoroltak rá. Hasonlóképpen behatóan foglalkozott a domonkos Granadai Lajos (1504--1588) misztikus írásaival, és megtanulta, hogy egész életén át nagyra becsülje őt.
Magányosságra hajlamos temperamentumát egyre alkalmatlanabbnak érezte a világban való életre. Azon a napon azután, amelyen hallgatta nagybátyjának egy vendégét, aki elbeszélte a nagy trappista kolostor (Grande Trappe) életét, úgy hitte, hogy végre rátalált az útjára. Nagybátyja is, szülei is ellenezték azt a kívánságát, hogy trappista legyen, így hát jól-rosszul folytatta tanulmányait, míg nagybátyját 1766-ban el nem ragadta egy pestisjárvány. Ezt követően néhány hetet a szüleinél töltött, majd rábízták anyai nagybátyjára, Jacques Vincent- ra, egy szent életű papra, aki káplán volt Conteville-ben, és mélységesen megragadta unokaöccse lelkét. Miután hiábavaló látogatást tett Val-Sainte-Aldegonde karthauzi kolostorában, nagybátyja közvetítésével 1767-ben a Montreuil-sur-Mer közelében levő Neuville karthauzi kolostorában próbálkozott. Itt is visszautasították, mivel nem találták kielégítőnek képzettségét. Ekkor egy ideig Ligny-les-Aire egyházi iskolájába járt, majd ismét megkísérelte Neuville-ben, hogy beléphessen a karthauziak közé. Megint kudarc érte. Nyugtalanságoktól és kétségektől marcangolva hat hét múlva arra kényszerült, hogy visszatérjen családjához. Jövője homályosabbnak tűnt előtte, mint bármikor, mert továbbra is hiányzott az a képessége, hogy alkalmazkodni tudjon a világban való élethez. 1767 novemberében a Grande Trappe-ban kérte felvételét, ám ott is visszautasították; ezúttal azért, mert még nem töltötte be huszonnegyedik évét. A boulogne-i de Pressy püspök tanácsára, akivel egy misszió alkalmával ismerkedett meg, újból kísérletet tett a neuville-i karthauzi kolostorban, de sikertelenül. Elhatározta, hogy nem kerül még egyszer övéi szeme elé; ismételten a Grande Trappe-ba ment, de felvételét ezúttal is elutasították. 1769 novemberében a Moulins közelében levő Sept-Fonds-ban végre felvették a trappisták a noviciátusba.
Néhány hónapi megnyugvás után belső bizonytalankodása olyannyira elhatalmasodott, hogy belebetegedett. 1770 júliusában el kellett hagynia a noviciátust; lassanként kezdte megérteni: egészen egyéni hivatása az, hogy ,,ide-oda bolyongó'' feltétlen önkiüresítésben éljen. Egy ismeretlen pap, akivel később találkozott, megerősítette szándékában.
Így hát tudatosan és világos szándékkal magára vette a nyomorúságos, lerongyolódott csavargó életét, abban a meggyőződésben, hogy ez számára az üdvösség egyéni útja, melyen haláláig ki kell tartania. Ettől kezdve szüntelenül zarándokként bolyongott Európa útjain, kegyhelytől kegyhelyig; csak csekély alamizsnát fogadott el, hogy éhen ne haljon és meg ne fagyjon. Elutasított minden lehetőséget, hogy bárhol is letelepedjék. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok csekély és pontatlan volta sajnos alig nyújt lehetőséget arra, hogy vándorlásai útvonalát követhessük. Úgy látszik, hogy útjait terv nélkül, teljesen önkényesen választotta meg. A hagyomány így közli, hogy merre haladt át: Sept- Fonds-ból való útnak indulása után Paray-le-Monial kórházába fogadták be; ezután pedig Lyonon át Itáliába ment. A Piemontban levő Chieriből írta 1770. augusztus 31-én utolsó levelét hozzátartozóinak. Felkereste Loretót és Assisit, majd decemberben Rómába érkezett. Sokáig tartózkodott itt anélkül, hogy valahol is véglegesen megtelepedett volna. Megszerette Rómát, amelynek templomai és szent helyei határtalan területet kínáltak jámbor gyakorlatai számára. Nehézség nélkül el tudott tűnni a római koldusok tömegében. Ezenkívül elég menedékhelyet is talált itt. Miután egy ideig valami barlangfélében lakott a Quirinal közelében, a Kolosszeum egy falmélyedésében talált menedéket. Az volt akkoriban mindenféle elhagyatott és nyomorult menedékhelye. 1771 tavaszán újból vándorolni kezdett, ezúttal Dél-Itáliába. 1772 elején több hetet töltött Nápolyban, majd onnan is tovább indult március közepén. Miután májusban visszaérkezett Rómába, Spanyolországba indult, s elzarándokolt Compostellába és Burgosba. Ezt követően a Provence-ban, majd 1774 húsvétján ismét Rómában találjuk. A következő éveket más zarándokutak töltötték ki, ezek időbeli sorrendje azonban alig ismeretes. Bizonyos csak az, hogy többször is elzarándokolt Loretóba, és Németországban is hosszú vándorutakat tett. 1776 őszétől hosszabb ideig Rómában időzött. Utolsó loretói zarándokútjára 1782 márciusában indult; teljesen kimerülve ment onnan tovább, s megjósolta közeli halálát.
Szentsége átsugárzott ócska, piszkos ruháján. Az utcagyerekek gyakran követték gúnyos kiáltozásaikkal, de mind több olyan ember akadt, aki nyomorúságában is felismerte a szentség fényét. Sohasem esett abba a kísértésbe, hogy más elfoglaltságot keressen magának, vagy hogy bevonuljon valamilyen szerzetbe. Csodákat és rendkívüli jelenségeket is tulajdonítottak neki. Feltételezhetjük, hogy igen nagy fokban tapasztalta meg az Istennel való misztikus egyesülést; bizonyosat azonban nem tudunk róla, csak néhány jelre vagyunk utalva. A hihetetlenül primitív életkörülmények tönkretették Benedek egyébként sem igen ellenálló szervezetét. Visszatért Rómába, s 1783 elején megbetegedett, de még így sem mondott le arról, hogy körbejárja a templomokat. 1783. április 16-án, nagyhét szerdáján az utcán összeesett. Egy közeli házba vitték, s ott estére meghalt. Már másnap reggel így kiáltoztak a gyerekek Róma utcáin: ,,Meghalt a szent!'' A tömeg áramlott a halottasházhoz, majd hosszú időn át a sírjához. Boldoggá avatási eljárása nagyon hamar megkezdődött, de a politikai események miatt elhúzódott, és csak 1859-ben fejeződött be.
1881. december 8-án avatták szentté.
SOUBIROUS SZENT BERNADETT
*Lourdes, 1844. február 17. +Nevers, 1879. április 16.
Soubirous Marie-Bernard, vagy ahogy otthon hívták kiskorától kezdve, Bernadett, a hat testvér között a legidősebb. Szülei molnárok voltak és a legnagyobb szegénységben éltek. Bernadett beteges gyermek volt. A korábban börtönként használt nedves, hideg lakás nem használt gyenge egészségének, sőt, minden jel arra mutat, hogy haláláig tartó asztmáját is ennek köszönhette. 1854-ben a kolerajárvány idején is megbetegedett, és sokáig tartott, amíg ismét erőre kapott.
Bernadettnek 1858. február 11. és július 16. között a Lourdes melletti Massabielle-barlangban tizennyolc látomása volt. Elragadtatásba esett, s egy ismeretlen ,,Hölgy'' ezeket mondta a tizennégy éves kislánynak: ,,Imádkozz a bűnösökért!'' -- ,,Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!'' -- ,,Mondd meg a papoknak, azt akarom, hogy itt kápolnát építsenek nekem.'' -- ,,Körmenetben jöjjetek ide.'' -- ,,Menj, igyál a forrásból, és mosdj meg a vizében!'' Ez utóbbi fölszólításra a kis látnok kezével kaparni kezdett a barlang alján, és fölfakadt egy forrás, amely ma is ontja magából a vizet.
A barlangnál történt jelenések és a forrásnál egymást követő gyógyulások a hívő és a hitetlen világot egyaránt megmozgatták. A papság eleinte határozottan elutasította, hogy foglalkozzék az üggyel, sőt, egyenesen ellenségesen fogadták a híreket. A ,,Hölgy'' nem jelent meg mindig, amikor Bernadett várta, de amikor megjelent, elragadtatásában természetfelettien megszépült a kislány, tisztaság és megilletődöttség sugárzott belőle, annyira, hogy a szemlélők között még a legkeményebb szívűek szemébe is könnyek szöktek. A látomások idején a Bernadett köré gyűlt tömegben semmi nyoma nem volt a hisztériának vagy más szokásos zűrzavarnak. Az 1858. július 16-i jelenés után Bernadett nem látta többé a Szűzanyát, aki megígérte neki, hogy boldoggá teszi, de nem itt a földön.
A jelenések utáni években Bernadettnek sokat kellett szenvednie. Sokan úgy vélték, kötelességük kivallatni a látnokot, hogy leleplezzék a hazugságot. Volt, akit ellenséges szándék vezetett, volt, akit a puszta kíváncsiság. Kérdezték, vádolták, csapdákat állítottak eléje, Bernadett pedig mindig ugyanazzal a nyílt egyszerűséggel és őszinteséggel válaszolt. Nem díszítette, nem bővítette elbeszélését. Menekült mindentől, ami fölhívhatta rá a figyelmet, és soha senkitől egy fillért sem fogadott el, még családja javára sem, pedig ugyancsak szükségük lett volna rá. Soha nem vesztette el a türelmét, jóllehet gyötrelem volt számára mindig készen állni a látogatók fogadására és napjában hússzor is megszakítani mindennapi munkáját. Türelemmel fogadott mindenkit, és válaszolt az őszinte érdeklődők és gonosz kíváncsiskodók kérdéseire egyaránt.
Legnagyobb vágya az volt, hogy eltűnhessen a világ szeme elől. Végre 1868-ban fölvételt nyert a nevers-i Iskola- és Szeretet-Nővérek közé. Belépését egy ideig betegsége késleltette. Novícia idejét Isten iskolájaként járta végig. A kolostorban ugyanis szembetalálta magát egy olyan novíciamesternővel, aki ismét sok szenvedést okozott neki. Bernadett nem illett bele a lelki élet megszokott sémái egyikébe sem, nem csoda tehát, hogy mindenütt értetlenkedéssel találkozott. A mesternő és a főnöknő egyaránt attól félt, hogy Bernadettet kevéllyé és beképzeltté teszik a jelenések. Ezért úgy gondolták, minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy megalázzák -- mintha Isten nem gondoskodott volna választottja alázatának gyarapításáról a belső megvilágosodások révén.
E belső, isteni világosságnál ismerte föl Bernadett az igazságot, mely teljesen áthatotta: az ember semmi, semmire nem képes, semmije nincs, ami ne Isten ajándéka volna és nem a kegyelem műve lenne az emberben. Ezért készséggel fogadott minden megalázást, s mindenben és minden mögött Isten akaratát látta. Figyelmeztetésként jegyezhette föl magának: ,,Ha erősödik a vihar, emlékezni akarok Urunk szavára: ťNe félj, Én vagyok!Ť Ha elöljáróim vagy társaim megaláznak, nyomban hálát akarok adni érte az Úrnak, és szívesen veszem a bántó szót, hogy egy lépéssel közelebb kerülhessek Istenhez.''
Az egyik napon megmutatták neki annak a barlangnak a mását, ,,amely az ő mennyországa volt'', ahol a Hölgyet láthatta, ,,aki oly szép, hogy az ember szívesen meghalna, hogy ismét láthassa''. Egy nővértársa szent irigységgel figyelte. Bernadett hirtelen odafordult hozzá, és megkérdezte: Mit csinál az ember a söprűvel? -- Micsoda kérdés! Az ember fogja seprűt, és seper vele. -- És aztán? -- Aztán visszateszi a helyére. -- Hol van a helye? -- Hát az ajtó mögött, a sarokban! -- Látod, ez az én sorsom -- mondta az egykori látnok. -- A Szent Szűz dolgozott velem, aztán a sarokba állított. Ott az én helyem, és boldog vagyok, ha ott maradhatok.''
Bernadett a kolostorban is sokat betegeskedett. Ha nem volt ágyhoz kötve, akkor a betegszobában szolgálta testvéreit. A háziorvos -- higgadt, békés természete és jóságos lelkülete miatt -- a legjobb véleménnyel volt róla. Légszomja haláláig kísérte. Tüdővérzések és egyéb komplikációk léptek föl, s különösen nagy kínokat okozott jobb térdének gyulladása.
1879. április 16-án halt meg Nevers-ben. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, imádkozz értem, szegény bűnösért!''. A teste nem látott romlást, ma is épen őrzik. 1925-ben boldoggá, 1933-ban szentté avatták.
--------------------------------------------------------------------------------
Magyarul is olvasható René Laurentin: Bernadett élete (ford. Sinkó Ferenc. Szent István Társulat, 1983) c. könyve, melyben teljes tárgyilagossággal állítja elénk a szerző a szent életének írásban dokumentált eseményeit. Egy kis részlet a könyvből:
A tizenhetedik jelenés (1858. április 7.):
Április 6-án, húsvét keddjén Bernadett újból érzi a vonzódást a barlang felé. Vesperás után belép a gyóntatószékbe. A segédsekrestyésnő meglátja. Megsejt valamit, és titoktartás terhe alatt megsúgja néhány barátnőjének. A hír futótűzként terjed el. Bernadett barátai nyugtalankodnak. Az ügyész az elmúlt héten négy órán át faggatta őt, és megtiltotta neki, hogy visszamenjen a barlanghoz. A vesperás előtt Bernadett átment a barlangnál meggyógyult Blazyhoz, Adé régi polgármesteréhez, aki látni akarta őt. A Blazy-fiú fölajánlja neki, hogy homokfutójában hazaviszi. Ez a látogatás egy gondviselésszerű bizonyítékot eredményez.
Másnap reggel, húsvét szerdáján virradat előtt a barlangnál van. Több száz ember várakozik már. Hamarosan ezren lesznek.
Bernadett már elragadtatásban van, lenyűgöző csend veszi körül. De mi az a zaj a tömeg szélén? Nehéz léptek, parancsoló hang, egyre közelebb a helyhez, ahová mindenki áhítozik: ,,Adjanak utat!''. Dozous doktor az. Már régóta szerette volna megvizsgálni az extázist. Az orvos egyúttal a tűzoltók parancsnoka is, megbízza tehát egy ,,emberét'', Martin Tarbčst, hogy menjen előtte. Utat tör a tömegben, amelyből tiltakozó megjegyzések csattannak föl, annál is inkább, mert a kalapját, a barlangnál kialakult tisztelet szabályai ellenére a fején hagyja. Meggyőződése ellenére teszi: ,,Nem ellenségként jövök, hanem a tudomány nevében. Szaladtam (egy pillanatra fölfedi verejtékcseppekkel harmatozó, csupasz koponyáját, amely megcsillan a gyertyalángok fényében), és nem tehetem ki magam a huzatnak. Én vagyok az egyetlen, aki megállapíthatom, valóban vallási jelenség-e az, ami itt végbemegy, engedjék, hogy tanulmányozhassam.''
Törölgeti magát, nyugtalan, hogy a huzat megárt neki. Figyelmét azonban máris leköti a szokatlan jelenség, és minden másról megfeledkezik. Bernadett ezen a napon egy földre támasztott, hosszú gyertyát tart, melyet előző napi vendéglátója, Blazy adott neki. Hogy védje a lángot a széltől, két kezét fölcsúsztatja végig a gyertyaszálon, amelyet két tenyerével szorongat. És a lángoló kanócot úgy veszi körül két keze feje, mintha egy kagyló két héja volna. Félig nyitott ujjai között a láng megvilágítja behajlított tenyereit.
,,De hiszen megégeti magát!'' -- kiabálnak a tömegben. ,,Hagyják!'' -- kiált vissza Dozous. Nem hisz a szemének. Az elragadtatás végeztével megvizsgálja a látó lány két kezét, aki sehogyan sem érti, mit keres rajta a doktor.
,,Semmi nyoma sincs rajta!'' -- jelenti ki az orvos. A hit egy csapásra meghódítja őt. Robbanékony szertelenségével, amely jellemző vonása, hirdeti a csodát a kávéházban, az egész városban és még a rendőrbiztos előtt is, aki lopva jegyzi föl noteszébe lelkendező megnyilatkozásait: ,,Az én szememben természetfölötti tény, látni Bernadettet térdelni a barlang előtt, extázisban, amint egy égő gyertyát tart, és két kezével védi a lángot, és semmi jelét sem látni, hogy érezné: kezei érintik a lángot. Megvizsgáltam a kezeit. A legkisebb nyoma sincs rajtuk az égésnek!''
--------------------------------------------------------------------------------
Urunk és Istenünk, alázatosak kedvelője, védelmezője és megdicsőítője, aki Szent Bernadettet megajándékoztad a türelem és a szeretet csodálatos kegyelmével, kérünk, engedd, hogy az ő imádságára és példája szerint egyszerűségben járjuk a hit útjait, és szemlélhessünk téged a mennyek országában!
CSISZÉR ELEK erdélyi ferences atya (1856-1942)
Csíksomlyó közvetlen közelében született vallásos székely szüloktol. Imre volt a keresztneve. Iskoláit Somlyón, a ferences atyák iskolájában kezdte. Gimnazista korában belépett a Mária-kongregációba. „Szuz Mária leventéje” lett, az is maradt egész életében. Csíksomlyón 16 éves korában lépett be a Ferencrendbe, majd Kolozsváron folytatta papszentelés elotti tanulmányait. Itt is szentelték pappá 1879-ben. Utána 21 évig volt novíciusmester, majd több helyen hitoktató, hitszónok, házfonök, 1911-14-ig tartományfonök. Élete példájával, intézkedéseivel eroteljesen törekedett az erdélyi ferences tartomány életének megreformálására. 1914-tol Brassóban tevékenykedett 28 évig. Eleinte egyedül volt, késobb érkezett hozzá egy rendtárs. Eredményesen felvirágoztatta a ferences III. rendet. Pár év múlva a tagok száma meghaladta a százat. Kituno munkatársai lettek ok a lelkipásztori munkában. Szentbeszédeivel nagy hatást gyakorolt még a másvallásúakra is. Felejthetetlenek maradtak hallgatói számára azok a beszédek, melyeket Mária tisztaságáról, segítségérol, jóságáról, istenanyai méltóságáról mondott. Kitunt a szerzetesi fogadalmak, a szegénység, tisztaság és engedelmesség megtartásában. (Volt, aki közelében úgy érezte, hogy egyszerre megszunnek a tisztaság elleni kísértései.) 1942. ápr. 27-én, a szentségek buzgó felvétele után hunyt el. Temetésérol azt írta a Márton Áron püspököt képviselo s a gyász-szertartást végzo prelátus: „Az emberek nem gyászoltak, hanem ünnepeltek… Sírás helyett Tedeumot énekeltek.” Már életében, de még inkább halála után sok imameghallgatás és csodás gyógyulás történt közbenjárására. Boldoggá avatási eljárása megkezdodött.
„Elek atya emléke így rajzolódott bele az emberek emlékébe: …akár imádság közben, akár a gyóntatószékben, akár az Úr oltáránál vagy más kötelességének teljesítése közben mindig ugyanaz a jóságos arc, amely nyugodságról, Istenbe való elmerülésrol, a világgal szemben érzett közömbösségrol és az égiek utáni vágyakozásról beszél.”
Életrajzából.
Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Elek atyát arra választottad ki, hogy rendtartománya reformját szóval és példájával elomozdítsa, add, hogy buzgósága minket is lelkesítsen fogadalmunk huséges teljesítésére és a szeretetben való növekedésre. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Szábbász vértanú

Szent Oktávia


Gonzálesz Szent Péter     hitvalló, † 1246


Szent Szábbász vértanú
Szabbász a gótok között, a gonosz és elvetemült nép között, élt. Istenfélő keresztény volt, és kész volt minden jó tettre. Szelíd volt és egyszerű a szóban, felemelte szavát az igazság érdekében és bezárta a bálványimádók ajkait. Mivel szeretett a templomban énekelni, egyesek feltételezik, hogy az énekesek rendjébe tartozott. A vagyonnal nem sokat törődött, csak annyit szerzett, ami élete fenntartásához szükséges volt. A pogány gótok között nyíltan megvallotta magáról, hogy keresztény. Amikor 372-ben elérkezett a húsvét ünnepe, a pogányok elfogták és sok kínzás után a Musszov folyóba fojtották. A hóhérok utána kivették testét, de temetetlenül hagyták a parton, A vadak nem nyúltak hozzá, de a keresztények titokban eltemették őt.

Szent Arisztarch és apostoltársai - Szent Bazilissza és Anasztázia vértanúnők - Szent DE VEUSTER DAMJÁN JÓZSEF szerzetes

Szent Anasztázia     remete       


Szent Arisztarch és apostoltársai
Mindhárman, a 72 szent apostol közül valók. Arisztarch a szíriai Apamea,város püspöke volt. Nevét az Apostolok cselekedetei és szent Pál levelei említik.
Pudensz a római szenátus tagja volt. Mivel istenfélő ember volt, házába fogadta szent Péter és Pál apostolokat. Nála gyűltek össze a keresztények közös imádságra, házát később templommá alakították át. A hagyomány szerint ebben a templomban végezte istentiszteleteit szent Péter apostol Trofim, akiről szintén az Apostolok cselekedetéi és a Timóteushoz írt levélben történik említés, együtt szenvedett szent Pállal az üldözések idején. Mindhárom apostol Rómában végezte be életét szent Pállal együtt, a Néró-féle keresztényüldözés idején karddal lefejezték őket 65 körül.
Szent Bazilissza és Anasztázia vértanúnők
Mindketten szent Péter és Pál főapostolok tanítványai voltak Keresztény szeretetből eltemették azoknak a vértanúknak testét, akiket keresztény hitükért megöltek. Amikor ezt jelentették Néró császárnak, ő elfogatta és börtönbe záratta őket, Ezután sok kínzást kellett kiállniuk hitükért, de állhatatosán tűrtek, Végül lefejezés által nyerték el a vértanúságot az I. század második felében.
Boldog Bus Cézár     hitvalló, † 1607       


Szent DE VEUSTER DAMJÁN JÓZSEF szerzetes, pap
*Tremeloo, 1840. január 3. +Molokai szigete, 1889. április 15.
A Csendes-óceán mérhetetlen térsége évszázadokon át távol esett a fehér ember útjától. Csak amikor James Cook (1728--1779) nyilvánosságra hozta a Déli-tenger csodavilágáról szóló fantasztikus tudósításait, ébredt fel az érdeklődés a Földnek ez iránt az eddig ismeretlen része iránt. A ,,paradicsomi állapotok'' keltette elragadtatásból az józanította ki Európát, amikor Cookot megölték ,,a természet ártatlan gyermekei''. Ennek ellenére a pálmák alatti álomszép élet illúziója egyre újabb kalandkeresőket vonzott.
Teljesen más erők indították a keresztény hithirdetőket a távoli szigetekre. Tudták, hogy a Déli-tenger paradicsoma nem problémátlan. Az uralkodó fehér emberek viszályai tették többek között nehézzé az itteni életet. Az Evangélium hírnökei sem voltak mindig egyben a béke hírnökei: a különböző felekezetek misszionáriusai nemcsak a lelkeket, hanem gyakran a földet is elvitatták egymástól; a lelkeket Istennek akarták megnyerni, a területet saját nemzetüknek. A hit első katolikus hírnökei franciák voltak. Olyan vallási közösséghez tartoztak, amely ki akarta küszöbölni a viszálykodás áldatlan következményeit. A nép Picpus- misszionáriusoknak nevezte őket. Róma 1825-ben rájuk bízta a Hawaii- szigetek, néhány évvel később pedig egész Polinézia misszionálását.
A feladat csaknem meghaladta a fiatal közösség erejét. Amellett még a protestáns hithirdetők is nehézségeket támasztottak. A Picpus-atyákat elűzték Hawaiiról, és más munkaterületet kellett keresniök maguknak. Amikor Franciaország végül kikényszerítette fiai számára a szigeteken való tartózkodás jogát és az első apostoli vikárius hozzá akart fogni a munkához, hajótörést szenvedett és társaival együtt a vízbe fulladt. Utódának, Louis Maigret-nek (1804--1882) teljesen újból kellett kezdenie mindent; de legjobban a hit hírnökeinek állandó hiánya kínozta. A missziós hivatások gondja arra indította a Picpus-társaság vezetőségét, hogy Franciaország szomszédos országaiban toborozzanak segítőket.
Felhívásuk különösen Belgiumban talált élénk visszhangra. A vallásos falusi családokban nem volt ritkaság, hogy több gyermek is megértette és követte a szerzetesi hivatást. Így volt ez a De Veuster családban is, amely Tremeloóban, egy kis flamand faluban lévő birtokán gazdálkodott, s az megfelelő megélhetést biztosított a sokgyermekes család számára. Egy fiú és két leány választotta már a szerzetesi életet, amikor József is engedélyt kért apjától, hogy kolostorba léphessen. Ágost testvéréhez hasonlóan ő is pap akart lenni a Picpus- misszionáriusoknál. József a gyors elhatározás embere volt. Amikor egy napon apjával együtt meglátogatta testvérét a kolostorban, azt kérte, hogy ott maradhasson. Ám csalódás érte: Mivel már idősebb volt, és nem rendelkezett elegendő képzettséggel, a rend elöljárója csak laikus testvérnek vette fel. József a szerzetesruhával együtt a Damján nevet kapta.
Damján testvér titokban azt remélte, hogy pap lehet majd. Mindenben megtette kötelességét, és minden szabad idejét arra használta, hogy latinul tanuljon. Csakhamar olyan alapos tudást szerzett, hogy segíteni tudott a fiatalabb tanulóknak feladataik megoldásában. Ez az elöljáró fülébe jutott, s Damján elérte, amit remélt: teológiát tanulhatott. Az a kívánsága is, hogy a misszióba küldjék, gyorsabban teljesült, mint ahogy remélni merte. Maigret püspök ismételten segítséget kért. A kiválasztottak közt volt Damján testvére, Ágost is (szerzetesi nevén: Pamphilius), de tífuszban megbetegedett, nem tudott elutazni. Damján ekkor ismét bebizonyította gyors elhatározó képességét. Kérte, hogy testvére helyett elmehessen a misszióba. Bár nem volt még pap, felettesei hozzájárultak, és 1863-ban mindenszentek ünnepén Brémából elindult hosszú útjára.
Dél-Amerikát körülhajózva a Horn-foknál érte el a Csendes-óceánt, s végül négy és fél hónapi utazás után Honoluluba érkezett. Nyolc nappal később szubdiákonus lett, további két hónap múlva pedig pappá szentelték. A püspöknek szüksége volt rá, hogy egy megbetegedett misszionáriust pótolhasson a fő szigeten. Damjánban minden adottság megvolt arra, hogy hithirdető legyen: mint életerős parasztfiú hozzászokott, hogy megfogja a munka végét, rendíthetetlen és határozott, vidám, derűs lélek lakott benne. Emellett jámbor volt, állhatatos, telve az önátadás készségével. Amit Damján mulandó javakból birtokolt, elfért lova két nyeregtáskájában: némi fehérnemű, egy miseruha, alba, egy kis misekönyv és kehely -- ez volt mindene. Ezzel kezdte meg munkáját missziós területének népes falvaiban; fel kellett fedeznie a vidéket, meg kellett tanulnia a bennszülöttek nyelvét, és vándor misszionáriusként állandóan úton volt.
Így múlt el az első év. A kevés keresztény vallási élete felvirágzott, számuk lassanként megnőtt. Damján atyát szerették, és nem is csak a hívők. Boldog volt, mint amilyen boldogan élt egykor flandriai hazájában. Jó és bőséges aratás elé nézett. De -- a betakarítás nem rá várt. Egy napon eljutott hozzá egy testvérének segélykiáltása, azé, aki Hawaii szigetének szemközti tengerpartján misszionált. Munkája túlságosan nehéz volt számára: a sikertelenségbe belebetegedett. A püspök úton járt valahol messze, de még ha ott lett volna, akkor sem tudott volna segíteni: nem volt senki, akit az elcsüggedt hithirdető mellé állíthatott volna. A beteg testvér azonban mégis segítségre szorult. Damján gyorsan döntött: helyet cserélt testvérével, és kezdte elölről.
Új területén először találkozott azzal a nagy csapással, amely a Déli- tenger paradicsomát valóságos pokollá tette: a leprával. Mivel a betegség gyorsan terjedt, a kormányzat arra kényszerült, hogy olyan intézkedést tegyen, amely a legbiztosabban leküzdi a fertőzés veszélyét: a leprásokat elkülönítették, és Molokai sziklaszigetére szállították. Szegények teljesen önmagukra voltak utalva, és a halál gazdagon aratott közöttük. A túlélők kétségbeesésükben ivásban és erkölcstelen kicsapongásokban kerestek bódulást. Azok a papok, akiket a püspök alkalomszerűen Molokaira küldött, hajmeresztő dolgokat beszéltek el. Nem csoda, ha azok a misszionáriusok, akik 1873 tavaszán egy templomszentelés alkalmával teljes számban összegyűltek püspökük körül, csakhamar ezekről a viszonyokról kezdtek beszélgetni. A püspök nem titkolta, hogy mekkora a gondja a száműzöttek üdvössége miatt.
Damján területéről sok beteg tartózkodott a sziklaszigeten. Úgy érezte, hogy hívják -- és Isten is hívja. Ezért felajánlotta a püspöknek, hogy küldje őt Molokaiba. Már másnap reggel elkísérte a püspök annak a hajónak a fedélzetére, amely a szigetlakók élelmiszerellátásáról gondoskodott. Estére Damján atya volt az egyedüli egészséges több mint nyolcszáz beteg között. Önként temette el magát közéjük elevenen; mert még csak kilátás sem volt arra, hogy Molokairól egyszer visszatérhessen az egészségesek közé. Harminchárom éves volt, egészséges és erős, így hát határozottan nekivágott. A betegeknek mindenük akart lenni: atyjuk és testvérük, orvosuk, tanítójuk és papjuk. Hozzájuk tartozott. Milyen gyakran megtörtént, hogy beszédeiben ezt a fordulatot használta: ,,Mi, leprások!'' Nemcsak szavak voltak ezek, Damján át is élte ezt. Úgy tűnt, hogy nem aggasztja a fertőzés; úgy bánt a betegekkel, mintha egészségesek volnának. Félelemnélkülisége megnyerte számára a kitaszítottak vonzódását és szeretetét. Ezen a módon sikerült Damjánnak a lepratelep arculatát teljesen átalakítania, az emberek érzületét és magatartását megváltoztatnia, méghozzá tartósan. Amikor egy tájfun elpusztította a nyomorúságos kunyhókat, azon fáradozott, hogy a betegekkel együtt új, tiszta faházakat emeljen számukra. Kórházat is épített azoknak, akik nem tudtak már egyedül segíteni magukon, továbbá két árvaházat azoknak a gyermekeknek, akiknek családjuk nélkül kellett a szigeten lakniok. Még a halálfélelmet is enyhíteni próbálta Damján azzal, hogy gondoskodott az elhunytak méltó temetéséről.
Damján fáradhatatlan szeretetszolgálata csakhamar megérlelte lelkipásztori és misszionáriusi fáradozásainak gyümölcseit is. Közössége megnőtt. A telep temploma kicsi lett, bővíteni kellett. Amikor Maigret püspök 1875-ben bérmakörútján Molokaira érkezett, csak ámulni tudott mindazon, amit Damján atya végzett. Ám nemcsak a püspök látta csodálkozva tetteit. A nyilvánosság is tudomást szerzett minderről, bár a rosszakarat sem hiányzott. Tette végül is tanúsággá érlelődött és világméretű visszhangot keltett. Amerikából és Európából érkező adományok könnyítették meg munkálkodását. Egy napon a hawaii kormányzat is felfigyelt rá, sőt 1881-ben maga az uralkodónő is meglátogatta kis szigetén, és átnyújtotta ,,a leprások apostolának'' az ország legnagyobb kitüntetését. Damján azonban nem sokat törődött a világi dicsőséggel. Többet jelentett számára betegeinek hálás mosolya. Tudta, hogy másfajta ,,kitüntetés'' lesz az osztályrésze. Már 1877-ben észlelt a karján kis fehér foltokat; időnként eltűntek, majd ismét előbukkantak. Damján tudta, hogy ezek a lepra első jelei. Félelem környékezte, bár kezdettől fogva számolt azzal, hogy nem kerüli el a betegséget. Aggodalmában Istenhez fohászkodott.
1884 decemberében megbizonyosodott arról, hogy ő is leprás lett. A szigeten tett körútja után erős rosszullét fogta el. Forró lábfürdőben akart enyhülést találni. Anélkül, hogy odafigyelt volna rá, dagadt lábát belemártotta a forró vízbe. Csak amikor a kezét leforrázta, vette észre, hogy lába érzéketlen maradt, ami a lepra egyik legbiztosabb jele. A bizonyosság olyannyira hatott rá, hogy reszketett, mintha heves láz emésztené. Újra és újra rátört a rettegés. Jó időbe telt, amíg legyőzte magát, és testvérének, Pamphiliusnak meg tudta írni ezt a levelet: ,,Tudod, hogy a Megváltó kiválasztott engem, amikor megengedte, hogy elérjen a lepra. Örökké hálás leszek Istennek ezért a kegyért. A betegség az életutamat... gyorsabban a mennyei hazába irányítja. Ebben a reményben veszem magamra keresztemet. Kérlek, segíts imádságoddal, hogy legyen erőm kitartani és felérkezzem a Kálvária-hegy csúcsára.''
A keresztút évekig tartott. Damján most már teljesen hasonló lett szeretett gyermekeihez: arca felfúvódott, füle megduzzadt és elformátlanodott, szeme piros lett, a hangja rekedt. Idővel aztán elhagyta az ereje. Lesoványodott és heves láz gyötörte.
Példája azonban utánzásra ösztönzött. Két laikus testvér és egy világi pap szegődött társául. 1888-ban megérkeztek az első irgalmas nővérek is Molokaira. Damján ujjongott: ,,Nyugodtan meghalhatok. Művem jó kezekben van.''
1889. április 15-én éjjel halt meg. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt Damján első éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll:
,,Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damján De Veuster atyának, aki a felebaráti szeretet vértanújaként halt meg.''
Damján emléke nem hunyt ki. 1936. május 3-án a ,,Mercator'' belga iskolahajó a nagy misszionárius földi maradványait hazavitte Belgiumba.