Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Nirsza és József vértanúk - Szent Proklosz pátriarka

2017. november 20. - Andre Lowoa
Szent Nirsza és József vértanúk
Szent Nirsza Perzsiában volt püspök. József pedig a tanítványa volt Látva a tanítvány buzgó életét, Nirsza püspökké szentelte őt. Mindkét főpap látva a perzsák bálványimádó életét, törekedtek ezen változtatni. Sok pogányt térítettek az igaz hitre és vezettek a jámborság útjára. Szápor perzsa király keresztényüldözése idején mindkettőjüket elfogták. Mivel hitükhöz állhatatosan ragaszkodtak, a dühös király azonnal lefejeztette őket 343 körül.
Szent Ödön     vértanú, † 870.   


Szent Proklosz pátriarka
Szentünk Aranyszájú Szent János tanítványa és diakónusa volt Látta a szent főpap életét és hallgatta beszédeit. A szent főpap száműzetése után Proklosz küzikei püspök lett, de tévtanításba esett, papsága nem fogadta szívesen. Ezért visszatért Konstantinápolyba. 434-ben a főváros pátriárkájává választották. Lelki nyáját nagy buzgósággal irányította. Hazahozatta a száműzetésből Aranyszájú Szent János ereklyéit. A konstantinápolyi földrengésben, amelyben sok épület megsérült, a császári ház a pátriárkával együtt, a néppel kivonultak a városból és könyörgést tartottak. Ekkor egy ifjú a felhőkbe ragadtatván hallotta a
„Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan” éneket. A földre visszatérve ezt elbeszélte mindnyájuknak A nép ismételgette ezt, és hozzátette: Irgalmazz nekünk Erre megszűnt a földrengés Az ifjú ezután meghalt Szent Proklosz 20 évi pátriarkai szolgálata után békében visszatért az Úrhoz, 446-ban.

Valois Szent Félix hitvalló

valois_szent_fe_lix_hitvallo.jpgValois Szent Félix (Bódog) nem a szónak, hanem a tettnek volt mestere. Keveset beszélt, de annál többet cselekedett. Jóformán egész életét embertársai szolgálatára szentelte. Szeretete nem volt sablonos; a régi, jól bevált eszközök mellett újakat tudott találni. Legjobb bizonyság erre a trinitárius rend megalapítása s vele a kor egyik legégetőbb sebének orvoslása. A rabkiváltó szerzetesek munkába lépése ugyanis a kor heroizmusához méltó megoldását adta a hitetlenek fogságában sínylődő keresztény rabok kérdésének, melynek súlya alatt már évtizedek óta vergődött a nyugati keresztény társadalom.

Félix a francia királyság (Isle de France) Valois nevű tartományában született. A Valois név inkább születéshelyére, mint a királyi ház Valois-ágával való állítólagos rokonságára vonatkozik. De ha nem is eredt királyi vérből, mindenesetre előkelő és jómódú családból származott. Jámbor anyja születése után mindjárt Szent Bernát elé vitte, hogy adja reá áldását. S aztán mindent megtett, hogy az irgalmas szeretetre nevelje fiát. Fogott az áldás is, az igyekezet is. Félix már kicsiny gyermek korában a szegényekkel és koldusokkal nagy barátságot kötött. Ami pénzt szüleitől, rokonaitól és ismerőseitől kapott, azt az utolsó fillérig mind nekik osztotta. Ha az útfélen didergő koldust látott, azonnal lekerítette válláról finom köpenyét és habozás nélkül odaadta neki. Ebédnél az eléje tett ételek egy részét félretette, hogy legyen mivel kedveskednie a szűkölködő gyermekeknek. Egy kivégzésre vitt gonosztevő látásán annyira megindult, hogy mindjárt odavetette magát a bírák lába elé és addig sírt, könyörgött nekik, míg csak meg nem kegyelmeztek az elítéltnek. Életírói még megjegyzik, hogy a bűnös teljes mértékben méltónak bizonyult a kegyelemre, mert őszintén magábaszállott és szigorú vezekléssel és Istennek tetsző jámbor cselekedetekkel iparkodott jóvátenni előbbi életének vétkeit.

A jámbor ifjúságra szent férfikor következett. Gyermeki szeretete erős ütést kapott, mikor atyja minden hűség arculcsapásával otthagyta anyját. Ez kipattantotta régen érlelt szándékát: otthagyni a világot. Anyját jámbor nagybátyjára, Thibaultra, Champagne grófjára bízta, ő pedig elment Citeaux-ba. Később Szent Bernát engedelmével Itáliába vonult és itt egy öreg remetével szigorú remeteségben élt. Ebben az időben lett pappá. Társának halála után hazatért és a meaux-i rengetegbe vonult. Már jócskán benne járt a hatvanas években, mikor a Gondviselés megfelelő társat küldött neki a párizsi egyetem egyik kitűnőségét, a jámbor életű Mathai Jánosnak személyében. A szent remete valósággal Isten küldötteként fogadta az ifjú tudóst és szívesen megosztotta vele szegénységét. Ettől kezdve ketten serénykedtek az imádságban, elmélkedésben, böjtben, virrasztásban, önsanyargatásban és szent vetélkedéssel egyik iparkodott túltenni a másikon áhítatban és kitartásban.

Mathai Jánost azonban nem pusztán az önmegszentelődés vágya vezérelte a remeteségbe; bizonyosságot akart szerezni saját jövőjét illetőleg is. Egy látomásból, melyet első szentmiséje bemutatása közben nyert, homályosan sejtette ugyan, hogy a hitetlenek fogságában sínylődő keresztény rabok kiszabadítására szemelte ki őt az Úr, de egyelőre nem látta a gondolat megvalósításának módját. Buzgón imádkozott tehát további megvilágosításért. Félixnek jó ideig semmit sem árult el benső vívódásaiból; csak jóval később, mikor felülről újabb biztatást kapott, avatta be őt titkába és egyúttal tanácsot kért tőle. A szent aggastyánnak mindjárt első hallásra megtetszett a gondolat, és most már ő sürgette Jánost, hogy haladéktalanul lássanak hozzá a gyakorlati kivitelhez. Az 1197. év végén együttesen Rómába indultak tehát és ott a hatalmas III. Ince pápa hozzájárulásával megvetették alapját a Szentháromságról nevezett rabkiváltó szerzetnek, a trinitáriusok rendjének (lásd febr. .

A pápai engedély kieszközlése után az alapítók siettek II. Fülöp francia király jóindulatát is biztosítani. A király nagylelkű adományaival és kiváltságaival nagy mértékben elősegítette a rend elterjedését. Ugyanakkor egy Chatillon Walter nevű jámbor lovag Cerfroid (Cerfroy) nevezetű birtokát, a mostani Aisne megyében, az alapítók rendelkezésére bocsátotta és ezzel lehetővé tette az első trinitárius kolostor megnyitását. Nemes példáját hamarosan mások is követték. Pl. Margit burgundi grófné egymaga húsz szerzetes eltartására tett alapítványt. Ekkorra a párizsi püspök és a szentviktori apát közbejöttével elkészült a szerzet törvénykönyve is. A regula kimondotta, hogy a rend bevételeinek egyharmadát a foglyok kiváltására, másik kétharmadát pedig az irgalmasság műveinek gyakorlására köteles fordítani. Ezenkívül azt is elrendelte, hogy a szerzet valamennyi templomát a Szentháromság tiszteletére kell szentelni.

Az alapvető munkák befejezése után János és Félix útjai elváltak egymástól. János Franciaországból Rómába ment és ott a Coelius-hegyen megalapította a rend második kolostorát; azután pedig Tuniszba indult és megindította azoknak a merész expedícióknak sorát, melyek a századok folyásában közel egy millió fogolynak szerezték vissza szabadságát. Félix ellenben Cerfroidban maradt s főleg a rend belső megerősítésén és terjesztésén dolgozott. Csakhamar számos kiváló tanítvány szegődött hozzája. Ilyenek voltak: Anglic János Londonból, Scot Vilmos Oxfordból, Corbellin Péter, a későbbi sensi és Sournier Jakab, a későbbi todi püspök. A szent aggastyán főleg azzal iparkodott tanítványaiban föléleszteni és ébrentartani a fogolykiváltó szellemet, hogy élénk színekkel ecsetelte előttük a szerencsétlen foglyok testi és lelki szenvedéseit és azokat a veszedelmeket, melyeknek hitük s következésképen örök üdvösségük állandóan ki van téve. Közel másfél évtizeden át folytatta ezt a lélekgyújtogató munkát, mígnem 1212-ben nyolcvanöt éves korában a szentek boldog halálával jobblétre szenderült.

A trinitárius évkönyvek állítása szerint IV. Orbán pápa már 1262-ben a szentek közé sorozta. Bizonyos, hogy VII. Sándor már 1666-ban emberemlékezetet meghaladóan réginek mondotta tiszteletét. Ünnepét XI. Ince pápa rögzítette a mai naphoz.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Dekapolita Szent Gergely atya - PASSENBERGER HENRIKA ÉS 4 TÁRSA szüzek - Szent János és vértanútársai - JUNIPER DE LA VEGA ÉS HUMILIS MARTINEZ vértanúk

Valois Szent Félix     hitvalló, † 1212.   


Dekapolita Szent Gergely atya
Szentünk a Tízváros Irinopolisz helységében született. Szüleitől vallásos nevelést kapott. Nyolcéves korában a tanulmányokra adták. Szívesen tanulta a Szentírást, és szerette a templomokat látogatni. Amikor felnőtt, szülei házasságra akarták adni, de Gergely titokban elhagyta a szülői házat és egy pusztai kolostorban szerzetes lett. Kitűnt buzgó életével. Édesapja halála után, anyja megtalálta Gergelyt. Jóváhagyta választását, de azt kérte, hogy egy másik kolostorba menjen át, ahol testvére szerzetes volt. Ezt megtette, de mivel a kolostor főnöke képüldöző volt, elhagyta azt és másik kolostorba ment. Megvilágosítva tanításával a világot, és leleplezve a gonosz gondolkozásúakat, Istentől megkapta a csodatevés adományát. A szentképek üldözésének idején Konstantinápolyban élt, és a tévtanítókat leleplezve, 820 körül ugyanott halt meg.
PASSENBERGER HENRIKA ÉS 4 TÁRSA szüzek, III. r. (+1875)
Henrika novér és négy társa, Norberta, Aurea, Borbála és Brigitta a salzhotteni ferences reguláris III. rendi közösség tagjai voltak. 1875. dec. 6-án indultak el hajóval Bremerhavenbol, az uticél St. Louis volt. Azonban hajójuk, a Deutschland már a következo napon homokzátonyra futott s kezdett elmerülni. Mentocsónakokkal az utasok egy részét sikerült kimenteni, de nagy részük a hajóval együtt elmerült az óceánban. Amint ilyenkor történni szokott, az utasok pánikba estek, csak a ferences novérek maradtak nyugodtak s a többiekben is igyekeztek felkelteni az Istenbe vetett hitet. Eloimádkozták a hit, szeretet és a bánat imáit. Amikor felajánlották, hogy oket is megmentik, ezt nem fogadták el. „Vannak itt apák, aggódó nok és gyermekek. Nem akarjuk elolük elvenni a megmenekülés lehetoségét” - mondták. A hajó közepén felállva és imádkozva várták a visszamaradt utasokkal együtt utolsó percüket. Amint a víz folytonosan magasabbra emelkedett, a novérek felálltak egy asztalra, térdelve s egymást átölelve, kezükben fogadalmi keresztjükkel merültek alá a hajóval együtt az óceán mélységébe. Négyük holttestét késobb megtalálták, Stradfortba (Anglia) szállították, ahol a papság és a nép nagy sokasága vett részt a temetési szertartáson. Manning bíboros, a szertartás végzoje dicsérte a novéreket, akik a szeretet hosi példáját adták, amikor a bajbajutottakat erosítették s felebarátaik helyett önzetlenül föláldozták saját életüket. Alkalmazta rájuk Jézus szavait: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,14) és: „Bizony mondom nektek, ha a búzaszem nem esik a földbe és meg nem hal, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24). Ezek a ferences novérek ugyanazt tették, mint pár évtizeddel késobb (1912- ben) a Titanic katasztrófájánál a három pap: a litván Juosapas Montvila, a német bencés Josef Benedikt Peruschitz és az angol Thomas Roussell. „O velük fog lakni, azok pedig az o népe lesznek, és maga Isten lesz velük. Letöröl szemükrol minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás. Ami eddig volt, elmúlt.” (Jel, 21,4.)
Imádság:
Istenünk, te Henrika novért és társait hosies lelkülettel ajándékoztad meg, hogy életüket áldozzák felebarátaikért. Add, hogy mi is áldozatos lelkülettel szeressük felebarátainkat. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent János és vértanútársai
Szent János, Szaveriosz Iszaak és Hipatiosz Perzsiában voltak püspökök különböző helyeken. Amikor Szápor király megparancsolta, hogy a keresztények is a Napot és tüzet imádják, a szent főpapok erősítették híveiket Krisztus követésében. Amikor a király erről hallott, összefogatta őket a különböző városokban és hittagadásra próbálta kényszeríteni őket. Állhatatosságukat látva különféle módokon kínoztatta és végez tette ki őket, 343 körül.
JUNIPER DE LA VEGA ÉS HUMILIS MARTINEZ vértanúk (1928. II. 06.)
Mexikóban már a 19. században megkezdodött az egyház üldözése: 1860- as években számuzték a püspököket, megtiltották a papi ruha viselését, számos templomot leromboltak. 1917-tol mind hevesebb lett az üldözés, különösen Calles* elnök (1924-28) diktátorsága idején. A papok számát minimálisra korlátozták, akik illegálisan muködtek, azokat kivégezték. Így került börtönbe Juniper atya és Humilis testvér, akik életükben elválaszthatatlan jóbarátok voltak. Mindketten 1901-ben ugyanabban a kolostorban vették magukra a ferences ruhát. Együtt éltek, együtt maradtak a vértanúságban is. 1928. február elején kerültek börtönbe. Junipertol azt kérdezte a százados, mennyi misét mondott (ti. illegálisan). A páter bevallotta oszintén, annyit, amennyit csak tudott. Ez a vallomás elég volt ahhoz, hogy halálra ítéljék. A börtönbol Humilis levelet írt tartományfonökének: „Egész éjjel imádkoztam, buneim bocsánatát kértem s magamat a Szuzanyának ajánlottam. Mert tudjuk, hogy mi vár ránk.” A páter pedig egész éjjel gyóntatta a többi foglyot. Korán reggel arcra borulva imádkozott. Humilis kérte, hogy egy keveset aludjon. „Nincs többé ido az alvásra - felelte -, eljött az ido, hogy a halálra készüljünk.” Kora reggel jöttek is értük a poroszlók. Mindkettojüket felszállították egy katonavonatra. Az egyik állomáson Junipert leszállították és sortuzzel kivégezték. Hasonló sors jutott Humilisnek is, ot Zamora állomásnál végezték ki. Késobb mindkettot vértanúságuk helyén eltemették s temetésüknél felhangzott a hívok kiáltása: Éljen Krisztus Király! (Lehetséges, hogy a két vértanú boldoggá avatása már megtörtént.)
„Ha az emberek a magán- és közéletben elismerik Krisztusnak királyi tekintélyét, hihetetlen elonyök háramlanak a polgári társadalomra: a valódi szabadság, a fegyelem és higgadtság, a megértés és a béke.” XI. Piusz pápának a Krisztus Király ünnepét elrendelo „Quas Primas” kezdetu ap. levelébol.
Imádság:
Istenünk, segíts, hogy hoslelku vértanúid, Juniper és Humilis példáján felbuzdulva méltón tiszteljük egyszülött Fiad szenvedését és halálát, aki nemcsak szóval biztatta a vértanúkat, hanem példájával is erosítette oket. Ki él és uralkodik Isten mindörökké.

Szent Dasziosz vértanú - Szent Eusztát és vértanútársai

Szent Bernwárd     püspök és hitvalló, † 1022.   



Szent Dasziosz vértanú

 

Dioklécián és Makszimián császárok alatt élt. Katona volt és titkos keresztény. Mivel a pogány Kronosz istennek áldozatul akarták őt bemutatni, nyíltan megvallotta keresztény hitét. Kérte az ünnepelni akarókat, hogy mindnyájan az igaz Istenben higgyenek. Ezért sok kínzás után lefejezték a IV. század elején.

 

 

Szent Eusztát és vértanútársai

 

Szent Eusztát, Teszpésziosz és Anatoliosz édestestvérek voltak. Nikomédiában születtek, szüleik először pogányok voltak. Először az apa és Anatoliosz keresztelkedtek meg egy üzleti út alkalmával. Aztán, visszatérve arról, megkeresztelkedett az egész család A keresztelő püspök az apát áldozópappá, Eusztátioszt pedig diakónussá szentelte. Istenfélő keresztény életet éltek. Az Üldözések közben elfogták őket, és kínzások után mindnyájukat lefejezték Nikeában, 312-ben.

Szent Heliodor vértanú

Szent Heliodor vértanú

Aurelián császár uralkodása alatt (270-76) a pamfiliai Magida városában bátran hirdette a keresztény hitet egy Heliodor nevű jámbor ember. Ezért elfogták, a parancsnok elé vitték kihallgatásra. Sokféle kínzás után fára függesztették, testét szaggatták, és végül lefejezték 273 körül.



Szent Ponciánusz     pápa, † 235.

Magyarhoni Szent Erzsébet özvegy

szenterzs.jpgOlyan életkorban, melyben mások még az elindulás és szárnybontogatás nehézségeivel bajlódnak, ő már a tökéletes szentség igézetében ragyogott kortársai előtt. Mint hajadon, mint hitves és mint özvegy egyaránt mintaképe volt a keresztény tökéletességnek Ő a középkor „asszonyideálja, Szent Ferenc nővére, Fra Angelico ecsetjének alakja, spectaculum mundo et angelis”. (Prohászka.)

Szent Erzsébet az Úr 1207. esztendejében született a sárospataki királyi várban. Apai és anyai ágon egyaránt királyok és szentek véréből eredt. Atyja, II. Endre király részéről ott ragyogott előtte a szent királyok: Szent István, Szent László és Szent Imre herceg, továbbá Csehországi Boldog Ágnes példája; anyja, a német andechsmeráni családból származott Gertrúd királyné részéről pedig Boldog Mechtild edelstetteni apátnő és Szent Hedvig sziléziai hercegnő jártak előtte a szentségben. De közelebbi környezete is állandóan a jámborság szellemét lehelte körötte. Szülei számos hibájuk és fogyatkozásuk ellenére mindig készségesen követték az Egyház parancsait; bátyja, IV. Béla egymaga három szentet nevelt az ég számára, öccse, Kálmán herceg pedig lángoló keresztes vitézi buzgalmával és Boldog Szalóméval élt szűzi házasságával a legtökéletesebb módon valósította meg a keresztény lovag eszményét. Ilyen környezetben hamar csirázásnak indultak a lélek mélyén szunnyadó kegyelmi magvak, és Erzsébeten már kicsiny gyermekkorában megmutatkoztak a későbbi életszentség jelei. Alighogy gügyögni kezdett, már imádságra nyílt ajka, s még játékát is imádsággal igyekezett megszentelni. Fogócskázás közben szándékosan a kápolna felé terelte pajtásait, hogy így alkalma legyen legalább egy pillanatra beugrani és az oltár elé borulva egy-egy Miatyánkot vagy Üdvözlégy Máriát elmondani. Máskor meg méretkezés ürügye alatt letérdelt vagy alázatosan leborulva megcsókolta a földet.

Korán megnyilatkozott jellemének másik alapvonása, az irgalmas szeretet is. Ha játékközben nyert valamit, azt azonnal szegényebb sorsú társnőinek adta. Korán barátságot kötött a koldusokkal. Eleinte csak a magától megvont falatokat adta nekik; később azonban már nem érte be ennyivel, hanem minduntalan betipegett a cselédszobákba és a konyhába, s onnét vitt nekik bőséges alamizsnát. Ekkor és ilyen körülmények közt játszódhatott le az ismert rózsalegenda is.

De a gyermekkor ártatlan örömeibe nemsokára keserű ürömcseppek vegyültek. Mint Hermann thüringiai tartománygróf hasonló nevű fiának jegyese, már négyéves korában Wartburgba került, hogy leendő vőlegényével együtt nevelkedjék. A hirtelen környezetváltozás igen mély nyomokat hagyott a zsenge királyi gyermek lelkében. Hiszen szüleinek, testvéreinek és játszópajtásainak szerető köréből egyszerre idegen emberek közé jutott, akiknek legtöbbje bizalmatlansággal, sőt alig leplezett ellenszenvvel fogadta őt. Nem kevésbé idegenül hatott reá a grófi udvar vége-hosszát nem érő örökös dínom-dánomja. Mert Hermann grófnak valósággal szenvedélye volt a vendéglátás: szívét és házát éjjel-nappal nyitva tartotta a kóbor lovagköltők és művészek befogadására. jöttek is csapatostul. Az egykorú költő szava szerint a Wartburgi vár termeit állandóan olyan pokoli zsivaj verte fel, hogy szinte csodaszámba ment, ha egyik vendég meg tudta érteni a másiknak szavát.

A kis királylány nehezen találta magát bele ebbe a zajos környezetbe. Bensőség után sóvárgó finom lénye ösztönszerűen visszaborzadt a sok heje-hujával együttjáró durvaságtól és közönségességtől. Idegennek és elhagyottnak érezte magát Wartburgban. Árvaságának tudata állandó nyomásként nehezedett lelkére és szelíd melankóliával vonta be életét. Anyja szörnyű halálának híre (1213) még jobban megrendítette és még teljesebb magábavonulásra késztette. Nagy magárahagyottságában az imádság volt egyetlen vigasztalása.

Később lényegesen enyhült helyzete. Ebben nagy része volt Hermann grófnak és feleségének, Zsófia fejedelemasszonynak; akik őszintén szerették leendő menyüket és rajta voltak, hogy a kis hercegnővel minél előbb megkedveltessék új otthonát. Az udvar egy része azonban sehogyan sem tudott megbarátkozni Erzsébet mély vallásosságával, s apró tűszúrásaival állandóan keserítette életét. Így múlt el öt keserves esztendő, mikor vőlegényének, az ifjabb Hermann grófnak hirtelen halála (1216) még keményebb próbának vetette alá a szegény gyermeket. Ellenzői ugyanis most már nyíltan ellene fordultak és kolostorba adását, illetve hazaküldését sürgették.

Az öreg tartománygróf azonban úgy döntött, hogy a magyar királylány másodszülött fiának, Lajos grófnak legyen a jegyese. Erzsébet annál szívesebben belenyugodott ebbe a döntésbe, mivel Lajos már előbb is figyelmet és rokonszenvet tanúsított iránta.

De az égbolt csak nem akart kiderülni. A szerencsétlen Hermann fejedelem már egy év múlva követte fiát a halálba, s a rosszakaratú intrika ismét felütötte fejét. A léha udvari emberek, akiknek szemében mindig szálka volt a kis királyi hercegnő őszinte jámborsága, most azon kezdtek mesterkedni, hogy Lajost elidegenítsék tőle. Ez azonban kereken visszautasította az eljegyzés felbontásának gondolatát. Sőt egyszer az előtte emelkedő Iselbergre mutatva azt mondotta egyik bizalmasának: „Látod előttünk ezt a hegyet? Nohát, ha a lábától a csúcsáig tiszta arannyá változnék és ezt az aranyat mind nekem adnák, ha Erzsébetemet visszaküldeném, nem tenném meg. Bármit mondjanak és bármit tegyenek, Erzsébet ne törődjék vele, mert én feleségül veszem őt. Szeretem és csak őt szeretem a földön. Erzsébet erényessége és jámborsága miatt kedvesebb nekem, mint a világ minden gazdagsága”. Ilyen határozott és félreértést nem törő beszéd előtt el kellett némulnia minden intrikának. És Lajos szavának embere maradt: 1221-ben fényes menyegző keretében egybekelt tizennégy éves arájával.

A fényes menyegzőt a harmonikus együttélés mondhatatlanul boldog évei követték. Lajos gróf, akit alattvalói holta után szentként tiszteltek, minden tekintetben méltó volt jámbor hitveséhez. A hitvesi szerelem nemhogy a földhöz láncolta volna, hanem ellenkezőleg, egyre közelebb vitte őket az éghez. Mint Erzsébet egyik udvarhölgye a szentté avatás alkalmával vallotta: „Csodálatos szeretettel szerették egymást és édes szavakkal kölcsönösen Isten dicsőítésére és szolgálatára buzdították egymást”.

Erzsébet vallásos géniusza csak most, a külső akadályok elhárulása után bontakozott ki teljes szépségében. Különösen imádságos élete mélyült el nagy mértékben. Hogy a nappalt megtoldja, sokszor éjszakánként is felkelt és akárhányszor annyira belemerült az imádságba, hogy az álom ott nyomta el az ágy előtt. Az imádság mellett kemény önsanyargatást gyakorolt. Kora fiatalságától fogva sokat böjtölt és vezeklőövet hordott. Majd az Úr Jézus keserves kínszenvedésének emlékére szokásba vette, hogy minden pénteken, nagyböjtben pedig mindennap megostoroztassa magát. Sőt házas élete utolsó idejében sokszor éjszaka is felkelt, valamelyik távolabbi szobában erősen megostoroztatta magát, s mosolygó arccal ismét visszatért férjéhez.

Belső életével lépést tartott az irgalmas emberszeretete. Elmondhatta magáról: „Gyermekségemtől velem nőtt a könyörülés, és anyám méhéből jött ki velem” (Jób 31,18). Már kicsiny gyermekkorában különös örömét lelte az alamizsnaosztásban. De igazi szamaritánus szerepéhez csak házassága után jutott. A középkori társadalom gazdasági szervezetlenségével, mélyreható szociális ellentéteivel, fogyatékos néphigiénéjével és sűrűn ismétlődő járványos betegségeivel tömérdek alkalmat nyújtott neki. És ő egyetlen alkalmat sem hagyott felhasználatlanul. A szegényeknek bő alamizsnát osztott, s ha pénze kifogyott, ékszereivel és drága öltözékeivel elégítette ki őket. Az elhagyott és nyomorék gyermekek számára menhelyet állított, ahol maga gondozta őket. Hasonló szeretettel fonta körül a betegeket; mennél elhagyatottabbak és tehetetlenebbek voltak, annál nagyobb készséggel forgolódott körülöttük: főzött számukra, megvetette ágyukat, mosdatta és fürösztötte őket, s az undor legkisebb jele nélkül mosogatta és kötözgette visszataszító sebeiket. Különösen a testi és lelki nyomorúság megszemélyesítőit, a szegény bélpoklosokat ápolta nagy odaadással. Minden poklosban a szenvedő Krisztust látta és ápolta. Ez a mélyebb értelme a férje ágyába fektetett poklos legendájának is: Lajos gróf, mikor az ágy függönyét széthúzza, a várt poklos helyén magát Krisztust találja.

Hatodik esztendeje élte már a földi és égi szerelem kibeszélhetetlen boldogságát, mikor egy rettenetes megpróbáltatás újból eszébe hozta az írás szavának igazságát: „Akit szeret az Úr, megfenyíti” (Péld. 3,12): férje 1227 nyarán Olaszországba indult, hogy II. Frigyes császár oldalán részt vegyen a tervezett keresztes hadjáratban; mielőtt azonban hajóra szállhatott volna, áldozatául esett az olasz földön fellépő súlyos járványnak. Erzsébet a szörnyű hír hallatára szinte eszét vesztette a fájdalomtól. „Ah, Istenem, Istenem, - sóhajtotta - rám nézve mindennek vége, a világ már semmi nekem.” Hetek teltek bele, míg valamennyire össze tudta magát szedni. És íme, még jóformán fel sem száradtak könnyei, s máris újabb szenvedés, az otthontalanság kínja szakadt rája. Sógorai ugyanis mindjárt férje halála után olyan brutális kíméletlenséggel léptek föl vele szemben, hogy ő jobbnak látta Wartburg helyett a kis Eisenach városban vonni meg magát. Itt azonban senki sem merte befogadni. Utoljára is egy rozzant ólban volt kénytelen menedéket keresni három kis gyermekével. De akkor már mindenestül fölemelkedett megint istenszeretésének teljes magaslatára. Az Üdvözítőre gondolt, ki istállóban jött a világra és később nem volt hol lehajtania fejét. Reggel egyenest a barátok templomába sietett és hangos Te Deumot énekeltetett velük. Hősiesen állotta a harcot akkor is, mikor gyermekeitől is meg kellett válnia, s mindenkitől elhagyatva két keze munkájával kellett kenyerét megkeresnie.

Ennek a méltatlan állapotnak csak akkor szakadt vége, mikor férjének hazatért bajtársai a szent mellé állottak s rokonait az égbekiáltó igazságtalanság jóvátételére kényszerítették. Erzsébet így ismét visszatérhetett Wartburgba. Mivel azonban nem érezte jól magát a számára rideggé vált falak közt, 1228 tavaszán önszántából a Hessen szélső határán fekvő Marburgba vonult. Itt élte le életének utolsó éveit.

Itt-tartózkodásában mindjobban belekerült a ferences mozgalom sodrába és egyre jobban megtanulta az assisi szentnek szemével nézni a világot. Tulajdonképem legjobban szeretett volna mindent eldobni és a poverello példájára koldusként járni a világot; mivel azonban gyóntatója, a szigorú Konrád mester megtiltotta neki a teljes szegénység fogadalmának letételét, csak mint a harmadrend tagja szegődhetett Szent Ferenc követői közé. Egyébként ideje tovább is az imádság, alamizsnálkodás és betegápolás közt oszlott meg - főként azonban különös és szigorú lelkivezetője, Marburgi Konrád gyakorolta őt kemény, szokatlan eszközökkel az engedelmességben és teljes lemondásban. Ilyen módon a lelki tökéletességnek szinte szédítő magaslatára jutott. Megérett Isten örömére. 24 éves korában az Üdvözítő nyájasan tudtára adta, hogy most jöjjön hozzája. Néhány nap múlva megbetegedett; és 1231 nov. 17-én, édes ének, öröm és illatár közepette lelke bement az Úr Krisztus örömébe. IX. Gergely pápa már négy év múlva, 1235 máj. 26-án a szentek sorába iktatta. II. Endre király még megérte, hogy a szentek sorában tisztelhette kedves gyermekét.

V. Szépségeddel és kellemeddel,
R. Kelj föl, szerencsével járj és uralkodjál.

Könyörögjünk. Híveid szívét világosítsd meg, irgalmas Isten, és add, hogy Szent Erzsébet dicsőséges könyörgése által a világ javait megvessük és mindig a mennyei vigasztalásban gyönyörködhessünk. A mi Urunk...


Ugyanerre a napra eskik: Szent Pontianus pápa és vértanú (+ 235)

Szent Pontianus pápa római származású volt, 231-ben szentelték fel Róma püspökévé. Megválasztásakor még Ipoly ellenpápa tartotta magát. Az Egyház békében, üldözéstől mentesen élt Alexander Severus (222-235) császársága alatt. Egy zsinatot hívott össze uralkodása folyamán. Aztán újra fellángolt a keresztényüldözés. Száműzetésbe, Szardínia szigetére száműzte őt is és Ipolyt is a durva és barbár Maximinus Thrax császár, aki a kereszténységet egyszerűen csak azért üldözte, mert elődje és ellenfele, Alexander, rokonérzést mutatott iránta. Pontianus a számkivetésben lemondott a pápai méltóságról s maga helyett Anterust jelölte ki a pápai tisztre. Anterus azonban még Pontianus előtt meghalt: mint amaz, maga is vértanúságot szenvedett. Testét hazaszállították Rómába és a Callixtus temetőben helyezték el. Tisztelete a római egyházban már a 4. század elejétől elterjedt.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Szent Abdiás próféta - Szent Áza és vértanútársai - Szent Barlaam vértanú - ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET

Szent Abdiás próféta

Abdiás (héb. Isten szolgája) a negyedik az u. n. „kis” próféták sorában. Életéről semmi bizonyosat nem tudunk. Működésének ideje vitás. Egyes magyarázók szerint Krisztus előtt a IX. században élt, Jóram júdabeli király idejében. Valószínűbb vélemény szerint Kr. e. 500 körül működött. Könyve egyetlen fejezetből, 21 versből áll. Edom végpusztulását jövendöli meg és az Úr világuralmát hirdeti.



Szent Áza és vértanútársai

Szent Áza Izauriában volt katona Dioklécián császár idején. Egy idő után kivált a hadseregből és elment a pusztába, hogy a mennyei Királynak szolgáljon. Sok csodajelet és gyógyítást tett, közben hirdette az embereknek az evangéliumot Buzgósága miatt Akvilin helytartó elé vitték kihallgatásra. Az érte menő és őt kísérő katonákat útközben tanította a keresztény igazságokra. Azok mindnyájan hittek Krisztusban és kívánták a keresztséget. Áza imádságára forrás fakadt, és mindnyájan megkeresztelkedtek. A helytartó előtt a katonák is keresztényeknek vallották magukat. Ázát megkínozták, de sértetlen maradt. Ezt látva a helytartó felesége és lánya, hittek Krisztusban. A haragvó helytartó lefejeztette őket, aztán a 150 katonát is. Ázának újabb kínzások után fejét vétette. Ez a IV. század elején történt.



Szent Barlaam vértanú

Szentünk a szíriai Antiochiában született. Idősebb korában fogták el keresztény hite miatt Dioklécián császár alatt. Mivel nem akart a bálványoknak áldozatot bemutatni, először megkínozták. Aztán pogány templomba vitték, kezébe égő szenet helyeztek tömjénnel, hogy el nem viselve a forró szén kínját, önkéntelenül mutasson be áldozatot a bálványoknak. Barlaam addig tartotta erősen kezeiben a szenet, amíg ujjai el nem égtek. Ilyen bátor hitvallás után ölték meg kínzói 304 körül. Nagy szent Bazil és Aranyszájú szent János dicsőítő beszédet mondtak a szent vértanúról.



ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET
a világegyházban november 17. *1207. +Marburg, 1231. november 17.
A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Caesarius így kezdi Szent Erzsébet életrajzát: ,,A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.'' Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse''), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!''

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból''. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ťAkkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!Ť És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól...''

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük (lásd november 13-án!).

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.

Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára.


--------------------------------------------------------------------------------

A szeretet nagy szentjének életét a wartburgi vár, a benne látható Erzsébet-lakrész, Moritz von Schwindt romantikus képei, valamint sok- sok elbeszélés hozza közel hozzánk.

Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: ,,Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sorshúzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyákat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt harmadszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle.''

Miután tizennégy éves korában Lajos felesége lett, hatása annyira érezhető lett a fiatal grófon is, hogy Caesarius lelkesen írja: ,,Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte''.

Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: ,,Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!'' Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszeresen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába ,,Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét'', és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. ,,Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!''

Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át helyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a szegényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és ,,ezernél többször is megcsókolta''. A várnagy panaszt emelt ellene, hogy ,,esztelen bőkezűségével'' eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tárházak kiürültek, a nép azonban élt és békét élvezett. Lajos a panaszokra így válaszolt: ,,Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!''

Egy alkalommal Lajos néhány napot barátjánál, a hildesheimi püspöknél töltött. Hazatérése után leült Erzsébet mellé, és mondani akart neki valamit, ő azonban sejtvén, hogy a keresztes háborúról van szó, benyúlt urának zsebébe, és kihúzott belőle egy vörös posztóból készült keresztet. Megdöbbenve ismerte föl, hogy Lajos magára vette a keresztes lovagok jelét, s vállalta, hogy részt vesz a Szentföldért vívott harcban. Erzsébet tudta, hogy ez ura hosszú ideig tartó távollétét, esetleg halálát is jelentheti. Lajos hosszú beszélgetéssel akarta fölkészíteni döntése közlésére Erzsébetet, akire ez a hirtelen fölfedezés olyan erővel hatott, hogy ájultan esett össze. Lajos vigasztalni próbálta, de Erzsébet fájdalmát, aki egész a grófság határáig, Schmalkaldenig elkísérte őt, nem tudta csillapítani.

Egy esztendő múlva hozták haza a türingiai lovagok Lajos holttestét. Erzsébet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: ,,Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte''.

Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.

Wartburg vára Lajos halálával üres és idegen lett számára. Télvíz idején hagyta el a várat, s lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást talált. A ferencesek templomában épp az éjjeli zsolozsmára harangoztak, Erzsébet odasietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.

A következő eset mutatja, hogy az emberek milyen gyorsan elfelejtik a kapott jótéteményt, és válnak barátból ellenséggé: Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.

Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele, úgy kezelte mint egy bolondot, és lépten-nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: ,,Szívesebben mondanék köszönetet az embereknek is, de nincs miért''.

Egy közmondás szerint ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegények lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: ,,Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!''

Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. Utána egy leprás kislányt fogadott magához. Mikor szigorú lelkiatyja ezt megtudta, kegyetlenül megbüntette.

Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úrral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza Erzsébetet Magyarországra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: ,,Ki látott már királylányt rokkánál!''

Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: ,,Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni. Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: ,,Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!'' -- aztán megnyugodott, és így szólt: ,,Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették''. Aztán felsóhajtott: ,,Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját'' -- és elszenderült.

Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.


--------------------------------------------------------------------------------
Irgalmas Istenünk, kérünk, világosítsd meg híveid szívét, és Szent Erzsébet közbenjárására segíts minket, hogy a világ által fölkínált jólétet megvessük, és mindig égi vigasztalásodnak örvendjünk!

Imádság:
Istenünk, te Szent Erzsébetnek megadtad, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje; az ő közbenjárására nekünk is add meg, hogy a nyomorgókat és a bajbajutottakat lankadatlan szeretettel szolgáljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Zakeus és Álfeus vértanúk

Szent Zakeus és Álfeus vértanúk
A palesztinai Cezareában Dioklécián császár uralkodásának l0. évfordulóján a bebörtönzöttek szabadságot nyertek. A kerület parancsnoka azonban a keresztényeket nehéz kínok alá vetette. Keresztény hite miatt elfogták a gadarai egyház diakónusát Zakeust. Kihallgatás és kínzás után börtönbe vetették. Ezalatt megfogtak egy másik keresztényt is Alfeust. Ő Zakeusnak rokona volt, és a cezareai egyházban felolvasó. A keresztények ellen támasztott üldözés olyan nagy volt, hogy sokan megtagadták hitüket, és készek voltak a bálványoknak áldozni. Ezért, Alfeus a hitehagyó tömeg közé lépve el akarta őket vinni a bálványimádástól. Ezért elfogták és bilincsbe verve a börtönbe zárták. Úgy kínozták mint Zakeust, végül mindkettőjüket kalodába zárták. Mivel tovább is hirdették Krisztust, mindkettőjüket lefejezték 303-ban.