Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Várjuk a rózsaszín égboltot,s ha megleszen akkor már kevés az idő,hogy megértsük teremtményi mivoltu

2018. január 22. - Andre Lowoa

 

BOLDOG LILLI SZALVÁTOR misszionárius vértanú - Szent Timót apostol - SZENT VINCE, diakonus és vértanú - PALLOTTI SZENT VINCE pap

BOLDOG LILLI SZALVÁTOR misszionárius vértanú (1853-1895)
Szalvátor Lilli Olaszországban Aquilához közel, Cappadocia nevu helységben született. 17 éves korában lépett be a ferencesek közé a római tartományban. Nemsokára a Szentföldre küldték, ott végezte el teológiai tanulmányait és ott szentelték pappá 1878-ban. 1886-ban Törökország örmény-lakta területére, Marash-ba került, ott négy évig káplán, négy évig plébános volt. 1894- ben került Mugiuk-Deresibe. Törökországban, Mugiukderesiben volt misszionárius, mint a Szentföldi Kusztódia tagja s egyúttal a szórványban élo katolikusok plébánosa. Élettörténete rövid, de gazdag cselekedetekben, melyek Isten és felebarátai iránti szeretetét bizonyítják. S életének megkoronázása a vértanúság volt. Plébániája 7 más buzgó örmény hívével együtt lett vértanú, ezek egy törzshöz tartoztak, olyanhoz, mely évszázadok során megorizte huségét Istenhez és az Egyházhoz nehéz körülmények között. Rövid pár éves muködése folyamán igyekezett a szórványban élo keresztény családokat egymáshoz közelebb vinni, megélhetésüket és vallásuk gyakorlását, a gyermekek oktatását biztosítani. Ezért tekintélyes területet vásárolt, ott három kis falut alapított, ahol a keresztény családok meg tudtak élni. Példája vonzotta híveit az Isten- és emberszeretetre, nagylelkuségre. Felkarolta a betegeket, szegényeket, kedvencei voltak a gyermekek. Nyitott volt a másvallásúak felé is szociális tevékenységével, okos tanácsaival. Hívei szerették, a muzulmánok is tisztelték. Egy pestisjárvány idején egyszerre orvos volt és pap: házról-házra járva felkereste a betegeket, orvossággal s vigasztalással segítségükre volt. Elve volt, hogy a papnak, aki hisz Istenben, nem kell félnie a veszélyektol, és szerencsétlen testvéreinek akkor is segítségére kell lennie, amikor oket rokonaik elhagyják. Amikor a keresztényüldözés megkezdodött, de még nem ért el hozzájuk, ajánlották neki, menjen biztonságosabb helyre. Azt felelte: „Nem hagyhatom el nyájamat, ha szükséges, inkább velük együtt halok meg.” S ott maradt. 1895. nov. 19-én muzulmán katonák törtek rá. Hittagadásra akarták rávenni. Felelete határozott hitvallás volt. Egyenlore nem ölték meg, csak megsebesítették. Három nap múlva újra rájuk törtek, s Szalvátort és hét hívét elhurcolták. Kétórai menet után egy patakhoz értek. A parancsnok, még egyszer felszólította oket, tagadják meg hitüket. Szalvátor felelete az volt: Csak Krisztust ismerem el uramnak. A többiek is azt válaszolták: Megölhettek bennünket, de vallásunkat nem tagadjuk meg. A katonák eloször a papot szúrkálták agyon bajonettel, utána hasonló módon végezték ki a többi hét keresztényt. II. János Pál 1982-ben avatta oket boldoggá.
A szentatya boldoggá avatási beszédébol:
„Ezek a vértanúk, akiket oltárra emeltünk, a lelki erosségnek és a Krisztus iránti szeretetnek példáját mutatják meg nekünk. Tanúságtételük minket is bátorságra és reményre ösztönöz. Lehetséges, még a legnehezebb körülmények között is, követni Isten törvényét és legyozni az akadályokat, melyek a vallásos élet útjában állnak.”

Imádság:

Kérünk mindenható Istenünk, hogy Boldog Szalvátor és vértanú társai példáján
felbuzdulva mi is lelkünkbe véssük Fiad szeretetének és szenvedésének
szent jeleit, és mindig gazdagon tapasztaljuk fogyhatatlan békéd áldását. Ki
élsz és uralkodol mindörökkön örökké.



Szent Timót apostol

Szent Pál legkedvesebb tanítványa a kisázsiai Lisztrában született. Atyja pogány, anyja zsidó volt. A Szentírást anyja tanításából már gyermekkorában megismerte. Szent Pál, Lisztrában járva megkeresztelte őt. Évek múlva pedig apostoli útjára társul vette magához. Vele maradt egészen az apostol haláláig. Apostoli útjában Szent Pál sok helyen megfordult. Útközben Timoteus fontos megbízásokat kapott az apostoltól. Nem húzódozott semmi fáradságtól, mindent örömest vállalt Istenért és a lelkekért. Amikor Szent Pált Jeruzsálemben fogságba ejtették, és Rómába vitték, mindenütt hűségesen vele tartózkodott. A fogság után újra együtt látogatták meg az egyházakat. Ezen az úton szentelte fel és bízta Timoteusra Szent Pál az efezusi püspökséget és a kis-ázsiai egyházak felügyeletét. Ettől kezdve külön működtek. Szent Pál, második fogsága idején Rómába hívta, mert nem tudott nélküle lenni. Timoteus teljesítette kérését és Rómában maradt az apostol vértanúi haláláig. Ettől kezdve elég kevés ismeretünk van róla. Életét az Apostolok Cselekedeteiből és két levélből ismerjük meg, amit Szent Pál hozzá írt. A hagyomány szerint a pogány efezusiak, Diana istennőjük ünnepe alkalmával kövekkel és botokkal bántalmazták. A keresztények a szomszédos hegyre vitték, ahol meghalt az Úrban, 93-ban.


SZENT VINCE, diakonus és vértanú       
SZENT VINCE a spanyol Osca, más leírás szerint Huesca nevű városban született, gazdag szülők gyermeke volt. Fiatalon elkezdett tanulni, kedvenc tananyaga a hittudomány volt.

A saragossai (Zaragóza) egyház első szerpapja lett Valériusz püspök mellett, aki egyben tanítómestere is volt. Mivel a püspök beszédhibás volt, Vince kellett, hogy helyette prédikáljon, hatására Zaragózában ugyancsak fellendült a vallásos élet.

A Diocletianus-féle üldözés idején, a hispániai Valenciába hurcolták a püspökével együtt. Hittagadásra képtelenek voltak rábírni őket, ezért a püspököt számüzetésre, őt pedig halálra itélték. 304. január 22-én szenvedett vértanúságot, miközben kegyetlenül megkínozták. Testét a valenciai templom főoltára alá temették.

Tisztelete azonnal, már Szent Ágoston idején elterjedt az egész Egyházban.

A szőlősgazdák és pincemesterek (vincellérek) védőszentje. Sokhelyütt ekkor tartják a szőlő szentelést: a gazda hajnalban szótlanul kivonul a szőlőbe, ott a szőlőt meghinti olyan borral, melyet Szent János evangelista ünnepén szenteltek.

Példája:
    Az Egyházban és a világban keress társakat feladataidhoz!


PALLOTTI SZENT VINCE pap
*Róma, 1795. április 21. +Róma, 1850. január 22.

Szüleinek, akiknek szent életét Vince gyakran emlegette, élelmiszerkereskedése volt Rómában. Vincének kezdetben nem sikerült az iskolában helytállnia. Tanítója, egy piarista atya mondta róla: ,,Egy kis szent ő, csak kár, hogy butácska''. Anyjával együtt aztán bensőségesen imádkozott a Szentlélekhez, és segítségével a legjobb tanulók egyike lett.

Kispapként írt sorai megéreztetnek valamit szenvedélyes természetéből:

,,Isten mindenben és mindenkor! Semmit sem akarok, ami nem tetszik Istennek, semmit, semmit, semmit, de mindent, mindent, ami tetszik Istennek. Istent keresem egyedül, egyedül, egyedül!''

Vince számára Isten elsősorban a végtelent, a mérhetetlent, a végtelenül szentet és tökéleteset jelentette. Isten végtelenségével szemben önmagát semminek érezte. ,,Semmi és bűn az én egész gazdagságom, semmi és bűn az én egész életem. Ám Isten szeretete és nagy irgalmassága által Urunk, Jézus Krisztus egész élete az én életem.'' Méltatlanságának ez az érzése arra késztette, hogy az Irgalmasság Anyjánál keressen menedéket.

 

1818-ban szentelték pappá Vincét. Filozófiából és teológiából doktorált, majd segédtanár lett a Sapienzia-egyetemen. Barátja, Bufalo Szent Gáspár (1786--1837) egyre jobban az apostolságra és a karitatív feladatokra irányította a figyelmét. Esti iskolát alapított az iparos- és munkásfiatalság számára. Rendkívül sikeres lelkigyakorlatokat tartott. Egyszer, még tanulóként egy látomásban szemlélte a szegények, üldözöttek, szenvedők végtelenül hosszú menetét; a tekintetüket reá irányították, ő pedig feléjük tárta a karját, és felkiáltott: ,,Meg akarlak vigasztalni benneteket, szenvedéseitek részese akarok lenni.''

Harminckét évesen a római szeminárium spirituálisa lett. Meggyőződése volt, hogy azt ,,a lelkületet, amely a papszenteléskor nem sajátunk, később már nem szerezzük meg; nem mintha teljességgel lehetetlen lenne, hanem mert nagyon nehéz''. Más szemináriumok és kolostorok is megnyerték gyóntatóatyjuknak. Tudták, hogy karizmatikus kegyelemmel felruházott férfi, és így gyakran hívták haldoklók ágyához és kivégzés előtt álló gonosztevőkhöz. Egyszer egy halálosan beteg öreg harcos töltött revolverét a fejpárnája alá helyeztette, hogy lelője a papot, aki megkísérli, hogy felkeresse. Vince öreg nőnek öltözött, és addig szolgálta, amíg végül feltehette a stólát, és meggyóntathatta.

 

Szüntelenül úton volt kolostorok, kollégiumok és intézetek, templomok és oratóriumok, a nyomor házai és a gazdagok palotái között, ahol koldulnia kellett. A leggyakrabban igénybe vett gyóntátóatyák és igehirdetők közé tartozott. Egyszerű prédikációi számtalan megtérést idéztek elő. Egyszer a következő szabályokat ajánlotta az igehirdetőknek: ,,Imádkozni, tanulni, és azt, amiről a prédikáció szól, olyan jól gyakorolni, ahogyan csak lehetséges. Először tanulmányozd a szentbeszéd tárgyát, és lehetőleg ne keresd a prédikálás alkalmát. Ha viszont felkérnek a prédikációra, a legszükségesebb és leghasznosabb igazságokról kell szólni, hogy a népben újból felélesszük a hitet, és újra meggyújtsuk a szeretetet, aztán bíznunk kell Istenben, aki hív minket. A prédikáció előtt a lehetőség szerint legalább néhány pillanatot az imának és egy szentírási fejezet elolvasásának kell szentelni... A prédikáló ébressze fel magában azt a kívánságot is, hogy Jézus prédikáljon általa, és teljes bizalommal imádkozza hozzá: ,,Tüntess el engem, és lépj Te a helyembe!''

Pallotti állandó kérése volt az Úrhoz: ,,Zúzd össze az életemet, és ültesd a helyébe a tiedet!'' És ezt is el tudta imádkozni: ,,Koronázd meg irgalmasságodat azzal, hogy minden teremtménynek megmutatod az én méltatlanságomat és a Te nagyságodat. Különösen arra kérlek: indítsd valamely teremtményedet arra, hogy verjen, vessen meg, kínozzon és alázzon meg akaratod szerint, hogy ily módon legyőzzem szenvedélyeimet és büszkeségemet, s minden rossz teljesen szétzúzódjék bennem, és minden csak a jóra irányuljon most és mindenkor''.

A megaláztatásért mondott imádsága meghallgatást nyert abban a tíz évben, amikor a nápolyiak római templomának igazgatója volt. Ez az elhanyagolt templom tükrözte azt a botránkozást keltő életet, amelyet semmittevésre fecsérelt el az az öt kötelességmulasztó pap, akiknek az elöljárója lett. Ezek a papok hihetetlen harcot vívtak ellene, hogy minden lehetséges módon ingereljék és visszalépésre késztessék. ,,Isten irgalmának bizonyságai ők, s az isteni gondviselés diadalmaskodik majd'' -- volt Vince válasza, és maradt anélkül, hogy igazolta volna magát, vagy ellenintézkedésekhez nyúlt volna. Néhány év alatt sikerült közösségét teljesen átformálnia, és a vallási élet megújulása kisugárzott egész Rómára.

 

Bizonyára nem volt senki Rómában, aki olyan világosan felismerte volna az idők jeleit, mint Vince. Látta az 1848-as forradalmi év eljövetelét, és megérezte, hogy ,,egy új ugart kell feltörni''. Nemcsak a pápának javasolt egyetemes zsinatot a katolikus élet megújítására, hanem ennek a megújulásnak az érdekében kigondolta a katolikus apostolság világméretű, hatalmas tervét is. Minden katolikusnak, papnak, szerzetesnek és világi embernek egyaránt apostolnak kell lennie. A különféle apostoli tevékenységeket egységes szervezetté kell összefogni. Célja volt: ,,az igaz hitet minden nem katolikus közt elterjeszteni, a katolikusok hitét újból felébreszteni, megőrizni és további növekedésre segíteni; egyetemes szeretettel -- melynek az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiben kell megnyilvánulnia -- oda hatni, hogy a világ megismerje: Isten a végtelen szeretet''. Mindenki, aki arra kötelezett, hogy felebarátját úgy szeresse, mint önmagát, arra is kötelezett, hogy együtt munkálkodjék képességei és lehetőségei szerint annak üdvösségén. Egy dolgot mindenesetre mindenki megtehetne: hogy imádkozzék és hogy jó példájával felebarátja épülésére szolgáljon. Mindenkinek van valahol és valamilyen módon alkalma, hogy jót tegyen: otthon vagy az utcán, szórakozás közben vagy a hivatalban, a tanulásban vagy a fizikai munkában rokonai, lakótársai, barátai és ismerősei üdvösségének elnyerésére. Mindenkinek arra kell törekednie a maga módján -- még ha csak imádsággal és a keresztény erények gyakorlásával történik is ez --, ,,hogy az egész világon mielőbb egy nyáj és egy pásztor legyen''.

 

Kiérezzük ezekből a sorokból, hogy mennyire jogosan nevezhette XI. Pius pápa Vincét az Actio Catholica előfutárának. Mindenekelőtt saját életét csatolta hatalmas programjához, a tőle kiáradt ösztönzéseket, amelyek például szolgáltak különféle vallási társulatok, közösségben élő papok és testvérek társaságának és egy nővérkongregációnak az alapításához. Az utóbbiakat papok és laikusok körei támogatták és gondozták. Ezt a szervezetet ,,A Katolikus Apostolság Társaságának'' nevezte; feladata volt, hogy újból ösztönözzön minden katolikus vállalkozást, egyeztesse őket, megnyerjen számukra imádkozókat és mindenféle jellegű segítőket, olyanokat is, akik anyagi támogatást nyújtanak nekik. A Hitterjesztés Lyoni Egyesülete, amelynek a modern missziós mozgalom nagyon sokat köszönhet, ebben az anyagi támogatásban veszélyeztetve látta saját feladatát, elérte, hogy Vince művét betiltották; ez volt a legsúlyosabb csapás Pallotti életében. Amikor ismét engedélyezték, le kellett mondania a gyűjtő tevékenységről. A betiltással tehát elsősorban a laikus világra történő szélesebb körű, bensőséges ráhatást akadályozták meg. Emellett sok jó vállalkozást természetesen nem is lehetett már olyan jól támogatni, mint ahogy egyébként lehetséges lett volna. Pallotti műve ellen azt is felhozták, hogy a katolikus apostolság nem lehet valamely társulat feladata az Egyházon belül, hanem a világ püspökei ügyének kell lennie. ,,A Katolikus Apostolság Társasága'' átalakítva ,,A Missziók Jámbor Társasága néven folytatta tevékenységét. Vince a szívén viselte a külföldi missziók sorsát is; nevéhez fűződik a milánói és Mill Hill-i missziós szeminárium. Másik kedvelt gondolata volt az Egyház újraegyesítése. Ő hívta életre azokat a nagyszabású ünnepségeket, amelyeket évenként tartanak vízkereszt oktávája folyamán a San' Andrea- templomban az ortodox egyházzal való újraegyesülés végett.

1849 augusztusában így szólt Tiszteletreméltó Bernhard Maria Clausi (1798--1849) Vincéhez, a gyóntatóatyjához: ,,Vince, Vince, emelkedj föl ebből a szennyes világból! Mit keresel még itt? Egy hónap és három nap! Clausi 1849. december 20-án, Vince pedig egy hónappal és három nappal később halt meg. Egy fagyoskodó embernek ajándékozta a köpenyét, és köpeny nélkül ült be a hideg gyóntatószékbe. Az akkor szerzett tüdőgyulladásban halt meg 1850. január 22-én.


1950-ben XII. Pius pápa boldoggá, 1963-ban pedig XXIII. János pápa szentté avatta.

Istenünk, te Szent Vincét az apostolkodás és a missziók buzgó szolgálatára  segítetted. Add, hogy példáját követve, gyakoroljuk az irgalmasság tetteit, s így az áldottak közé, jobbodra kerüljünk. Krisztus, ami Urunk által.

Szent Mánuel és vértanútársai

Szent Mánuel és vértanútársai

Szláv nemzetiség voltak, a római birodalomnak sokféle tájairól származtak, Örmény Leó császár alatt Adrianopoliszban éltek. Abban az időben Krum bolgár király rátámadt Konstantinápolyra, aztán elfoglalta Adrianopoliszt is. Az ottani lakosokból sokan fogságba kerültek. A foglyok között püspökök voltak: György és Leontin, áldozópapok: Péter és Parod, hadvezérek: János, Gábriel, Leont és Szioniosz. Velük együtt szenvedett még 377 keresztény hívő. Különféle kínzások után mindnyájan kard által nyerték el a vértanúságot 817 körül.

Szent Anasztáz vértanú

Szent Anasztáz vértanú

 

Anasztáz egy perzsa mágus fia volt. Fiatal korában II. Chozroész perzsa király hadseregében szolgált. A szent kereszt ereklyéje, amelyet a király Jeruzsálemből zsákmányolt, az általa művelt csodák a kereszténység felé fordították figyelmét. Jeruzsálembe ment, ott megkeresztelkedett és a szerzetesek közé lépett. Hét évet töltött kolostorban Jeruzsálem és Szent Szabbász laurája között. Hitéért Betszaloa városában közel Ninivéhez szenvedett vértanúságot. Háromszor is irgalom nélkül ütötték, lábszáraira súlyos követ kötöttek, kezeinél fogva felfüggesztették. A kínzások között is állhatatos maradt hitében. Végül megfojtották 628-ban.


Szent Artúr


Szent Blezilla     özvegy, † ~383       

BATTHYÁNY STRATTMANN LÁSZLÓ - Szent Makszim hitvalló - Szent Neofit vértanú

BATTHYÁNY STRATTMANN LÁSZLÓ III. r. (1870-1931)

A Moson megyei Dunakilitiben szüleletett foúri családból. Iskoláit részben Kalksburgban, részben a kalocsai jezsuitáknál végzi. Elso gimnazista korában az orvosi pálya vonzza, mégis a bölcsészkaron kezdi meg egyetemi tanulmányait. De hamarosan átiratkozik: az orvosi karra. 28 évesen megházasodik: buzgó vallásos leányt, Coreth Mária Terézia grófnot vesz el. 1900-ban doktorrá avatják A Pozsony közelében lévo Köpcsényben, majd pár év múlva Körmenden rendez be és tart fönn sajtát költségén kórházat. A szegény betegeket ingyen kezeli, sot sokakat ruhával, pénzzel is támogat. „A szegények orvosa” néven emlegetik. Egyre inkább a szemészet lesz a szakja, ebben képzi, tökéletesíti tudását. Életében mintegy 30000 szemmutétet végez. Betegeinek nemcsak testi, hanem lelki egészségét is igyekszik elomozdítani, jó példájával és írásaival is (pl.: Nyisd fel szemedet és láss c. írásával, melyet betegeinek oszt ki). Családi élete mintaszeru. A gyermeknevelésben hu társa felesége. 11 gyermeke közül a legidosebb, Ödön, 2l évesen vakbélgyulladás utáni mérgezésben hal meg. Halálát nem annyira gyászolják, mint inkább mennybejutását ünneplik. Meleg, derus légkör jellemzi a családi életét. Vonzódik Szent Ferenchez és rendjéhez, a Ferences III rend tagja. Mindennap elmondja Szuz Mária kis zsolozsmáját. Élete végén rákbetegségét hosies lélekkel viseli. Egy bécsi klinikán hal meg 60 éves korában 1931. jan. 22-én. Nagy tiszteletben álló sírja a németújvári ferences templomban található. Itt van a Batthány család családi sírboltja. Boldoggá avatása 2003-ban várható.
Részlet Batthyány herceg végrendeletébol:
„Életem egyik: fofeladatának tuztem ki, hogy orvosi muködésemmel a szenvedo emberiségnek szolgálatot tegyek és ezáltal a jó Istennek tetszo dolgokat cselekedjem. Az Úr Isten kegyelmébol évek hosszú során át napról-napra dolgoztam kórházamban, tehetségemhez képest segítve beteg embertársaimon. E munkám volt forrása számtalan kegyelemnek és sok lelki örömnek, amely a magam és családom minden tagjának lelkében uralkodott. Azért, mint életemben mindig, e helyen is mély hálát adok a Teremtonek, hogy az orvosi pályára hívott. Ha boldogok akartok lenni, tegyetek másokat boldoggá.”


Imádság:

Istenünk, te tiszteletreméltó László herceget kegyelmeddel a szegények atyjává, gyermekei kiváló nevelojévé s a szenvedésben hossé tetted. Add, hogy példáját követve, ami neked tetszésedre van, szóval és tettel véghezvigyük. Krisztus, a mi Urunk által.



Szent Makszim hitvalló

Makszim hitvalló előkelő konstantinápolyi család sarja volt. Feltűnő tudománya és tehetsége miatt fiatalon Heraklius császár titkára lett. Hivatalnok társai között szeretet és tisztelet övezte, és nagy hasznára volt az egész császári városnak. Ebben az időben a monoteléták veszedelmes eretneksége dúlt az egész Keleten. Ez a tévtanítás Jézus Krisztusban csak az isteni akaratot és természetet hangsúlyozták ki. Ezért Jézust nem tekintették tökéletes embernek. Makszim, látva, hogy a tévtanítás a császári udvart is megfertőzte és abban védelmezőre talált, elhagyta állását, és hogy mentse lelkét a tévelytől, szerzetessé lett a Chryszopolisz kolostorban. Életszentsége és bölcsessége miatt rövidesen a kolostornak főnöke lett. Mint mélyen gondolkozó hittudósa korának, és az igaz tanítás szigorú védelmezője, éles hangon leplezte le a tévtanítókat. Ezért sokat kellett szenvednie az Egyház ellenségeitől. Kartágóban nyilvános vitában cáfolta meg a tévtanítókat, aztán Rómában I. Márton pápával elítéltette még az eretnekpártoló császárt, II. Konstanst is. A császár a pápát a Krím félszigetre számtűzte, ahol nemsokára belehalt szenvedéseibe. Maximosznak kivágták a nyelvét és levágták jobb kezét, hogy sem szóval, sem írásban ne tudjon tanítani. Ezután a Kaukázusba küldték számkivetésbe, ahol 622. év augusztus 13-án meghalt.



Szent Meinrád     áldozópap, hitvalló, † 861       


Szent Neofit vértanú

A szent vértanú Nikaiában született. Istenfélő szüleitől erős keresztény nevelést kapott. Már gyermekkorában megmutatkozott rajta Isten ereje. Isten korán felruházta a csodatevés adományával. Isten akaratát követve, a fiatalember elhagyta a szülői házat, a pusztába távozott és ott egy oroszlánbarlangban élt. Dioklécián császár keresztényüldözése idején visszatért Nikaiába, és ott bátran és hangosan leleplezte a pogány hit tisztességtelen voltát. A kínzók ezért felfüggesztették egy fára, ütötték, vassal szaggatták, égő kemencébe dobták. Mindezekben sértetlen maradt. Mivel már nem tudták hogyan kínozni, úgy ölték meg, hogy egy pogány ember lándzsát döfött az oldalába. Így nyerte el 16 éves korában a vértanúi halált 303-05 körül Nikaiában.

SZENT FRUCTUOSUS, AUGURIUS és EULOGIUS vértanúk - Szent Jenő (Eugén) és vértanútársai

SZENT FRUCTUOSUS, AUGURIUS és EULOGIUS vértanúk
*Tarragona, +259. január 21.
Fructuosus a 3. században volt Tarragonának, Hispánia egykori híres városának püspöke. Nagy tiszteletben állt. Élete eseményeit sajnos nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy diákonusaival együtt ő is áldozatul esett Valerianus császár 258. évi keresztényüldöző ediktumának, amely elsősorban a püspököket és diákonusokat vette célba. Fructuosust diákonusaival együtt, akik hozzá hasonlóan kitartottak Krisztus és Egyháza iránti hűségben, 259 januárjában letartóztatták, elítélték és kivégezték. Egy átdolgozott, hiteles keresztény tudósítás tájékoztat perük és vértanúságuk részleteiről. Ebből a következőkről szerzünk tudomást:

,,Valerianus és Gallienus császár uralkodása, s Aemilianus és Bassus konzulsága idején Fructuosus püspököt és két diákonusát, Auguriust és Eulogiust január 16-án, vasárnap letartóztatták. Fructuosus éppen pihenőre tért, amikor Aurelius, Festucius, Aelius, Pollentius, Donatus és Maximus megbízottak behatoltak házába. Amikor Fructuosus meghallotta lépéseiket, azonnal felkelt és papucsban elébük ment. A katonák így szóltak hozzá: Gyere velünk! A helytartó megparancsolta, hogy állítsunk elő diákonusaiddal együtt. -- Menjünk! -- válaszolta Fructuosus --, de ha megengeditek, felhúzom még a cipőmet. -- Tedd, ahogy akarod -- felelték a katonák. Elvezették és fogságba vetették. Fructuosust teljes bizalom töltötte el, és már előre örült annak a koszorúnak, amelyet az Úr szánt neki. Szüntelenül imádkozott. Egész testvéri közössége mellé állott; ennivalót és frissítőket vittek neki, és kérték, hogy gondoljon rájuk.

Másnap Fructuosus a börtönben megkeresztelte Rogatianus testvérünket. Hat napot töltöttek a börtönben. Január 21-én, pénteken elővezették és kihallgatták őket.

Aemilianus helytartó így szólt: Fructuosus püspök, Augurius és Eulogius lépjenek elő!

A bírósági szolga jelentette: Itt vannak!

A helytartó megkérdezte Fructuosustól: Hallottad, mit parancsoltak a császárok?

Fructuosus: Nem. Egyébként keresztény vagyok.

Aemilianus: Megparancsolták, hogy imádjuk az isteneket.

Fructuosus: Az egy Istent imádom, aki az eget és a földet alkotta, a tengert és mindazt, ami bennük van.

Aemilianus: Tudod, hogy vannak istenek?

Fructuosus: Nem.

Aemilianus: Hamarosan tapasztalni fogod.
Fructuosus akkor feltekintett az Úrhoz és csendesen imádkozni kezdett önmagukért.

A helytartó így szólt: Kinek akarunk hát engedelmeskedni, kitől félünk, kit tisztelünk, ha az isteneket nem tiszteljük és a császárnak nem hódolunk? -- Ezután Auguriushoz fordult: Ne törődj Fructuosus szavaival!

Augurius diákonus azonban ezt mondta: A mindenható Istent tisztelem.

A helytartó erre megkérdezte Eulogiust: Tiszteled Fructuosust?

Eulogius: Nem Fructuosust tisztelem, hanem azt, akit ő is tisztel! (Azokban az időkben néhány tévtanító Messiásnak mondta magát, a helytartó ezek szerint Fructuosust is ilyen álmessiásnak tartotta.)

A helytartó megkérdezte Fructuosustól: Püspök vagy?

Fructuosus: Igen, az vagyok.

A helytartó: Csak voltál! -- és kihirdette az ítéletet: Mindhármukat elevenen égessék el.

Amikor Fructuosus püspököt diákonusaival együtt levezették az amfiteátrumba, a nép nagy együttérzést tanúsított irántuk, Fructuosust ugyanis nemcsak a testvérek, hanem a pogányok is nagyon szerették. Az amfiteátrumban lektora, Augustalis odalépett Fructuosushoz, és könnyek között kérte, hogy levehesse a püspök cipőjét. Hagyd csak, fiam -- válaszolta a püspök --, levetem én magam is. Nagyon biztosnak és boldognak érzem magamat, mert bizonyos vagyok az Úr ígéretében. Amikor letette cipőjét, előlépett Félix, a testvérek egyike, megragadta a kezét és kérte, hogy gondoljon rá. Ámde Fructuosus ezt felelte neki tisztán és érthetően, úgyhogy mindenki hallotta: Az egész katolikus Egyházra gondolnom kell, amely kelettől nyugatig terjed.

A már megnevezett megbízottak élesen figyelték. Fructuosus pedig Szentlélekkel eltelve, olyan hangosan, hogy minden testvér meghallhatta, így szólt: Nem fosztanak meg titeket a pásztorotoktól. Az Úr -- ahogy megígérte -- nem hagy cserben benneteket sem most, sem a jövőben. Amit itt láttok, az csak múló megpróbáltatás.

Miután így vigasztalta a testvéreket, ,,bementek az üdvösségbe'', vagyis elnyelték őket a lángok.

Amikor elégtek a kötelek, amelyekkel megkötözték őket, örömmel térdeltek le, és elmondták megszokott imáikat. A feltámadás bizonyosságában, a kereszt jelében (kitárt karokkal) imádkoztak az Úrhoz végső leheletükig.''

Szent Fructuosusnak és diákonusainak vértanúaktáit évszázadokon át nemcsak Spanyolországban, hanem az afrikai egyházban is felhasználták liturgikus olvasmányul emlékünnepükön. Erről Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) is tanúságot tesz: ünnepnapjukon prédikációt mondott, és benne néhány helyet idézett a most olvasott aktából.



Szent Jenő (Eugén) és vértanútársai

Mindnyájan: Jenő, Kandid, Valerián, és Akila Dioklécián és Makszimián császárok alatt szenvedtek vértanúságot hitükért, Liziász hadvezértől. Valerián, Kandid és Akila az üldözések alatt a trapezunti hegyekben rejtőzködtek el. Inkább a vadak között akartak élni, mint a pogányok között. De itt hamarosan rájuk találtak és Trapezuntba vitték őket. Bátor hitvallásukért ütötték, vasakkal szaggatták, és tűzzel égették. Néhány nap múlva Jenőt is elfogták, és ugyanolyan módokon kínozták. Ezek után mind a négyüket tüzes kemencébe dobták, de onnan sértetlenül jöttek ki. Végül lefejezték őket 284-ben.

Szent Ágnes szűz és vértanú

szenta_gnes.jpgAz Anyaszentegyház tavaszának bájos, illatos virága; Isten népének gyönyörűsége tizenhárom éves lelkének öntudatos Krisztus-hitével és leányszívének halálig hűséges szeretetévei. A szüzesség és vértanúság fehér-piros menyasszonyi rózsakoszorújával díszlik az égiek seregében.

Csak pár nap története, az is a lelkes emlékezés érthető színezésében, amit ennek az áldott leánynak az életéből tudunk. De ez a kevés az istenszerető lélek számára többet mond nagy kötetek tudós tartalmánál.

A római városparancsnok fia szenvedélyes szerelemre gyulladt Ágnes iránt. Ékes szóval adta tudtára lángoló érzelmét. A szent leány szívében Krisztus szeretete lobogott s ezért a fiút elutasította: „Távozzál tőlem, halál martaléka. Egy más jegyes megelőzött téged szerelmével, s jelet tett arcomra, hogy kívüle senkinek szerelmét ne fogadjam el. Hű maradok hozzá. Egész odaadással az övé vagyok”.

A szerelmes fiút elbúsította, az előkelő atyát felháborította a megszégyenítő kikosarazás. Tudakozódni kezdtek a városban, hogy vajon ki lehet az a boldog ifjú, kivel Ágnes magát titokban eljegyezte. Felvilágosításul a leány ezt az üzenetet küldte: „Anyja szűz, atyja asszonyt nem ismer. Szépségét a nap és hold csodálja. Angyalok szolgálnak neki. Ő jegyzett el engem. Ajkáról mézédes és tejfehér csókot kaptam. Vére pirosítja arcomat. Egyedül övé minden szerelmem és hűségem. Testem már egyesült testével. Ha őt szeretem, tiszta vagyok; mikor érintem, ártatlanságom el nem homályosul; mikor magamhoz fogadom, szüzességem sértetlen marad”.

A pogány fiú mindezt nem értette. Epedő szíve csalfa reménnyel hitegette, hogy gazdag ajándékokkal, drága ékszerekkel föléje kerekedhetik szerencsés vetélytársának. Ágnes visszaküldte az ajándékokat és az elragadtatás hangján dicsőítette jegyese bőkezűségét: „Az én Uram tündöklő szépségbe öltöztetett engem. Aranybrokátos köntösbe takart és mérhetetlen sok ékszerrel ékesített. Karomat és nyakamat drágakövekkel övezte, fülembe fölbecsülhetetlen gyöngyöket akasztott. Hangszerei pedig édes dallamokkal mulattatnak”.

Az elkeseredett fiú és a sértődöttségében bősz atya most már ádázul kutattak a szép és gazdag ifjú után, ki Ágnest rabságában tartja. Végül a szent leány nyílt hitvallása oldotta meg a rejtélyt: „Az én Uram, Jézus Krisztus, a hit gyűrtjével jegyzett el engem magának”.

Ebben az időben Dioklecián császár üldözési parancsot adott ki a keresztények ellen. A dühös városparancsnok a császári rendeletben jó eszközt látott Ágnes ellenállásának megtörésére. Magához hurcoltatta tehát a leányt és iszonyú fenyegetések között fölszólította fia vágyainak kielégítésére. Ágnes nem ingott meg. Mikor pedig kényszeríteni akarták: hogy úgyis szűzi életre szánta magát, hát lépjen be Veszta istennő papnői közé és szentelje magát a Veszta-tűz gondozására, felháborodva válaszolt: „Ha fiad, ki mégis csak élő lény, Krisztus szeretete miatt hidegen hagyott, mit gondolsz, kelthet-e vonzalmat bennem ez a süket, néma, vak bálvány? Szerethetek-e ilyen hitvány kődarabot?” „Csak gyermekkorodnak köszönd, utasította rendre a városparancsnok, hogy az istennő iránt való tiszteletlenségedért keményen meg nem büntetlek.” Ágnes készen volt a felelettel: „Sose fékezd magadat fiatalságomra való tekintettel! A hit nem az esztendők számával tart lépést, hanem a lélek dolga. A mindenható Istennek a hívő elmében telik kedve és nem az esztendőkben. Csak tégy, ahogyan jól esik!”

A parancsnok az előzmények után tisztában volt azzal, hogy Ágnes el van szánva minden szenvedés elviselésére. Ezért kínzások helyett tisztaságának elvesztésével kezdett fenyegetőzni. Ágnes ettől sem félt. a Velem van az Úr angyala. Ő megőrzi testemet”, adta tudtára az embertelen zsarnoknak. Erre ocsmány bűntanyára hurcolták és levetkőztették, hogy szűzi fiatalsága duhaj szemérmetlenségek martaléka legyen. De kibomlott dús haja palástként borult reá és eltakarta ártatlan testét a gonosz tekintetek elől. S mikor vad vágyukban közeledni próbáltak hozzá, az Úr angyala csodálatos fénnyel vette körül, úgyhogy megrettenve húzódtak vissza. Csak a város-parancsnok fiát ragadta el annyira szenvedélye, hogy kitárt karokkal a leányra rohant. A szerencsétlen ifjú tüstént el is vette büntetését: holtan rogyott a földre.

Az esemény híre futótűzként bejárta a várost. A parancsnok is hamar értesült fia haláláról. Eleinte dühösen ördöngösnek nevezte Ágnest és azzal vádolta, hogy bűvös erővel tette tönkre fiát; utóbb törődötten és alázatosan azért könyörgött, hogy Ágnes angyala segítségével keltse életre. „Ha angyalod fiamat kérésedre föltámasztja, elhiszem, hogy csakugyan van angyalod.” Szent Ágnes bensőséges imádsággal fordult Istenhez, hogy mutassa meg hatalmát a szerencsétlen népnek. Isten meghallgatta őt, a parancsnok fiát föltámasztotta; ez a nép elé ment és nyíltan hirdette, hogy a pogányság merő bárgyúság s a keresztények Istene az egy igaz Isten, mennyben, földön és tengereken.

A történtek hatása alatt egyre nagyobb izgalom vett erőt a népen. A pogány papok tömeges megtérésektől kezdtek félni s ezért egyrészt Ágnest bűbájos mesterkedésekről és az ördöggel való szövetkezésről vádolták, másrészt haladéktalan kivégzését követelték. A városparancsnok okulva fia esetén már semmit sem mert cselekedni, hanem egy főtisztre bízta Ágnes ügyének elintézését. A főtiszt máglyát rakatott és ráhelyeztette a tűzhalálra ítélt Ágnest. Azonban az égő farakás lángjai oldalt csapkodva a körülállókat perzselték meg. Ágnest pedig sértetlenül hagyták.

A szent leány égre emelt szemmel és szívére kulcsolt kézzel imádkozott a máglyán: „Fölséges, mindenható Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus atyja, áldalak azért, hogy egyszülött Fiad által kiszabadítottál a gonosz emberek kezeiből és szeplőtelen úton átvezettél az ördög ocsmányságain. Most pedig Szentlelked, íme mennyei harmatot áraszt, a tűz kialszik lábaim alatt, a lobogó lángok szertecsapnak és azokat égetik, akik élesztik. Áldalak téged, ki a lángok közt is sértetlenül viszel magadhoz. Téged vallanak ajkaim, hálálkodik szívem, utánad eped minden érzelmem. Íme, már látom, amiben hittem; amit reméltem, már bírom; ami után sóvárogtam, már ölelem. Övé vagyok az égben, kit lángoló áhítattal szerettem a földön”. Alig végezte be imádságát, a főtiszt tőrt döfetett nyakába. Így halt meg Szent Ágnes Rómában 304-ben.

Istenfélő szülei a Nomentana út mentén fekvő villájukban temették el drága testét. Sírjához csakhamar sokan jártak ájtatos lélekkel segítséget kérni. Egy alkalommal rakoncátlan pogány tömeg köveket hajigált a sírjához igyekvő jámbor keresztényekre. Emerenciána, Szent Ágnes tejtestvére, ki gyermek létére még csak készült a keresztségre, kemény szemrehányásokkal illette ezeket a kíméletlen, vad pogányokat. A feldühödött nép megrohanta a szent testvére sírjánál riadtan meghúzódott leánykát és agyonkövezte. Így saját vérében megkeresztelkedve jutott el az Úr szentjeinek boldog társaságába. (Ünnepe január 23.) Máskor pedig az történt, hogy a sírnál imádságban virrasztó bánatos szüleinek szüzek fényes kíséretében megjelent Szent Ágnes és így szólt: „Drága szüleim, ne gyászoljatok engem, mintha meghaltam volna. Ezekkel a szüzekkel annak mennyei társaságában élek, kit a földön egész lelkemmel szerettem”.

Az első templomot Szent Ágnes tiszteletére Konstancia, Nagy Konstantin császár leánya építtette. Mikor ugyanis testét súlyos és csúnya fekélyek lepték el, gyógyíthatatlannak látszó betegségével Szent Ágneshez fordult. Sírjára borulva hosszú imádságban kérte segítségét. Az elnyújtott könyörgésben elszenderedve Ágnes szavait hallotta: „Légy állhatatos, Konstancia. Higgy Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, ki meggyógyít téged”. Fölrezzenve meghatódottan látta, hogy sebei mind begyógyultak, Hálából megkeresztelkedett, Szent Ágnes sírja fölé templomot emeltetett és a templom szomszédságában néhány elékelő leánnyal együtt örök szüzességben élt. Ezen a helyen ma Szent Ágnes apácáinak zárdája áll. Itt évenként Szent Ágnes napján két bárányt áldanak meg, melyek gyapjából készülnek az érseki vállszalagok (palliumok).

Ágnes a latin nyelvben bárányt, a görögöknél szűztisztát jelent. Szent Ágnes mind a két értelemben megfelelt nevének: Szelíd bárány módjára ellenállás nélkül ontotta szűztiszta vérét Jézus Krisztusért. Szent Ambrus szerint Szent Ágnes élete mindenrendű hívő szánjára tanulságos: A férfiak csodálják vértanúi erős lelkét; a kicsinyek bízzanak, hogy a fiatal kor nem akadálya a hősies erénynek; a férjes nők álmélkodjanak mindhalálig hűséges szeretetén; a hajadonok utánozzák szűzi tisztaságát.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

SZENT ÁGNES vértanúnő - Szent Anasztáz vértanú - PÁVIAI SZENT EPIFÁNIUSZ püspök

SZENT ÁGNES vértanúnő

+Róma, 304. (?)

A 303--305 közötti években az utolsó nagy üldözési hullám szakadt a Római Birodalom keresztényeire. Diocletianus császár úgy vélte, hogy restaurációs politikája keretében föl kell számolni a kereszténységet. Sokan nem állták ki a hitnek ezt a próbatételét, mások viszont megkapták az erősség ajándékát, hogy vérükkel tegyenek tanúságot hitük mellett.

Amikor azután 313 után már nem háborgatták a keresztényeket, hamarosan összemosták ez elmúlt idők történéseit. A Konstantin császárt megelőző időket szinte teljesen az üldözések idejének tekintették; az első évszázadok keresztényei hősökké lettek. A vágyódással és bűntudattal vegyes csodálat a vértanúk tiszteletének fölvirágzásához vezetett. Ami egy-egy esetben hiteles és közismert volt, azt minden különösebb fontolgatás nélkül általánossá tették. Eleven vértanú-irodalom keletkezett, amelyben a költészet és a valóság sajátos törvényeket követett. Amit Szent Ágnesről tudunk, azt ezzel a háttérrel kell szemlélnünk.

Származása és élete felől semmi biztos adatot sem ismerünk. A szentek naptára szűznek és vértanúnak nevezi, halála évének 304-et számítják. A mintegy ötven évvel később összeállított vértanújegyzék megemlíti a nevét. Damasus pápa verses sírfelirattal dicsőítette Ágnest (366 és 384 közt), Ambrus milánói püspök néhány évvel később beszél róla (De virginibus I, 12; De officiis I, 41, 203), Prudentius, a hispániai költő pedig hosszú verssorokat szentel neki (Peristephanon 14). Ezekkel föl is soroltuk az Ágnesről szóló legkorábbi híradásokat. De mi derül ki belőlük?

Római Ágnes fiatalon áldozta életét keresztény hitéért. Nem világos, hogy lefejezték-e vagy megégették. Vértanúsága pontos idejéről hallgatnak a források. Már nem tudjuk kideríteni, hogy honnan merítik a legrégibb tanúk tudásukat. Római helyi tradíció őrizte meg a szent szűz, Ágnes vértanúságának hagyományát. E tradíciót a 4. század vége felé rögzítették írásban, s később káprázatos, meseszerű legenda szövődött köréje.

Sajátos jellegű tanúbizonyság viszont Szent Ágnes emlékhelye a római Via Nomentánán. Ezen a helyen Konstantin császár leánya, Konstantina bazilikát emeltetett, és hozzáépíttette saját mauzóleumát. Ez az építkezés a helyi hagyomány mellett szól: a régi egyházban szokásos volt ugyanis, hogy vértanúsír közelében választottak temetkezési helyet (depositio ad sanctos), és a szent közbenjáró erejébe vetett hitről tanúskodik.

Bár a szent nevén kívül más alig volt ismeretes, Ágnes a hitnek és a tiszteletnek köszönhetően nagy szentté lett. Nevét fölvették a mise római kánonjába. Egyházatyák és szónokok fáradhatatlanul hirdették e vértanú szűz dicséretét.

Ünnepét kezdettől fogva január 21-én ülték, mert a Depositio Martyrum szerint ezen a napon temették el.


--------------------------------------------------------------------------------

A keresztény nép többféle változatban ismerte Szent Ágnes hősi halálának elbeszélését. Íme az egyik:

A mély börtön ajtajából néhány nőt lökdöstek elő, akiknek szemében leplezetlen félelem tükröződött, amikor a kínzás színhelyét megpillantották.

A kapitány szeme megakadt egy leány arcán. Alig lehetett több, mint 12 éves, és ő volt az egyetlen, akinek arcán a félelemnek nyomát sem lehetett fölfedezni.

A kapitány csodálkozott a fogoly fiatalságán, és a nevét kérdezte.

-- Ágnesnek hívnak.

-- Biztosan tévedés lesz, hogy idehoztak. Nyilván kényszerítettek, hogy részt vegyél a keresztények imáján.

-- Nem, kapitány, senki sem kényszerített.

A férfi segíteni szeretett volna Ágnesnek. Egyszerűen semmi kedve sem volt már a véres ügyekhez. Most azonban irtózatos indulatba jött ekkora bátorság láttán. Odakiáltott a katonáknak:

-- Kötözzétek a cölöphöz! Ő lesz az első. Gúnyolta az isteneket és a császárt!

Amikor Ágnes a cölöpnél állt, így szólt a kapitányhoz:

-- Kapitány, nem akartalak megsérteni. Segíteni akartál rajtam. De majd segít nekem az én Istenem, aki hatalmasabb, mint te és a császárod!

A kapitány dühöngve a korbácsért nyúlt. Az első suhintás süvítve fütyült végig a levegőben.

-- Állj meg, kapitány! -- hangzott a kiáltás az udvar másik oldaláról.

Egy megtermett katona lépett elő, aki rettenthetetlenségéről volt ismert, és emiatt a császár már többször megjutalmazta.

-- Add nekem feleségül! Van neki bátorsága! Éppen hozzám illik. -- mondta.

Az volt ugyanis a szokás, hogy egy nő megszabadult minden büntetéstől és kereszténysége megtagadásának számított, ha egy katona feleségül kívánta.

A kapitány odafordult a lányhoz:

-- Egyik legjobb katonám kíván feleségül. Ha elhagyod a keresztények őrült hitét, elengedlek.

A katonák szeme a lányra szegeződött. Ágnes hallgatott. Még két másik katona lépett elő:

-- Ha ő nem tetszik neki, mi szeretnénk elnyerni.

-- Igazán mind megbolondultatok, vagy keresztények lettetek! -- kiáltotta a kapitány. Villámló szemmel fordult a lányhoz:

-- No, válassz, melyiké akarsz lenni?! Pompás választási lehetőség áll előtted. Ilyen még egy asszonnyal sem történt e falak között!

-- Azé akarok lenni, aki engem először választott: Istené!

Erre vége szakadt a kapitány türelmének. Így kiáltott:

-- Le kell fejezni, mégpedig azonnal! Rajta!

De senki sem mozdult. A kapitány ekkor a haragtól vörösen adott parancsot azoknak, akik a leányt feleségül kérték:

-- Te lefejezed, te segítesz, a többiek meg elintézik a többi tennivalót!

A katonák törvénye pedig az engedelmesség.

Ezen a napon perzselően sütött a nap Róma tetői fölött. A vízhordóknak verejtéktől csillogott a hátuk, de a katonák szemében könny csillogott. Ilyen mindaddig nem történt Rómában.



--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható, örökkévaló Isten, aki a gyöngéket választod ki a világból, hogy az erőseket megszégyenítsed, engedd jóságosan, hogy akik szűz vértanúd, Szent Ágnes ünnepét üljük, mindig érezzük, hogy Nálad oltalmába vesz minket!





Szent Anasztáz vértanú

Szentünk szent Makszim hitvalló tanítványa volt. Vele együtt szenvedte el a száműzetést a monoteléta tévtanítóktól. Ő írta meg szent tanítójának életét. Meghalt 666-ban.



PÁVIAI SZENT EPIFÁNIUSZ püspök
*Pávia, 438. +Padova, 497.

Amikor hildesheimi Othwin püspök 961-ben Ottó királlyal együtt Itáliába vonult, hogy a császárkoronázás tanúja legyen, épülőfélben lévő székesegyháza számára becses ereklyét akart szerezni. Itália gazdag volt az ilyen kincsekben, de adakozni nem szeretett belőlük. Othwin talált néhány klerikust, akik éjszaka feltörtek a páviai dómban néhány szarkofágot, és kivették Szent Speciosa szűz és Szent Epifániusz püspök csontjait. Amikor a rablás ismeretessé vált Páviában, Othwin püspök elbúcsúzott a császártól, és drága adományaival észak felé sietett. A hildesheimi egyház hívei ujjongva fogadták. Bármilyen megdöbbentően hat is ránk ez az epizód, el kell fogadjuk Othwin kortársaitól, akik tudósítanak róla, hogy a szent ereklyék birtoklásáért való jámbor buzgóság a megszerzés módjának megfontolásával nem sokat törődött.

Az, aki így Hildesheimben talált új nyugvóhelyet, a leghatározottabb püspöki egyéniségek egyike volt a régi római birodalom utolsó időszakában. Pávia, ahol 438-ban született, szilárd talajt nyújtott számára, ahonnan e nagyon nyugtalan időkben áldásosan tudott működni az államért és az Egyházért. Fiatalon lett pappá; életrajzírója és utóda, Szent Ennodius (+ 521) páviai püspök tanúsága szerint mintegy nyolc éven át teljesítette a ,,menny katonája pályafutásának újoncszolgálatát''. Ebben az időben bontakozott ki természetes képességeinek gazdagsága. Arcvonásainak és alakjának feltűnő szépségét, csengő hangját, határozottságát és jólneveltségét minden embertársával való kapcsolatában magasztalták. Úgy látszik, már ifjú klerikus korában különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a civakodók közt békét teremtsen. Ezen a téren mindenesetre többet tett, mint amennyi természetes adottságaitól telt volna. Egy alkalommal egy paraszt, aki perlekedett egy pappal valami szántóföld miatt, nekitámadt a közvetítő Epifániusznak. Egész Pávia felháborodott a kedvelt szubdiákonuson esett sérelem miatt. Epifániusz azonban olyan meggyőző szeretettel bocsátott meg, hogy példája teljesen magával ragadta a perlekedőket. Saját személyének maradéktalan odaadásában rejlik sikerének voltaképpeni titka, nemcsak abban a kis vitás ügyben, hanem későbbi, nagy politikai küldetéseiben is.

Epifániuszt 466-ban szülővárosa püspökévé szentelték. Püspökségének évei egybeesnek azokkal a sok szenvedést hozó zavargásokkal, amelyek a nyugatrómai birodalom bukásához vezettek. Felső-Itália hatalmas ura ekkoriban a germán Rikimer volt Milánóban. A római császárok neki köszönhették uralmukat. Ebben a természetellenes állapotban gyakran támadtak feszültségek. 471-ben megbízták Epifániuszt, hogy simítson el egy egyenetlenséget Rikimer és apósa, Anthemiusz császár között. A püspök túlságosan fiatalnak és tapasztalatlannak érezte magát erre a feladatra, mégis vállalta ezzel a megokolással: ,,Vonzódásomat, amellyel hazámnak tartozom, nem tagadom meg.'' A kibékítés sikerült, bár nem volt tartós.


Néhány évvel később egy másik árnyékcsászár kérte a püspök segítségét a nyugati gótok ellen, akik Dél-Galliából kiindulva megkísérelték, hogy kihasználják Itália belső gyengeségét. Epifániusz nem sajnálta a fárasztó utazást az Alpokon át, sőt nem várta meg még a kedvezőbb évszakot sem, hanem rögtön télen elindult. A nyugati gótok királya, Eurik megindult a béke ilyen hírnökének láttán. A megmenekülés azonban ezúttal is csak a sors késleltetése volt. 476-ban Róma utolsó helytartóját is legyőzték a germánok, Odoaker leverte az utolsó császárt és Itália ura lett. Páviát ugyanebben az időben hódították meg és fosztották ki. Epifániusz minden befolyását érvényesítette az új uralkodónál, hogy a polgároknak az újjáépítést lehetővé tegye. Öt évre szóló adóhaladékot sikerült elérnie. A pásztor fáradhatatlanul tevékenykedett nyájáért. Ő maga régen lemondott minden fényűzésről, és úgy élt püspöki lakásában, mint a legszegényebbek. Ami ezt a régi nemességből származó rómait a barbárok támadása elleni védőbástyává tette, az nem a kifinomult kultúra és szokások, hanem a megélt Evangélium ereje. Így aztán ,,a hazáért'' való helytállása túlmutat minden nemzeti érdeken. Epifániuszban az egységnek az az egyetlen alapelve testesült meg, amely megmaradt az 5. század széteső világából, és új jövő felé vezette azt: az Egyház.

Két évtizeddel az utolsó római császár letaszítása után a keleti gótok nyomultak be Itáliába Teoderik vezetésével. Ismét Felső-Itália lett a leginkább sújtott rész, s Epifániusz ismét a béke mentsvára lett. Teoderik, aki kiválóan értett ahhoz, hogy új birodalmának minden jó energiáját felhasználja, nagy tiszteletet tanúsított Pávia püspöke iránt. Őt küldte el a burgundiai királyi udvarba, hogy ott hatezer fogoly szabadonbocsátását kérje. Epifániusz kiegészítette ezt a nagy művet, amennyiben a hazatérők számára földet és pénzt kért Teoderiktől, hogy szabadságuk ne váljék teherré. 497-ben utolsó utazására indult Ravennából Páviába. Betegsége azonban gyorsabb volt, mint a kocsija, és Pádovában beteljesedett a szent jelmondata: ,,Az élet számomra Krisztus, a halál pedig nyereség''.

Vízkereszt utáni harmadik vasárnap

viiivas.jpgA mai vasárnap már nem tartozik szorosan a karácsonyi titok megünnepléséhez. A miseruha színe sem fehér, hanem zöld. Hogy nem tartozik szorosan Vízkereszthez sem, azt mutatja az a szokás is, hogy ha a korai Húsvét miatt Vízkereszt után már nem lehet hat vasárnapot közbeiktatni a Húsvétra való előkészület megkezdéséig, akkor azokat a vasárnapi miséket a Pünkösd utáni 23. és 24. vasárnap közé iktatják be.

Ennek a négy misének a karénekei közösek és mind Krisztust magasztalják, mint Istenünket. Szent Pálnak az előző vasárnap megkezdett leveleit folytatja az Egyház. Megmutatja a népek apostola, hogy mily békésszívűnek és szeretőlelkűnek kell lennie annak, aki aláveti magát a királyként előttünk megjelenő Krisztusnak.

Az evangélium ismét Krisztus istenségét nyilatkoztatja ki. Az a Krisztus, aki Kánaánban a vizet borrá változtatta, most csak kinyújtja kezét és meggyógyul a bélpoklos. Sőt szavával távolról is meggyógyítja a százados beteg szolgáját. De tanuljuk meg mi is a bélpoklostól a mély alázatosságot és a századostól az élő hitet, hogy királyunk meghallgassa a mi könyörgésünket is.

Isten jobbjának nevezi az Úr Jézus Krisztust az Egyház. És valóban nagy dolgokat cselekedett az evangélium szerint, amikor a földön járt. De nagy dolgokat cselekedett mi velünk is nem egyszer; ezt meg kell mindegyikünknek vallania és ezért hálásan mondhatjuk az Egyházzal ezt az imádságot is.

Szentlecke. Atyámfiai: Ne legyetek timagatok előtt okosak. Senkinek roszért roszszal ne fizessetek; jóra törekedjetek nemcsak Isten előtt, hanem minden ember előtt is. Ha lehetséges, a mennyiben rajtatok áll, minden emberrel békében éljetek; nem állván boszút magatokért, szerelmeseim! hanem adjatok helyt a haragnak; mert írva vagyon: Enyém a boszúállás, és megfizetek, úgymond az Úr. De ha éhezik ellenséged, tápláld őt; ha szomjúhozik, adj italt neki; mert ezt cselekedvén, tüzes szenet raksz fejére. Ne hagyd magadat meggyőzetni a gonosztól, hanem jóval győzd meg a gonoszt. (Róm 12,16-21)

Evangélium. Abban az időben: Mikor lejött Jézus a hegyről, nagy sereg követé őt; és íme egy poklos jövén, imádá őt, mondván: Uram! ha akarod, megtisztíthatsz engem. És Jézus kinyujtván kezét, illeté őt, mondván: Akarom, tisztúlj meg. És azonnal megtisztúla az ő poklossága. És mondá neki Jézus: Meglásd, ezt senkinek se mondd; hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és áldozd föl az ajándékot, melyet Mózes parancsolt bizonyságúl nekik. Mikor pedig bement Kafarnaumba, egy százados méne hozzája, kérvén őt és mondván: Uram! szolgám házamban fekszik inaszakadtan, és gonoszúl gyötrődik. És mondá neki Jézus: Én elmegyek, és meggyógyítom őt. És felelvén a százados, mondá: Uram! nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jőj, hanem csak egy szóval mondjad, és meggyógyúl az én szolgám. Mert én is hatalom alatt való ember vagyok, vitézek lévén alattam; s ha mondom ennek: Menj el, elmegyen; és a másiknak: Jöszte, s eljő; és szolgámnak: Cselekedd ezt, és megcselekszi. Hallván pedig ezt Jézus, csodálkozék, és mondá követőinek: Bizony mondom nektek, nem találtam ennyi hitet Izraelben. Mondom pedig nektek, hogy sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal mennyeknek országában; az ország fiai pedig kivettetnek a külső setétségre; ott leszen sírás és fogak csikorgatása. És mondá Jézus a századosnak; Menj el, és a mint hittél, úgy legyen neked. És meggyógyúla a szolga azon órában. (Mt 8,1-13)