Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2018. május 27. - Andre Lowoa

http://www.virgendegarabandal.org/extasis1.jpghttp://www.elfotografico.com/wp-content/uploads/2010/04/LOBO-ALTUNA-SAN-SEBASTI%C3%81N-DE-GARABANDAL-CANTABRIA-1995.jpghttp://whatisgarabandal.files.wordpress.com/2010/06/group3.jpghttp://2.bp.blogspot.com/-bnj7y6dLZOg/TySNvsUeK1I/AAAAAAAAANU/7x1NbGwIOtw/s1600/elmilagro.jpghttp://whatisgarabandal.files.wordpress.com/2011/04/loliwithpope.jpghttp://images.travelpod.com/tw_slides/ta00/a77/86e/uh-smile-act-like-your-life-isnt-endangered-san-sebastian-de-garabandal.jpg

ROCCACASALE*-i BOLDOG MARIÁN testvér

Szent Gyula     vértanú, † 303.           



ROCCACASALE*-i BOLDOG MARIÁN testvér (1778-1866)
A közép-itáliai Roccacasale városkában született szegény földmuves szüloktol. Fiatal korában földmuvesmunkával és még inkább pásztorkodással foglalkozott. A természet és magány elosegítette, hogy meghallja lelkében Isten hívását a szerzetesi életre. 24 éves korában lépett be egy közeli ferences kolostorba: imádság és munka volt tevékenysége. Többféle munkában serénykedett: volt famunkás, kerti munkás, szakács, portás, amint elöljárói kívánták. 12 évet töltött több kolostorban, akkor kérte, hogy a szigorúbb bellegrai recesszus kolostorba mehessen. (Bellegra Rómától nem messze van.) Elöljárói ezt megengedték. Itt 40 éven át kapus volt. Ez a beosztás lett számára a megszentelodés alkalma. A szerzetszabályokat lelkiismeretesen betartva, éjjel-nappal imádkozva, testvéreinek és mindazoknak, akik bekopogtak a kolostorba, mindig szolgálatára állt, oket barátságosan, türelemmel fogadta, lett légyen az barát, vándor vagy koldus. „Pax et bonum!” - hangzott fel ismételten ajkán az osrégi ferences köszöntés. A szegényeket különös szeretettel fogadta, bennük Krisztust szolgálta. Beszélt nekik a hit igazságairól, együtt imádkozott velük, ellátta oket enni-innivalóval. Türelemmel, együttérzéssel meghallgatta panaszaikat, orvosolta bajaikat. Akadtak olyanok is, akik rágalommal illették, fenyegették, az ilyesmiket Szent Ferenc lelkületével viselte el. Áhítata különösen a szenvedo Úr Jézus, az Eucharisztia, a Boldogságos Szuz iránt nyilvánult meg. Súlyos betegségét derus lélekkel viselte, s 88 évesen halt meg 1866. úrnapján. Már életében is szentnek tartották, ez a híre halála után csak növekedett. 1895- ben kezdték meg boldoggá avatási eljárását, de több mint száz év múlva, 1999. okt. 3-án került erre sor. (Késett a csoda bizonyítása.)
II. János Pál homiliájából a boldoggá avatáskor:
„Marián testvér mindenütt a békét hordozta, amely Isten ajándéka. Példája és közbenjárása segítsenek felfedezni az istenszeretet alapveto értékét és azt a kötelességünket, hogy a szegényekkel szolidaritást vállaljunk. A boldog példát ad a vendégszeretet gyakorlására is, mely nagyon szükséges és idoszeru korunkban is.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Marián testvért a szigorúbb ferences életre vezetted s a kötelességteljesítés példájaként állítottad elénk. Add, hogy példáját követve s az élet nehézségeit derus lélekkel viselve, méltók legyünk eljutni a mennybe. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Pelbárt

CANTERBURY SZENT ÁGOSTON

CANTERBURY SZENT ÁGOSTON

+604(?) május 26.
Nagy Szent Gergely pápa 596-ban a római szerzetest, Ágostont küldte el negyven társával, hogy hirdessék az evangéliumot Délkelet-Angliában a kenti népnek. Kent királyságát abban az időben Ethelbert kormányozta, akit Dél-Anglia többi királya elismert fölöttesének. Ethelbert néhány évvel korábban feleségül vette Berta frank hercegnőt, Párizsi Charibert király leányát. Berta magával hozott Kentbe egy Liudhard nevű frank püspököt, aki Canterburyn kívül egy római templomot magánkápolnaként használt. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy akár a püspök, akár a királyné megkísérelte volna Ethelbertnek vagy népének megtérítését.

Róma angliai missziójának kezdetei homályba vesznek. Béda Anglia egyháztörténete című műve az egyetlen forrásunk. Ebben elbeszéli, hogy Gergely Rómában angol rabszolgákat látott, és ettől fogva dédelgette azt a vágyat, hogy Angliában is hirdessék az evangéliumot. De semmi sem történt ebben az irányban mindaddig, amíg 590-ben ő maga nem lett a pápa. Világos, hogy a kezdeményezés Gergelytől eredt, és a vezető, akit ehhez a vállalkozáshoz kiválasztott, saját kolostorának a priorja volt.

596 tavaszán Ágoston társaival tengeri úton indult Galliába. Mivel a vállalkozást túl veszélyesnek látták, a partraszállás után társai vissza akartak fordulni, s erről levelet is küldtek a pápának. Gergely azonban nem engedett kérésüknek. Buzdította őket, hogy az egyszer már megkezdett vállalkozást ne adják föl, és megparancsolta nekik, hogy engedelmeskedjenek Ágostonnak, akit apátjukká tett. Ezenkívül levelet írt Gallia püspökeinek, Austrasia és Burgundia uralkodóinak, és kérte őket, hogy legyenek a misszionáriusok segítségére, adjanak melléjük papokat tolmácsul. Ágoston erősen kézben tartotta a vezetést. Még franciaországi útjuk közben püspökké szentelték. 597 kezdetén társaival partra szállt Thanet szigetén, Kent keleti partja előtt.

Ethelbert Thanet szigetén fogadta a misszionáriusokat. Az első találkozás kedvezően sikerült. Ágoston beszéde jó benyomást tett a királyra: engedélyt adott a térítőknek, hogy tanítsanak. Canterburyben maga jelölt ki számukra szállást, és megígérte, hogy gondoskodik ellátásukról. Hamarosan megtörténtek az első megtérések. Még 597 pünkösdje előtt maga a király is megkeresztelkedett, de nem akarta, amint Béda mondja, alattvalóit kényszeríteni, hogy példáját kövessék, mert megtanulta, hogy a keresztény hitet szabadon kell elfogadni. Megtérése és Ágoston apát meggyőző ereje mégis elérte, hogy karácsonykor tízezer megtérőt keresztelhettek meg.

Ágoston két társát, Lőrincet és Pétert Rómába küldte, hogy tájékoztassák a pápát a misszió sikeréről, egyben tanácsot kért különféle problémákkal kapcsolatban.

A követek csak 601-ben tértek vissza, egy csapat újabb misszionárius kíséretében, s meghozták Ágoston számára az érseki palliumot.

Hoztak ezenkívül istentiszteleti edényeket, eszközöket és ruhákat, templomfelszereléshez szükséges egyéb tárgyakat, apostol- és vértanú- ereklyéket és számos könyvet. És alapos választ hoztak Ágoston kérdéseire, aki azt a megbízatást kapta, hogy papjaival és klerikusaival éljen közös életet, szerzetesei számára azonban alapítson külön kolostort. Továbbá a gall és a római egyház szokásai alapján saját liturgiát kellett összeállítania, úgy, ahogyan a legcélszerűbbnek látja. Azzal is megbízta a pápa, hogy szükség szerint még tizenkét püspököt szenteljen, egy püspököt pedig küldjön Yorkba, a Northumbria-királyságba, aki engedélyt kapott, hogy a maga részéről is további tizenkét püspököt szenteljen.

A pápának ezek az átfogó tervei természetesen teljesen távol jártak a realitástól. Azt mutatják, hogy a pápának nem volt áttekintése az angliai helyzetről. Az első misszionáriusok csak egy generációval Ágoston halála után léphettek Northumbria földjére. A következő évek folyamán Ágoston Rochesterben állított föl püspökséget és Justust tette püspökévé, aztán egy harmadikat Londonban, ennek Mellitus lett a püspöke. Számára Ethelbert király templomot építtetett Szent Pál apostol tiszteletére. Canterbury mellett emeltetett Ágoston egy Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt kolostort. A városban saját székesegyháza mellett iskolát alapított jövendő papságának kiképzésére.

Ezekben az években szenvedte el egyetlen súlyos kudarcát. A pápa egész Angliára kiterjesztette Ágoston joghatóságát, ugyanakkor megbízta, hogy ennek megfelelően vegye gondjaiba a római időkből maradt brit keresztényeket. Ezek az angolok, szászok és jütök inváziója óta az egyház többi részétől elkülönülve éltek a nyugati országrészekben. Ágoston őket is meg akarta nyerni a missziós munkára. Ethelbert király segítségével konferenciát szervezett a brit püspökök és tanult emberek egy csoportjával, és előadta nekik elgondolásait. Gondolkodási időt kértek. A legközelebbi összejövetel alkalmával azonban nem fogadták el Ágoston indítványát, hogy vegyék át a húsvét idejének római számításmódját és a keresztelésnek az egész egyházban használatos rítusát. Azt is visszautasították, hogy bármi módon részt vegyenek Anglia misszionálásában. Ezzel kitűnő alkalom maradt kihasználatlanul. A brit egyház tovább élt a maga elszigeteltségében. Ennek oka nyilvánvalóan a büszkeségük volt. Emellett a brit keresztények bizalmatlanok is voltak Ágostonnal szemben, hiszen ellenségeik, hódítóik között tevékenykedett.

Ez az eset, amelyet Béda közléséből ismerünk, számos angol történész ítéletalkotását meghatározta. Kevés kivétellel csak jelentéktelen érdemet tulajdonítanak Ágostonnak Anglia megtérítésében. Pedig, ha közelebbről megvizsgáljuk, figyelemre méltó teljesítmény volt, amit végbevitt. Mire meghalt -- valószínűleg 604-ben --, megtérítette Kent királyát és népéből több ezer embert, alapított három püspökséget és legalább egy kolostort. Létesített egy iskolát, amely néhány éven belül bennszülött püspököket és papokat képzett az új egyháznak. Természetesen helyes az az állítás, hogy Ágoston nem térítette meg Angliát. Ahhoz ugyanis legalább egy évszázad munkája kellett. Az ő missziója Kent udvarára és királyságára terjedt ki, ahol tartós sikereket mondhat magáénak. Béda egyháztörténetében van egy jellemző hely, amelyben arról tudósít, hogy milyen volt az egyház helyzete Canterburyben az Ágoston halálát követő években. Béda leírja, hogy Lőrinc, Ágoston utóda, amikor Canterburybe jött, látta, hogy ennek az egyháznak az alapjai a legjobb állapotban vannak''. Pál apostolhoz hasonlóan Ágoston ültetett ott, ahol másoknak kellett aratniok. Az ő feladata az volt, hogy lerakja az Egyház alapjait Angliában. Béda szavai tanúsítják: valóban méltó arra, hogy az angol nép apostolának nevezzük.

8. századi kéziratok tanúsága szerint 604. vagy 605. május 26-án temették el. Ünnepét 1882-ben vették föl a római naptárba, május 28- ra, 1969-ben áthelyezték május 27-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Béda elmondja, milyen esemény adta az alkalmat a római bencések missziójának elindulásához:

Gergely, még mielőtt pápa lett, a római piacon szőke, kék szemű rabszolgákat látott. Kérdésére megtudta, hogy angolok. Erre, a nevükre célozva, kijelentette: ,,Igazán? Angyalokká kell lenniük!''

Amikor Ágoston kísérőivel Kent földjére lépett, találkozót kért a királlyal és a törzsfőnökökkel. Attól félve, hogy az idegenek varázslattal elbűvölhetik őket, Ethelbert nyílt erdei tisztást jelölt ki találkozóhelyül. Kísérete tagjai között állva fogadta a szerzeteseket, akik körmenetben, litániát énekelve foglalták el helyüket. Ágoston megtartotta első beszédét, és annak hatása nem maradt el.

Később is, amikor Ágoston már érseke volt az óriási, csak félig- meddig megtért egyházmegyének, egész természetességgel magára vállalta a misszionáriusok fáradozásait. Gyalog vándorolt vidékről vidékre, minden nap más hallgatóságot gyűjtve maga mellé. Éjszakánként gyakran csak az erdők fái alatt talált menedéket. Beszédével nem mindig volt képes a kardhoz szokott férfiakat Krisztus követésére megnyerni.

Nagy reményekkel várta azt a napot, amikor papok s püspökök jöttek Walesből. A brit törzsektől jöttek, amelyek már évszázadok óta keresztények voltak, a bevándorolt angolszászok azonban legyőzték és visszaszorították őket. Ágoston szerette volna megnyerni őket. Egy hatalmas tölgy alatt gyűltek össze, amelyet még sokkal később is Ágoston tölgyének hívtak. Nyomatékosan kérte hittestvéreit, hagyjanak föl különleges szokásaikkal és lépjenek vele szövetségre az evangélium hirdetésére. De ők bizalmatlanok maradtak, és elutasították az ajánlatot. Még amikor Ágoston csodát tett előttük -- egy vaknak visszaadta látását --, abban sem ismerték föl Isten hívását. Az angolszászok elleni gyűlöletük erősebbnek bizonyult, mint a hitük.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Ágoston püspököd igehirdetése révén vezetted Britannia népét az evangélium világosságára, kérünk, add, hogy apostoli munkájának gyümölcsei maradandók legyenek Egyházadban!



Szent Eduárd     hitvalló, † ~980.        

Szentháromság ünnepe (Pünkösd utáni 1. vasárnap) (I. oszt. duplex ünnep)

szhv17.jpgMiként a csillagtalan éjszakában cél nélkül bolyongó vándor a fölcsillanó fénysugarat, úgy becsüli meg a hívő emberiség a földi élet sötétségében a legkisebb fölvilágosítást is, amit Istentől a természetfölöttiekre vonatkozólag nyer. A kimeríthetetlen Istenség mélységét a halandó véges értelme át nem járhatja, föl nem foghatja, megismerni is csak a halál után megdicsőült lelke lesz képes, de a Mindenható irgalmas szeretetéből némi bepillantást már itt a földön is nyerhet az örökkévalóság titkaiba. Drága kincse gyanánt őrizte az egyház kezdettől fogva a Szentháromság titkát, melyet bár megérteni nem bírt, de amelyről mindjárt kezdetben tudta és érezte, hogy a mindent éltető végtelen Szeretet rejlik benne.

Nem lehet célunk, hogy a Szentháromságról szóló tudnivalók ismertetésébe bocsátkozzunk[1], de röviden mégis az olvasó elé fogjuk állítani az egyház tanítását e szent hittitokról, még pedig sz. Athanáz hitvallásának[2] magyar fordításában.[3] E hitvallást mondja az egyház a mai ünnep zsolozsmájának első imaóráján (Prima) kívül a két közbeeső idő vasárnapjain is, ha azokon nincs valamely duplex ünnepről vagy nyolcadról megemlékezés. A Szentháromság titkán kívül a megtestesülését is röviden és szabatosan körülírja.

Aki üdvözülni akar, annak mindenekelőtt szükséges a katolikus hitet megtartania; s ha valaki ezt nem vallja teljes egészében, kétségkívül örökre elvész. A katolikus hit pedig abban áll, hogy a háromságban egy Istent és az egy Istenben háromságot tiszteljünk, sem a személyeket össze nem zavarván, sem a természetet meg nem osztván. Mert más az Atyának a személye, más a Fiúé, más a Szentléleké. De az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek egy az istensége, egyenlő a dicsősége, egyképpen örök a fölsége. Amilyen az Atya, olyan a Fiú, olyan a Szentlélek. Teremtetlen az Atya, teremtetlen a Fiú, teremtetlen a Szentlélek. Mérhetetlen az Atya, mérhetetlen a Fiú, mérhetetlen a Szentlélek. Örök az Atya, örök a Fiú, örök a Szentlélek: de azért nem három örökkévaló, hanem egy örökkévaló, amint nem három teremtetlen, sem három mérhetetlen, hanem egy teremtetlen és egy mérhetetlen. Hasonlóképpen mindenható az Atya, mindenható a Fiú, mindenható a Szentlélek; de azért nem három mindenható, hanem egy mindenható. Úgyszintén Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek; de azért nem három isten, hanem csak egy Isten. Úgyszintén Úr az Atya, Úr a Fiú, Úr a Szentlélek, de azért nem három Úr, hanem egy Úr. Mert amint külön-külön mindegyik személyt Istennek és Úrnak vallanunk késztet a keresztény igazság, azonképpen három istenről vagy három úrról beszélni tiltja a katolikus vallás. Az Atya senkitől sem lett; sem nem teremtődött, sem nem született. A Fiú egyedül az Atyától való: nem lett, sem nem teremtődött, hanem született. A Szentlélek az Atyától és Fiútól: nem lett, sem nem teremtődött, sem nem született, hanem származik. Tehát egy Atya és nem három Atya; egy Fiú és nem három Fiú; egy Szentlélek és nem három Szentlélek. És ebben a Háromságban nincs előbb vagy utóbb, nincs nagyobb vagy kisebb, hanem mind a három személy egyképpen örökkévaló és egyenlő. Vagyis, amint már mondva volt, mindenben tisztelni kell az egységet a háromságban és a háromságot az egységben. Aki tehát üdvözülni akar, így gondolkozzék a Szentháromságról.

Az üdvösségre azonban szükséges, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülését is hűségesen vallja. Az már most a helyes hit, hogy higgyük és valljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, Isten Fia, egyben Isten és ember. Mint Isten az Atya lényegéből az idők előtt született, mint ember anyja lényegéből az időben született. Teljes Isten és teljes ember, aki eszes lélekből és emberi testből áll. Az Atyával egyenlő istensége szerint, az Atyánál kisebb embersége szerint. De jóllehet Isten és ember, nem két, hanem egy Krisztus. Egy, nem azáltal, hogy az istenség ( = isteni természet) testté vált, hanem azáltal, hogy az Isten fölvette az emberséget. Teljesen egy, nem a szubsztanciák összekeverése által, hanem a személy egysége által. Mert amint az eszes lélek és a test egy ember, úgy az Isten és az ember egy Krisztus, aki szenvedett a mi üdvösségünkért, alászállott poklokra, harmadnap föltámadt halottaiból, fölment mennyekbe, ül a mindenható Atyának jobbja felől, onnan leszen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat. Akinek eljövetelére az emberek mind föltámadnak saját testükben és számot adnak tulajdon cselekedeteikről. És akik jót cselekedtek, mennek az örök életre, akik pedig rosszat, az örök tűzre. Ez a katolikus hit, melyet ha valaki erősen és hűségesen nem vall, nem üdvözülhet.

Annak a nagy megbecsülésnek következtében, amelyben a keresztények a Szentháromság titkát mindenkor részesítették, minden istentiszteleten, minden imádságban előfordult dicsőítése. Éppen ezért kezdetben még nem gondoltak külön ünnep meghonosítására.[4] Csak miután már megvolt a Szentháromságról szóló zsolozsma[5] és votív mise,[6] akkor kezdték meg helyenként a Pünkösdöt követő első, másutt utolsó vasárnapon elmondani ezeket.[7] Egyesek ellenzése[8] dacára a XIII. században Németalföldön, Angliában, Német- és Franciaországban elterjedt.[9] Nálunk már Kálmán király is a Pünkösdöt követő vasárnapra rendelte ez ünnep megtartását,[10] amit azután XXII. János pápa (1334.) az egyetemes egyházban is kötelezővé tett. Végül X. Pius pápa Szentháromság ünnepét első osztályú duplex méltóságára emelte.[11]

A keleti egyház e napon ünnepli az üdvözült szentek emlékét,[12] ami nálunk Mindenszenteknek felel meg.[13] Őnáluk nincs Szentháromság ünnep.

E vasárnap első vecsernyéjétől kezdve egészen Úrjövetig a Bold. Szűz karverse a Salve Regina (Üdvözlégy mennyország királynéja),[14] melynek szerzője vagy Hermannus Contractus (+ 1054.), vagy az ugyancsak XI. századi Petrus de Monsoro compostellai püspök.[15]

Szentháromság ünnepén a Szentmise alapgondolatát az Introitusban, Offertoriumban és Communioban Tóbiás szavaival fejezi ki az egyház: „Legyen áldott a Szentháromság és osztatlan egység: valljuk meg őt, mert irgalmasságot gyakorolt velünk.”[16] Isten irgalmassága és ebből kifolyólag a teremtmény hálája — ez csendül ki a Gradualéból is,[17] míg az Introitus 8. zsoltára a ma ünnepelt szent hittitok csodálatos voltára hívja fel figyelmünket.[18] Csodálatraméltó ugyan a Szentháromság önmagában véve is, de mi gyarló emberek a jelen életben mégis inkább hozzánk való vonatkozásában tudjuk méltányolni: a Megváltás és az ezzel megindult kegyelemfolyamat alapja e hittitokban rejlik.[19]
_______________
[1] L. Schütz dr. : Dogmatika. I. 209.
[2] Legkésőbb a VI. században keletkezett, valószínűleg nyugaton. (Rauscheii: Grundriss ... 116. sk. o.)
[3] Schütz Antal dr. után.
[4] Durandus és Nilles (Kalend. II. 461.) az Arius-féle eretnekséget követő időkre gondolnak, mint amikor a Szentháromság tisztelete bizonyára föllendült. Azonban még II. Sándor pápa (1061—1073) is így ír: „Azonkívül a legszentebb Szentháromság ünnepét is különböző vidékek szokása szerint némelyek Pünkösd nyolcadik napján, mások az Úr eljövetele előtt az első vasárnapon szokták ünnepelni. Habár a római egyházban nem szokás, hogy bizonyos időben külön ünnepeljen ilyen ünnepet, mikor naponként mondatik: ,Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek’ és más hasonlók, amik a Szentháromság dicséretére szolgálnak.” (Decret. „Quoniam” de Feriis.)
[5] István lüttichi püspök (903—920) officiumát mondták néhol a Pünkösd utáni Dominica vacans-on — írja Micrologus (M. L. 151,1019.) és Durandus (Rationale 241.o.) (Tévedésükről v.ö. Kellner: Heort. 89.) Több régi officiumból (l. Thalhofer : Handb. I. 665.) alkotta meg a ferencrendi Peckham János canterburyi érsek (1279—1292) a mai Szentháromság zsolozsma ősét. Mostani alakjában V. Pius pápa alatt jelenik meg először. Kellner (i. m. 91.) ezt írja róla: „Egyike a breviárium legszebb officiumáinak, egyképpen kitűnik a gondolatok magasztossága, a fölfogás mélysége és a forma áttekinthetősége általi.
[6] A mise régibb az officiumnál. Szentháromságról szóló mise már az Alcuin által a fuldai szerzeteseknek küldöttek között található. (M. L. 151, 938.) Ő általában vasárnapokra ajánlja. A Gregoriarum későbbi frank átdolgozásaiban már a Pünkösd után való vasárnapra van Szentháromság mise (M. L. 101, 445.), ehhez készítette István püspök a zsolozsmát.
[7] Így volt ez még a XIII. században is. (Durandus i. h.), sőt Franciaországban helyenként egészen a XVII. századig. (Kellner: i. m. 90.)
[8] II. Sándor pápán kívül (1. 252. o. 1. j.) különösen prümi Potho (1152): De statu domus Dei lib. (De la Bigne: Magna bibl. vet. patr. IX. 588. id. Kellner.)
[9] Pl. 1260-i arlesi és 1287-i lüttichi zsinat. Különösen a szerzetesek terjesztették. 1260 óta a ferencrendiek, 1270-ben a ciszterciek és már előbb a clunyi bencések is elfogadták.
[10] Decr. L. 1. c. 72. (id. Lonovics: Archaeologia I. 258.)
[11] 1911. június 24-én. (Mihályfi: A nyilvános istentisztelet 155.)
[12] Κυριακή τῶν ἁγίων πάντων. Már Aranyszájú Sz. János óta (M. Gr. 50, 706. sk.) Kezdetben nyugaton is. (Hom. 61. de Nat. MM. Sz. Ambrus vagy Toursi Sz. Maximustól) (id. Lonovics: i. m. 258. 4. j.) L. bőv. Nilles: Kalend. II. 424. sk. o.
[13] L. nov. 1. (310. o.)
[14] L. Kiss: Imádkozzunk 69. V. 11. o.
[15] Durandus után Lonovics: i. m. 250. o. 2. 3.
[16] Tob. 12, 6. alapján.
[17] Dán. 3, 55. 56. 52.
[18] Wolter. i. m. I. 60, V. ö. Müller 465. o. és Kramp, III. 143. o.
[19] A Lectio Isten megfoghatatlanságát fejezi ki (Róm. 11, 33-36.), az Evangéliumban pedig Krisztus Urunk keresztelni küldi apostolait a Szentháromság nevében. (Mt. 28, 18-20.)

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest 1923. 250-255. old.)

Néri Szent Fülöp hitvalló

nszf17.jpgIsten országában is vannak nagyok és kicsinyek, fejedelmi személyek és egyszerű alattvalók, gazdagok és szegények, Néri Szent Fülöp az egészen nagy, a fejedelmi, gazdag szentek közül való.

1515-ben született Firenzében előkelő családból. A „jó Pippo”, amint becézve nevezték, testben és lélekben egészséges, erőteljes és egyenes fiú volt. Szívesen és jól tanult; még szívesebben hallgatta a San Marco-kolostorbeli jámbor dominikánusok lelki tanításait és utánozta imádságos életüket. Jámborsága egyszerű, természetes, mély és komoly volt. Mindenki szerette. A gyermek Fülöp legföltűnőbb erénye föltétlen engedelmessége volt, az ifjúvá serdült Fülöpé a szűzi tisztaság. Kaján, emberek rossz nőt zártak rá. Ő nyomban olyan odaadó imádságba merült, hogy a kísértő szégyenkezve menekült. A tisztaság sajátos fénnyel ragyogott le arcáról, kisugárzott szeméből, még aggastyán korában is; úgyhogy elég volt jelenléte, kezének érintése tisztátalan kísértések gyökeres elűzésére. A szüzességnek ez a nagy mestere meg volt győződve, hogy a tisztaságnak igazi biztos őre az alázatosság. „Ha másnak bukásáról hallunk, mondotta, sajnálnunk kell őt, nem megvetni; a részvét hiánya saját bukásunk útkészítője.”

Tizenhat éves korában egy gazdag atyai rokona, Romulo Néri, üzletébe vette San Germanóban, Nápoly közelében, azzal a kifejezett szándékkal, hogy örökösévé teszi. Fülöp szülei nem voltak gazdagok; szívesen vették tehát fiuknak ezt a váratlan „szerencséjét”. Maga Fülöp nem volt éppen elragadtatva. Pontosan és szorgalmasan teljesítette ugyan kötelességét a gazdag nagybácsi üzletében; de amikor szerét tehette, elment a montekasszinói bencésekhez vagy a tenger partján, sziklák közt fekvő csöndes Szentháromság-kápolnába, s ott sokszor fél éjszakákat töltött önfeledt, boldog imádságban. S a vége az lett, hogy hátat fordított szerencsének és gazdagságnak. Egyedül Istennek akart szolgálni. Hiába marasztották.

1533-ban elment Rómába - pénz, segítség, sőt terv és kilátás nélkül, Csak azt látta világosan, hogy egyedül Istent akarja szolgálni. Rómában egy gazdag firenzei nemes, Galeotto Caccia fogadta fiai mellé. Növendékeit Istenfélelemben és tisztaságszeretetben nevelte. Közben ő maga hittudományt és bölcseletet tanult, s rendkívül szigorúan és szegényen élt egyszer evett napjában; étele kenyér és víz volt, olykor kis fű vagy néhány olajbogyó hozzá. Hetenként három nap egyáltalán nem evett. Néhány darab ruhája egy kötélen lógott szegényes szobájában, melynek padlója volt az ágya.

Így megcsinálta már 18 éves korában, amire később oly fölséges leckét adott Zazarra Ferencnek, egy törekvő jogászfiúnak. Az ifjú ott térdelt Fülöp előtt, s a szent szokása szerint atyailag simogatta a fejét s közben beszélt. „Boldog vagy te, fiam! Te most tanulsz. Egy szép nap aztán doktor leszel. Aztán pénzt keresel, családot alapítasz; egy szép nap magas állásba kerülsz, s teljes lesz minden vágyad.” Az ifjúnak fölcsillant a szeme. Igen, ez volt minden titkos álma. Akkor Fülöp az ifjú fejét gyöngéden szívéhez vonta és fülébe súgta: „És aztán?” Az ifjú hazament ennek a szónak a visszhangjával a szívében: És aztán?! Ez nem hagyott neki nyugtot, míg ott nem hagyott tudományt és karriert, és Fülöp kongregációjában teljesen Isten szolgálatára nem szánta magát.

Fülöp mélységesen becsülte az evangéliumi szegénységet. Egyszer egy testvérnek megígérte, hogy elviszi a paradicsomba, ha csak azt teszi meg, hogy egészen elzárja szívét a gazdagság elől. „Adjatok csak tíz embert, mondotta, akik egészen megváltak e világtól, és én megtérítem velük a világot.”

Az ilyen lélek nem ismer megállást. 25 éves korában eladta könyveit, árukat a szegények közt osztotta el és most már egész idejét és erejét arra szánta, rogy mindenestül lelki ember legyen belőle. Vezekléseit és önmegtagadásait megkettőztette. Keveset aludt, art is a puszta földön, vasláncos vezeklőövet öltött és a zajos nagyváros kellő közepében teljes hallgatásban és lelki magányban élt. Nappal a katakombákban imádkozott, éjszaka végigjárta a hét főtemplomot - tizenkét mérföldet! Sokszor negyven órát imádkozott egyvégben. Közben Isten olyan kegyelmekkel árasztotta el, hogy nem egyszer fölkiáltott: „Ne többet, Uram; ne többet!” Így történt, hogy 1544 pünkösdjén Szent Sebestyén katakombájában imádkozott a Szentlélek adományaiért.

Egyszerre mint valami tüzes golyó jött az égből és egyenest a szívébe hatolt. Két bordája a szíve táján kifeszült és ökölnyi daganatot hagyott, szíve kitágult és azóta rendkívül hevesen dobogott, ha Istenről szólt, misét mondott, imádkozott, szentségeket szolgáltatott. Még ötven évig élt ezután, és semmiféle orvos nem tudta megmagyarázni, miképpen!

Ötévi készület után Fülöp már elég erősnek érezte magát arra, hogy Isten szeretetéből a lelkek üdvösségéért kezdjen dolgozni. A tereken és boltokban egyszerűen megszólította a fiatalembereket: „Nos, testvéreim, mikor kezdünk már jót tenni?” S egyre többen követték: gyakran járultak a szentségekhez, vasárnaponként fölváltva imádkoztak a kitett szentség előtt, s így bevezették a negyvenórás szentségimádást. Az 1550. jubileumi évben rengeteg zarándokot láttak el, s megalkották a beteg- és zarándokápoló Szentháromság-testvérületet, mely mindmáig fönnáll. Fülöp buzgósága és meggyökerezett lelkisége egyre több embert vont varázskörébe. Bűnösök megtértek, lagymatagok fölbuzdultak, eretnekek, sőt zsidók katolizáltak, és lassan szinte divattá lett a jobb körökben is szegényeket és betegeket látogatni.

Mikor gyóntatója látta, milyen csodálatos hatással van a lelkekre, először tanáccsal, alázatos ellenkezése után pedig paranccsal meghagyta neki, hogy szenteltesse magát pappá.

Így 1551-ben Fülöp pappá lett és pedig azzal az odaadással, ami jellemzi egész életét. Mindennap misézett és mindig belevitte miséjébe Istenszerető lelkének egész szenvedelmes szent szerelmét. Még az oltár is megmegremegett attól a hő buzgóságtól, mely ilyenkor eltöltötte lelkét. Közben sokszor elragadtatásba esett, úgyhogy figyelmeztetni kellett a folytatásra. Végre is engedélyt kapott, hogy külön magánkápolnában misézhessen. Itt a ministráns az Agnus Dei után két órára magára hagyta.

Fülöp papságával életének új szakasza kezdődik. Az ő forró Krisztus-szeretete vértanúságról szőtte szent álmait, Mikor Xavéri Szent Ferenc (lásd dec. 3) halálárak híre eljutott Rómába, ő úgy gondolta, hogy a nagy mű folytatása, India megtérítése ő reá vár. Már toborzott is húsz társat, mikor egy szent szerzetes megmondta neki, hogy Isten akarata szerint neki Róma a működési tere. Fülöp nem is hagyta el 60 éven keresztül az örökvárost és lett Róma apostola.

Kis szobája már régen az életszentségnek és gyakorlati kereszténységnek főiskolája volt. Most, hogy gyóntatójával és néhány más jámbor pappal a Szent Jeromos (San Girolamo della Caritá) temploma melletti papi házba vonult, lelki fiait a templom oratóriumában gyűjtötte össze. Esténként gyűltek itt egybe, világi emberek és papok, gazdagok és szegények, tanultak és egyszerűek. Közös hangos imádság és csöndes elmélyedés után lelki olvasás következett a Szentírásból vagy szentek életéből, azután egy rövid, egyszerű, gyakorlati szentbeszéd nemcsak a hit és erkölcs köréből, hanem az egyháztörténetből is. Utána ének és zene. Palestrina, Fülöp gyónófia, számukra írta „oratóriumait”. Háromszor hetenként ostorozták magukat az Üdvözítő kínszenvedésének emlékére. Így szinte fölújult az első keresztények élete.

Ennek az életnek középpontja Fülöp volt. Egyénisége páratlan erővel vonzotta és emelte a lelkeket. Varázsának ritka mérhetetlen lélekszeretete, aztán a szentpáli lelkület, mely mindenkinek mindene tudott lenni, és nem utolsó helyen az a tény, hogy nagy szentségében nem tagadta meg egészséges, vidám, eredeti egyéniségét.

A nagy szentek rendkívüli adományaival rendelkezett. Az elragadtatás szinte rendes állapota volt. Élete egy csoda. Olyan kortársak, mint a híres tudós Barónius, esküvel bizonyítják jövendöléseit és csodáit, köztük a 14 éves Paolo Massimo hercegnek halottaiból való föltámasztását (a Massimo hercegek Rómában még ma is az évfordulón, márc. 16-án misét mondatnak kápolnájukban). Bűnösöknek leolvasta arcukról titkos gondolataikat. Lelkisége annyira átsugárzott külsején, hogy merő érintése vagy látása kísértéseket űzött el és bűnösöket térített meg. S mégis ez a szigorú életű szent egyike volt a legvidámabb embereknek. Egy-egy nyári vasárnap délután ifjait kivitte a San Onofrio kertjébe, Tasso híres tölgye alá és teljes lélekkel részt vett minden játékukban. Sohase neheztelt, ha a gyerekek telelármázták a házat: „Nem bánom, szokta mondani, ha fát vágnak is a hátamon, csak ne vétkezzenek”.

Meg volt győződve, hogy a vidámakat könnyebb az erény útján vezetni, mint a szomorúakat. Ezért óvott a skrupulozitástól is. Zseniális módon szabadított meg ettől egy apácát, aki szinte belebetegedett. Mikor találkozott vele, megszólította az ő kedves módján: „Skolasztika, mit búsulsz és skrupulizálsz. Hisz biztos számodra a mennyország”. „Ellenkezőleg, sóhajtotta az apáca, a pokol az én osztályrészem.” „Bebizonyítom neked, folytatta a szent, hogy a mennyország biztosítva van számodra. Mondd meg kikért halt meg Jézus Krisztus?” „A bűnösökért.” „S te mi vagy?” „Szegény bűnös.” „Tehát Krisztus érted halt meg. S mert az ő vérében megmostad lelkedet és utálod a bűnt, biztos neked a mennyország.” Az apáca egész életére meggyógyult.

Fülöpnek biztos volt a lelki szeme s egészséges és eredeti az emberkezelése. Róma környékén egy apácának látomásai voltak; csakhamar hírek keltek szárnyra nagy szentségéről. A pápa szentünket bízta meg, nézzen utána. Fülöp sáros időben gyalog elment, magához hívta az apácát, s odanyújtotta sáros csizmáját: húzza le. Az apáca méltatlankodva utasította vissza a „vakmerő” fölszólítást. Fülöp rövidesen elköszönt és jelentette Rómában: az az apáca nem szent; nincs benne alázat.

Őbenne ugyancsak megvolt. Szigorú, szent életét és fegyelmezettségét eredeti módon rejtegette: nem egyszer virágcsokorral a kezében járt, máskor éneket dúdolva - a zenét és éneket különben is igen szerette. Egyszer a hozzá hasonlóan eredeti Kantalicei Szent Félix-szel (lásd máj. 18), az alamizsnagyűjtő kapucinus fráterrel találkozott. Ez megkérdezte: nem szomjas-e? Az igenlő válaszra odanyújtotta neki az összekoldult borral teli kulacsot, s Fülöp nem törődve az utca népének gúnyolódásával, eleget tett a szent kapucinus felszólításárak. Igaz, utána rajta volt az alázatpróba sora: Fülöp levette a birétumát és a toprongyos fráter kopasz fejébe nyomta. Általános hahota fogadta; de Felix szintén állta a próbát. Nyugodtan indult, csak annyit mondott: Ha aztán valaki elveszi tőlem, te lásd. Mire Fülöp mosolyogva visszavette.

Ez az eset is mutatja, hogy Fülöp egészen magáévá tette Szent Bernát nagyszerű programját, mely az ő jelszava is volt: Spernere mundum; spernere neminem; spernere seipsum; spernere se sperni; magyarul: megvetni a világot, meg nem vetni senkit, megvetni magamagát, megvetni a megvettetést. S erre szüksége is volt, nagy arányokban is, élete műve számára. Egy nap ugyanis a rosszakarat, irigység és rágalom hozzá is bekopogtattak. A helynök-bíboros megtiltotta neki a gyóntatást (ez volt egyik fő lélekmentő eszköze, szinte reggeltől estig gyóntatott) és bezárta az oratóriumot. Fülöp csak annyit mondott: „Isten dicsőségére engedelmességből kezdtem; engedelmességből hagyom abba”. Nem tett egy lépést sem, hanem Istenre bízta ügyét. S jól gondolta. Néhány hét múlva kitűnt a rágalmak alaptalansága, és Fülöp nagyobb hatáskörhöz jutott, mint előbb.

A Szent Jeromos-templom és oratóriuma már régen kicsinynek bizonyult. 1564-ben áttette a firenzeiek unszolására a Szent János-templomba. Azonban hovatovább belátta, hogy nem térhet ki az elől, amitől alázata addig visszatartotta: 1575-ben XIII. Gergely pápa fölszólítására a pápától ajándékozott Santa Maria in Vallicella-templomban megalapította az oratoriánusok papi társulatát: igehirdetésre, nevelésre, a szentségek használatának terjesztésére. Fogadalmakkal nem kötötte le fiait, hanem azt akarta, hogy a szeretet köteléke tartsa össze kongregációját. Kevés és igen bölcs szabályt adott, de azoknak pontos megtartását követelte. Fiaitól föltétlen engedelmességet kívánt és az ő eredeti módján törte meg kevélységüket s segítette őket teljes világmegvetésre. Egy fölvételre jelentkező ifjúnak meghagyta, hogy övére hátul rókafarkot kössön, s úgy menjen végig Rómának egy főutcáján. Másiktól azt kívánta, hogy felsőruha nélkül, harmadiktól, hogy rongyos ujjasban menjen ki.

Baróniust, mikor az már híres tudós volt, egy gorombaságáról közismert kocsmároshoz küldte egy deci borért, óriási kannával és egy arannyal, hogy abból fizesse a bornak néhány fillér árát.

Se szeri, se száma azoknak az eredeti és találó gesztusoknak, melyekkel Fülöp a lelket rövid idő alatt Krisztusba formálta. Nem csoda, ha működésének félszázada alatt Róma képe megváltozott, s ha pápák, kardinálisok, szentek voltak legnagyobb tisztelői. V. Pius, XIII. Gergely, V. Sixtus, XIV. Gergely, VIII. Kelemen kezet csókoltak neki; pedig nemcsak a fölajánlott bíbort urasította vissza ismételten, hanem az ő módján apostoli bátorsággal nekik is megmondta kifogásait. Korának nagy szentjei: Loyolai Szent Ignác, Lellisi Szent Kamil, Borromeo Szent Károly, Kalazanci Szent József, Szalézi Szent Ferenc, Ricai Szent Katalin stb. bensőséges érintkezésben voltak vele; korának sok más híres embere tanítványa volt. Szent Péter mellett ma is legnépszerűbb szentje Rómának. Oratóriuma a századok folyamán sok jót tett, s ma Angliában a híres Newman alapításaként folytatja az apostolkodásnak azt a munkáját, melyet Szent Fülöp egyénisége még ma is végez.

Halála méltó volt életéhez. 1595 május 15-én, jóllehet a 80 éves aggastyán egészségesebb volt, mint valaha, azt mondta: tíz nap múlva megyek. 25-én, áldozócsütörtökön, szentmiséjén szokása ellenére végigénekelte a glóriát. Aztán egész nap gyóntatott, gyónóitól elbúcsúzott, s kérte, hogy imádkozzák érte az olvasót.

Utána elmondta a másnapi zsolozsma matutinumát. 11-kor lefeküdt, s azt mondta az ott őrködő testvérnek: Igen, végre is meg kell halni. Két óra körül mozgolódott és mondta a testvérnek: Antal, most megyek. Barónius elmondta a haldokló lélek fölajánlásának imádságait, aztán kérte, hogy áldja meg fiait. A szent fölemelte kezét, szemét égre emelte, majd körüljáratta fiain és aztán lehunyta. A hű szolga bement Ura örömébe.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

NÉRI SZENT FÜLÖP

Szent Aladár (Eleutherius)     pápa és vértanú, † 189.


NÉRI SZENT FÜLÖP

*Firenze, 1515. július 21. +Róma, 1595. május 26.

Fülöp édesapja kis jegyző és alkimista volt Firenzében. Amikor Fülöp öt éves volt, meghalt az édesanyja, de nevelőanyja is nagyon szerette. A kis ,,Pippo buono'' mindenki kedvence volt. Közvetlenség, dús fantázia, nagy lelkesedni tudás jellemezte. Rendkívüli érzéke volt a vidám, népies tréfákhoz. Alakján valami sugárzó tisztaság ömlött el.

Első képzését szülővárosának Szent Márk-konventjében, a dominikánusoktól kapta. Ami jó van benne -- vallotta később --, azt nekik köszönheti. Ők ültették szívébe a mély szeretetet és tiszteletet ,,vértanújuk'', Savonarola iránt. Az ő írásaiból tanulta meg, hogy a szükséges egyházi reform csak a lelkek -- azaz a papság és a laikusok keresztény életének -- megújulásából születhet meg; hogy a Szentlélek működésében hinni kell, hiszen a Szentlélek az Egyházban él ma is, mint a kezdeti időkben; s végül, hogy semmi sem tesz oly boldoggá és vidámmá, mint a Szentírás fölötti elmélkedés.

Apja 1533-ban a Montecassino közelében lévő San Germanóba küldte. Itt élt nagybátyja, egy gazdag kereskedő. Fülöp állítólag három könyvet vitt magával: az egyik volt a Laude, a ,,jámbor bolond'', Jacopone da Todi (+ 1306) nyers és faragatlan, de misztikus bensőséggel telített dalai; a másik Boldog Combini (+ 1367) életrajza a humanista Belcaritól; a harmadik a sokat utazó falusi plébános, Arlotto vidám elbeszéléskötete. Ő volt az, aki sírkövére ezt íratta: ,,Saját magának és mindenkinek, aki ide kívánkozik.''

Fülöp legfeljebb három évig maradt San Germanóban. Úgy látszik, többet időzött Szent Benedek iskolájában, mint nagybátyja üzletében. Egy későbbi montecassinói apát tanúsítja, hogy Fülöp ,,három egymást követő éven át megvetette az alapokat a magas tökéletességhez, különösen az ottani kiváló szerzetes, Evoli Özséb tanítása révén...'' Itt kedvelte meg Cassianust és a régi egyiptomi remete-szerzetesek lelki tapasztalatait. Életmódjukat a gaetai kikötő fölött lévő híres hegy Albaneta-kápolnájában próbálgatta. Lehetséges, hogy már akkor megélte első pünkösdi csodáját.

1536-ban Rómában találjuk. Krisztust követve teljes szegénységben élt. A firenzei vámhivatal vezetőjénél talált szállást és igen szegényes étkezést mint fiainak nevelője. Teológiai előadásokat hallgatott az ágostonosoknál és a Sapienza egyetemen, ahol 1537 óta két jezsuita is tanított. Nemsokára megismerkedett magával Ignáccal is, és megtanulta tőle a ,,belső imádságot''. Vele és rendtársaival együtt segítette 1538/39 ínséges telén a római éhezőket. Látogatta a betegeket a Szent Jakab-ispotályban, és megismerkedett alapítójával is, aki a híres laikus testvérülethez, az ,,Isteni Szeretet Oratóriumához'' tartozott. ,,Sola caritas -- csak a szeretet számít!'', lett később saját oratóriumának a jeligéje is.

Tanév közben, egész hirtelen elhatározta, hogy abbahagyja tanulmányait. A Szentíráson és Szent Tamás Summáján kívül eladta könyveit, és árukat a szegényeknek adta. ,,Sohasem tanultam sokat, mert el voltam foglalva az imádsággal és egyéb lelki gyakorlatokkal'' -- szokta később mondogatni. És mégis azt mondja róla másvalaki, hogy fölfedezte: Fülöp tudása éppen olyan nagy, mint a jámborsága. Akkoriban azonban erre a radikális elhatározásra jutott a Megfeszített előtt: ,,Aki Krisztuson kívül akar valamit, nem tudja, mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja, mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, nem tudja, mit csinál.''

Napjai ettől fogva az utcai apostolkodással teltek. Bizalmat keltő modorának senki sem tudott ellenállni. Éjjel azonban Istené volt.

Valami kiűzte Róma kapui elé a Campagna éjszakai magányába, a San Sebastiano-katakomba föld alatti vértanúsírjaihoz. Gyakran fölkeresett egy-egy templomot, ott imádkozott, és néhány órát aludt az előcsarnokban. Belső élete Isten és az ő titka maradt. Talán akkor tapasztalta meg azoknak az imádságoknak az erejét, amelyeket később ifjú barátainak ajánlott. Köztük voltak a régi sivatagi atyák röpimái. Más imádságok teljesen őrá vallanak.

Ilyen órákban költeményeket is írt. Sajnos, csak egyetlen szonett maradt ránk, amely így végződik:

,,Mily börtön rabja a lélek a földön?

Miért nem tud kitörni idelentről,

hogy lába végre csillagokon járjon,

Istennek éljen, s magának meghaljon?''

Rendkívüli látomásokban és kegyelmekben is részesült. Az a leghíresebb, amelyet 1544-ben a katakombákban kapott. Úgy látta, hogy tüzes golyó hatol be a száján, és leszáll a szívébe. Egy másik látomásban Keresztelő Szent János, Firenze védőszentje kiszólította remeteéletéből az apostoli munkába: ,,Isten akarata szerint a világba kell menned, és Rómában kell élned, de úgy, mint a sivatagban!'' -- hallotta egy benső hang szavát.

Végül harminchat éves fejjel 1551 májusában gyóntatóatyja, Persiano Rosa rábeszélésére fölvette a papi rendet. Beköltözött a ,,San Girolamo della Caritŕ'' testvérület házába. Itt bontakozott ki sokféle megpróbáltatás után tulajdonképpeni alkotása: az oratórium. Mint egy sztarec vagy a régi sivatagi remete-szerzetesség ,,lelki atyja'' körül, lelki gyermekeinek egyre növekvő tábora alakult ki körülötte. Legtöbbjüket a gyóntatószékben ismerte meg. Délutánonként összejöttek kicsiny cellájában, s kezdődött a lelki beszélgetés. Jánost, Pált, Ágostont, Cassianust, Tamást, Gersont és Colombinit olvasták, vagy kirándultak, és este még sokáig térdeltek a San Girolamo-templomban. Egyénisége mind önállóbban és világosabban átjárta apostoli munkáját. A reneszánsz és a kezdődő újkor emberének kevélysége arra késztette, hogy ,,Istennek, a Hasonlíthatatlannak szeretetéből bohócruhát öltsön, és minden emberit a feje tetejére állítson''. Micsoda titokzatos ember az, aki valódi gyönyörűségét leli abban, hogy bolondnak tartsák! Teszi ezt részben vidám természetéből, részben azért, hogy elrejtse azt az izzást, amellyel ő az Istené. A világot ,,semmibe venni, önmagamat semmibe vétetni'' -- az istenibe menthetetlenül beléveszett embernek ezt a végső bölcsességét senki úgy meg nem élte, mint ez a ,,Pippo buono'', aki kacagásával takarta el a Mérhetetlent, amely meg akarta semmisíteni'' (H. Rahner).

Cellája hamarosan szűknek bizonyult. A templom szomszédságában volt egy raktárépület, azt építették át oratóriummá. A fiatal közösség ettől kapta a nevét (1554).

Itt ismerkedtek naponta a Szentírással. De nemcsak a szent könyvekben leírt isteni igével ismerkedtek, hanem az Úrnak az Egyház és a szentek életében megtestesült szavával is. Közösen az imádsággal válaszoltak Isten szavára, egyénileg pedig ki-ki a szeretet tetteivel a város kórházaiban és utcáin. Az új kör első ,,hódításai'' közé tartozott Tarugi, a későbbi bíboros, valamint Baronius, az Egyháztörténeti annales szerzője. Ezek az oratórium látogatóinak 1559- ben tartott konferenciák anyagából álltak össze.

Vállalkozásaik egyre bővültek: ,,oratóriumokat'' tartottak vasárnap reggelenként a mise előtt, délután és esténként népnyelvű énekléssel és imádsággal; körmeneteket rendeztek, héttemplom-búcsújárásokat, amelyeken a római kúria legfelsőbb körei is részt vettek. Ezeknek köszönhetően Fülöp kétszer összeütközésbe került az inkvizícióval: először a félelmetes IV. Pál pápa alatt, majd még egyszer V. Pius idejében. Teljes alázatosságával és kedvességével mindkét alkalommal lefegyverezte bíráit. Nemcsak baj nélkül került ki az ügyből, hanem megnyerte a nevezett pápák különleges jóindulatát is. Egyébként befolyásos szövetségese volt Borromei Károly.

1564-ben művének újabb állomása kezdődött. Mivel a pápa közbelépésére át kellett vennie a firenzeiek római templomának és egyházközségének vezetését, három fiatal barátját és segítőjét: Tarugit, Bordinit és Baroniust pappá szenteltette. Ezzel először kezdett világi papok kis csoportja közös életet. Fülöp érdeklődése továbbra is az ,,Isten-alapította'' nagy, plébániák fölött álló oratórium-körnek szólt, amely még mindig a San Girolamóban gyülekezett. Egy résztvevő szerint ez az oratórium ,,Róma egész vallási életének a középpontját'' jelentette.

A Fülöp és XIII. Gergely (1572--1582) között kialakult baráti kapcsolat újból biztosította neki és művének a Szentszék támogatását. Így hamarosan teljesen függetleníteni tudta magát a firenzei kolóniától, és a pápától kapott Vallicella-templomban újjászervezte oratóriumát. Amikor ez 1578-ban helyet adott a Nouva Chiesának, az Újtemplomnak, a város minden rendjéből és rétegéből ezrek találkoztak itt az oratóriumban. Az oratoriánus papok és testvérek itt élő nagy csapatából alakult meg az ,,Oratórium Kongregációja'', amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott. 1583-ban a pápa parancsára Fülöpnek is oda kellett költöznie. Közben teljesen megvilágosodott előtte hivatása és föladata: a klérus azoknak a világi keresztényeknek a példáján épüljön, akik a világban helyzetüknek megfelelően élik a tökéletesség életét. A népet azután a belsőleg megújult papság fogja elvezetni a keresztény életre. Ebbe a klérusba tartoznak az ő fiai, akik világi papok fogadalom nélküli közösségében együtt élnek.

Így lett Néri Fülöp, a firenzei ,,Róma második apostolává''. Többszöri betegeskedés után 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától. 1595. május 12-én Baronius, a gyóntatóatyja föladta neki a szent kenetet. Azután Frederigo Borromeo kardinális megáldoztatta. Az ,,Uram, nem vagyok méltó''-nál könnyek között vádolta még egyszer magát: ,,Soha semmi jót sem tettem, semmit, egyáltalán semmit; egyáltalán nem vagyok méltó!'' Azután: ,,Ha meggyógyulok, megváltoztatom életemet.'' Rövid ideig újra tudott misézni. A szentmise bemutatása közben évek óta órákat elragadtatásban töltött. Hasonlóképpen utolsó napjáig gyóntatott. 1595. május 25-én reggel még bemutatta a szentmisét ,,örömtől ujjongva és énekelve''. Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, megkapták áldását, s másnap reggel három órakor Fülöp meghalt. Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött. 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté.

Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Egész sereg jellemző esemény híre maradt ránk Néri Fülöpnek, Róma szeretetreméltó második apostolának életéből. Még Goethe is csodálta őt, és ,,humoros szentnek'' nevezte.

Alighogy Rómában megtelepedett, napjait az utca-apostolkodásnak szentelte. Nem tartott az embereknek dorgáló beszédeket. Jobban szeretett vidám beszélgetést kezdeményezni az utcán csavargó ifjakkal, a firenzei kereskedőkkel, az apró üzletek tulajdonosaival és a szegény művészekkel. Szellemesen és népies szókimondással kezdte, hogy azután -- megnyílt szívük láttán -- hirtelen megkérdezze: ,,Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!''

Egyszer egy fiatal barátja sikeres tanulmányairól beszélt neki. Fülöp akkor így szólt hozzá: ,,Szerencsés ember, most tanulsz. Pár év múlva doktor leszel, és kezdesz pénzt keresni. Ügyvéd leszel és prelátus, és sok egyéb tisztséged is lesz. Boldog leszel, és már nem is fogsz mást kívánni.'' A diák már azt hitte, hogy Fülöp komolyan beszél. De akkor magához vonta, és ezt suttogta fülébe: ,,És aztán?'' Ez a súlyos kérdés új irányt adott az ifjú jóbarát életének.

Fülöp rendkívüli látomásai közül az a legnevezetesebb, amelyben egy pünkösdi napon a katakombákban részesült. Bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, és ajkait perzselve szívéig hatol. A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt. Közben ezt dadogta: ,,Hagyd abba, Uram, túl sok ez!'' Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott, fölötte két bordája eltörött, s kifelé domborodott.

Hogy ez a jó pásztor milyen szeretetreméltóan tudta báránykáit kisebb hibáiktól is megszabadítani, mutassa két jelenet: Egy divatos dáma, aki magas sarkú cipőt viselt, megkérdezte tőle, hogy nem bűn-e ilyen magas sarkon jönni-menni. Csak ennyit szólt: ,,Óvd magad a megbicsaklástól, nehogy eless.''

Egy piperkőc ifjúnak nagy volt a fodros gallérja. Fülöp szelíden megsimogatta a nyakát e szavakkal: ,,Többször is megsimogatnálak, ha ez a gallér nem bökné az ujjamat.''

Szívesen volt együtt pajkos fiatalokkal az utcán vagy kinn a szabadban. Gyakran egész csapat töltötte meg a szobáját. Mivel játék közben hangoskodtak, ennyit mondott nevetve: ,,Ha nem követnek el bűnt, tőlem akár fát is hasogathatnak a hátamon!''

Sokan ,,csodatevőnek'' tekintették Fülöpöt, ő maga azonban nem sokat törődött vele. Egyszer fölkiáltott: ,,Azt akarják, tegyek csodát. Én pedig nem akarok csodát tenni!''

Egy napon Fülöp a pápát megszabadította fájdalmaitól. Egy bíboros akkor azt mondta neki: ,,A pápa annyira megörült a látásának, hogy elfelejtette fájdalmait.'' Ám Fülöp határozottan kiigazította: ,,Nem. A fájdalmait valóban én vettem el. Olyan embereknél, akiknek fontos ügyeket kell intézniük, a betegség sok kárt okozhat. Ezért meg kell gyógyítani őket.''

Egy leányt különleges viselkedése miatt megszállottnak tartottak. Fülöp egész józanul ezt mondta vele kapcsolatban: ,,Adjátok férjhez, akkor majd meggyógyul.''

Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, aki nagy föltűnést keltett, mert állítólag természetfölötti látomásai és elragadtatásai voltak. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp rossz időben gyalog ment ki oda. Hívták az apácát, Fülöp pedig anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen. Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: ,,Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat'' -- mondta, s azonnal visszatért megbízóihoz. ,,Az a nő nem szent -- tájékozatta őket --, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.''

Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, Fülöp nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Nem ritkán megtörtént, hogy az emberek letérdeltek előtte, és ruháját akarták megérinteni. Ilyenkor odasózott nekik, és heves szavak kíséretében elkergette őket. Ha asszonyok fogták körül, vette a szemüvegét, és sorban mindnek az orrára rakta. Ismerősöknek és ismeretleneknek állába, hajába vagy fülébe kapaszkodott.

Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből a házról házra járva kéregető Félix kapucinus testvérrel. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt.

1583. november 22-e reggelén érdekes menetet láttak a nevető rómaiak az utcákon vonulni. Elől zászlóként lobogtatott valaki egy lepedőt. Utána jöttek a többiek házi holmikkal: az egyik egy székkel, a következő egy seprővel, a harmadik a tűzgyújtó szerszámmal és így tovább. Az első oratoriánusok költöztek új házukba. Csak Fülöp öreg macskáját hagyták ott, amely a templom raktárában az egereket fogdosta.

1595 úrnapjának estéjén azt mondta mosolyogva lakótársainak: ,,Most meg kell halnom.'' Azután lefeküdt. ,,Nem félsz?'' -- kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta: ,,Nem, nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.''


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki hűséges szolgáidat szentjeid közé fölmagasztalod, kérünk, add, hogy a Szentlélek minket is gyújtson lángra a szeretetnek azzal a tüzével, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan izzóvá tette.



Imádság:

Istenünk, te mindenkor az életszentség dicsőségével tűnteted ki hűséges szolgáidat. Gyújtsd lángra bennünk is a Szentlélek tüzét, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan áthatotta. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Quadratusz     hitvalló, † ~140.   

Pünkösd utáni péntek - kántorböjt (szigorú böjti nap) Stációs templom: a tizenkét apostol bazilikája

kantpent.jpgAz évnegyedes böjt vezeklése és a pünkösdi öröm a mai nap két gondolata. Az inaszakadtban, akinek az Úr megbocsátja bűneit és meggyógyítja betegségét, magunkat kell látnunk. És az Úr Lelke szerzi meg nekünk a bocsánatot. Örülünk neki és imádkozzunk érte.

Szentlecke. Jo 2,23-24; 26-27
Szekvencia. Veni, Sancte Spiritus
Evangélium. Lk 5,17-26

Pazzi Szent Mária Magdolna szűz

pszmm.jpgPazzi Szent Magdolna a legelőkelőbb és legősibb firenzei arisztokráciából sarjadt. 1568-ban született s a keresztségben eredetileg Sziéna nagy szentjének, Szent Katalinnak nevét kapta; a bűnbánó Mária Magdolna nevét csak később, szerzetesi fogadalomtétele alkalmával vette fel.

Életíróinak egybehangzó állítása szerint már kora gyermekségében megmutatkozott benne a későbbi nagy szent. Még mielőtt olvasni megtanult volna, már órákat töltött az imazsámolyon, és mikor kérdezték tőle, mit tud olyan sokáig imádkozni, ő így válaszolt: „Kegyelmet kérek Istentől az ő szent akaratának megismerésére”. Amint iskolába kezdett járni, a kicsiny kosárkájába tett kalácsot és gyümölcsöt sohasem maga ette meg, hanem vagy a szegényeknek adta, vagy pedig beküldte a raboknak, akiknek börtöne előtt nap-nap után elhaladt. Nem kevésbé kedves foglalkozása volt a szegény és tanulatlan gyermekekkel való bajlódás; boldog volt, ha megtaníthatta őket az Úr imádságára, az Angyali üdvözletre vagy a Hiszekegyre. Emellett a lelki életben olyan bámulatos haladást tett, hogy kilencéves korában már teljesen otthonos volt az elmélkedő imádságban. Már ebben az időben mondhatatlan szeretettel és gyöngédséggel élte bele magát a kínszenvedés és az Oltáriszentség titkába. Tízéves korában megengedték neki az Úr asztalához való járulást. Azóta nem volt hőbb vágya, mint minél gyakrabban és minél bensőbben egyesülni lelkének jegyesével. Szeretetével arányosan nőtt a bűntől való irtózása; ha egy tiszteleten vagy illetlen szót hallott, képes volt miatta egész éjszakán át sírni.

Ilyen lelkület mellett természetes, hogy nem érezte magát jól a világban. Még nem volt tizenkét éves, mikor örök szüzességet fogadott s fogadalmához hű maradt akkor is, mikor a kérők egész serege versengett kezéért. Atyja egy ideig valóban házasságra akarta őt kényszeríteni; utóbb azonban hosszas kérlelésre elállott ettől a szándékától és megengedte a kolostorba vonulást. Magdolna sietett is élni az engedéllyel: 1583 jan. 30-án a sarutlan karmelita apácák firenzei San Fridiano kolostorába lépett. Választásában, mint később maga bevallotta, elsősorban az a szempont vezette, hogy a karmelitáknál gyakrabban járulhat az Úr asztalához, mint egyebütt. De a belépés fölött érzett öröme nem sokáig tartott: még a próbaidő folyamán súlyos betegségbe esett, mely szinte a halál örvényéig sodorta. Mivel felgyógyulásához semmi remény nem volt, elöljárói kivételesen megengedték neki, hogy még a próbaidő letelte előtt örökös fogadalmat tehessen. A nagy esemény 1584. máj. 27-én ment végbe. Magdolna mindjárt utána elragadtatásba esett, mely két teljes óráig tartott. Ezalatt sápadt és beesett arca megtelt és megszépült, a szenvedés szántotta barázdák kisimultak rajta, homloka örömpírba borult és szeme mereven a feszületre szegeződött. Utána még negyvenszer ismétlődött ez a jelenet. A szent minden reggel áldozás után elragadtatásba esett. Elragadtatás közben gyakran párbeszédet folytatott a Szentháromság valamelyik személyével, a Boldogságos Szűzzel vagy valamely szenttel, kérdéseket tett és felelt, és közben bámulatos hajlékonysággal alkalmazta hangját a körülményekhez. A látomások később is sűrűn ismétlődtek nála és gazdag misztikus tartalommal telítették életét.

De a kegyelem hő idejét nemsokára követték a lelki szárazság szűk esztendei. Mintha az Úr egyidőre teljesen elfordította volna tőle orcáját. A kegyelmek helyett a legszörnyűbb kísértések, az istenkáromlás, kétségbeesés, tisztátalanság, mohóság, engedetlenség stb. kísértései szakadtak a kínok között vergődő apácára. A gonosz lélek egy pillanatra sem hagyott neki békét s mindenáron el akarta vele hitetni, hogy menthetetlenül a pokol martaléka lesz. Növelte szenvedését, hogy társnői is ellene fordultak s korábbi elragadtatásait csalásnak, ámításnak igyekeztek feltüntetni. Öt teljes esztendeig tartott ez a keserves állapot; ezalatt a legkisebb vigasztalásban sem volt része a szegény szenvedő léleknek. De ő hősiesen tartotta magát. Tekintetét minduntalan a keresztre függesztette, mintha egyedül onnét várt volna segítséget s alázatossággal, és engedelmességgel ellensúlyozta a gonosz lélek szűnni nem akaró támadásait. A szörnyű megpróbáltatásnak 1590 pünkösdjén szakadt vége. E napon áldozás után Magdolna arca ismét kiderült. Utána jelentette: „A vihar elvonult, adjatok érte hálát és dicsérjétek velem az én jóságos Teremtőmet”.

Azóta lélekben mindjobban eltávolodott a világtól és egyre mélyebben temetkezett bele az istenség szemléletébe. A látomások, elragadtatások és kinyilatkoztatások vége-hosszát nem érő sorozata mindig több és több misztikummal telítette életét. Az isteni szeretet lángja egészen áthevítette lényét. Mint maga mondotta, legjobban dalos pacsirta szereteti volna lenni, hogy a világ minden tájának dalokat énekelhessen a végtelen Fölség szeretetéről. Tüzes szeretete sok örömet, de sok szenvedést is szerzett neki. Mert minél mélyebben merült bele a Teremtő jóságának és nagyságának szemléletébe, annál mérhetetlenebb fájdalmat okozott neki a legkisebb bűn is. Ezért egy pillanatra sem szűnt meg imádkozni és sanyargatni magát a bűnösök, tévelygők, eretnekek és nem utolsó sorban a hivatástalan papok megtéréséért. Mint az újoncok mesternője s később mint helyettes perjelnő azon igyekezett, hogy a maga páratlanul gazdag és szép lelkéből minél többet vetítsen át alárendeltjeinek lelkébe. Elöljárói minőségében a tanító bölcsességet a leggyöngédebb anyai szeretettel egyesítette.

Élete utolsó éveiben ismét sok szenvedésben volt része; de ezek a szenvedések már túlnyomó részben fizikai természetűek voltak. Az utolsó két esztendőben annyira erőt vett rajta a betegség, hogy jóformán mozdulni sem tudott. Ő azonban isteni Mesterére való emlékezéssel mindegyre csak ezt sóhajtotta: „Inkább szenvedést mérj rám, Uram, mint a halált”. Kevéssel halála előtt ezt a jellemző kijelentést tette: „Íme meghalok anélkül, hogy meg tudnám érteni, hogyan követhetnek el az emberek halálos bűnt”. Jobblétre szenderülése 1607 máj. 25-én következett be. Halálában ismét visszanyerte virágzó fiatalságának teljes szépségét, úgy hogy a látogatók nem tudtak betelni nézésével. Mikor egy év múlva felbontották sírját, még teljesen épnek és érintetlennek találták testét. VIII. Orbán pápa már 1626-ban boldoggá, IX. Kelemen pedig 1669-ben szentté avatta a karmelita-rend e fölséges virágját.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)