Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2017. augusztus 19. - Andre Lowoa

http://3.bp.blogspot.com/-K-2xUQCIsE4/Ttqx98HAjkI/AAAAAAAABvQ/NHGPnqNcljQ/s320/worldwidewarning.pnghttp://www.masodikeljovetel.hu/wp-cont/uploads/2012/03/seal.jpghttp://metropolita.hu/wp-content/uploads/adoration-web.jpghttp://nagyfigyelmeztetes.hu/wp-content/uploads/2011/07/MP900313874.jpg

http://konyv.devocionalia.eu/images/kriz_oliv_tau.jpg

http://i88.servimg.com/u/f88/11/68/94/90/numari15.jpghttp://tata.lutheran.hu/kepek/2010/itelet.jpg

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/fd/Sanktuarium_w_La_Salette.jpg

Szent Timót és vértanútársai

Szent Timót és vértanútársai

Szent Timót a palesztinai Gázából származott. Mivel életével és ékesszólásával kitűnt a többiek közül, a hit oktatójává rendelték. Elfogván őt, a helytartó elé vitték. Ott Krisztus emberek iránti szeretetéről beszélt és megvallotta keresztény hitét. Tűzhalálra ítélve halt meg. Ugyanekkor szent Agapiost és Teklát is elfogták, megkínozták, de tovább kitartottak hitükben. Vadállatok elé dobták, és azok szétmarcangolták őket 304-ben.

SZENT LAJOS püspök - SZENT PONCIÁNUSZ pápa

SZENT LAJOS püspök (1274-1297)

Apja II. Anjou* Károly nápolyi király, anyja Mária, V. István magyar király lánya révén rokonságban volt Szent Lajos francia királlyal és Árpádházi Szent Erzsébettel. 14 éves korában apja helyett túszként az aragóniai király fogságába került és hét év múlva szabadult ki. A fogságban Barcelonában sokat járta a templomokat és a kórházakat, s kapcsolatba került két ferencessel, tolük teológiát tanult, velük együtt zsolozsmázott. A fogságban megérlelodött benne a ferences hivatás. 1295-ben meghalt bátyja s a trónöröklés Lajosra szállt. O azonban abban az évben, októberben szabadulván a fogságból, be akart lépni a ferencesek közé. A rendfonök nem merte felvenni, mert félt Lajos apja haragjától. Lajos ekkor Rómába ment, ahol VIII. Bonifác karácsonykor szubdiákonussá szentelte. Ezután Nápolyba ment és lemondott a trónról testvére, Róbert javára. Nápolyban az érsek pappá szentelte. Már katalóniai fogsága idején feltunt egyszerusége, alázatossága és jámborsága, melyekben szentelése után tovább tökéletesedett. Vágya, hogy ferences lehessen, nem csökkent. Ezért, amikor a pápa 1296 decemberében Toulouse* püspökévé akarta kinevezni, csak úgy fogadta el, ha ferences lehet. Még abban az évben a római Art Coeli templomban letette a szerzetesi fogadalmat, majd püspökké szentelték. 1297. májusában érkezett Toulouse-ba, ahol nagy ünnepléssel fogadták. Egyházmegyéjét rövid ideig kormányozhatta. A legszükségesebb javain kívül mindent a szegényeknek adott. Hogy a léleknek alávesse, testét böjttel és más módon sanyargatta. Augusztus elején meglátogatta szülovárosát, Brignoles*-t, ahol váratlanul megbetegedett és augusztus 19-én meghalt. A marseilles*-i ferences templomban temették el. Temetése után a sírjánál csodák történtek. XXII. János pápa avatta szentté 1317-ben.
Egy kortárs életrajzából:
Betegségének tizenötödik napján szüntelenül mondogatta: „Imádunk téged, Krisztus” és az „Ifjúságom buneit…” kezdetu imákat. Gyakran megerosítette magát a dicsoséges szent Szuz köszöntésével és keresztvetéssel. Amikor megkérdezte a mellette lévo testvér, miért mondja oly gyakran az üdvözlégy Máriát, így válaszolt: „Mert hamarosan meghalok, és a Boldogságos Szuz meg fog menteni.” Kedves volt tehát Lajos mind az Istennek, mind az embereknek.
Imádság:

Istenünk, te Szent Lajos püspököt arra tanítottad, hogy a mennyek országát a földi ország elé helyezze, és ártatlansággal meg a szegények iránt való nagy szeretettel ékesítetted, add meg nekünk is, hogy erényeit utánozva: a földön, vele együtt koronát nyerjünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Kr. által.

 

 

Szent Marián


SZENT PONCIÁNUSZ pápa
római származású volt, 231-ben szentelték fel Róma püspökévé. Megválasztásakor még Hippolitusz ellenpápa tartotta magát. Az egyház békében, üldözéstől mentesen élt Alexander Severusz (222-235) császársága alatt. Egy zsinatot hívott össze uralkodása folyamán.

Aztán újra fellángolt a keresztényüldözés. Száműzetésbe, Szardínia szigetére száműzte őt is és Hippolituszt is Maximinusz császár. Ponciánusz nem remélte, hogy élve visszakerül Rómába, ezért tisztéről lemondott, majd nemsokára elhunyt, 235-ben.

Testét hazaszállították Rómába és a Callixtus temetőben helyezték el. Tisztelete a római egyházban már a 4. század elejétől elterjedt.


Példája:
    Békében, üldözésben, mindent a helyzetnek megfelelően, Isten nagyobb dicsőségére!

 

EUDES SZENT JÁNOS

Szent Ipoly     vértanú



EUDES SZENT JÁNOS
*Ri (Normandia), 1601. november 14. +Caen, 1680. augusztus 19.
Jean Eudes 1601. november 14-én született az Argentan melletti Riben, egy szegény családban. Két testvére közül Ferenc később mint történész vált híressé. János fiatalsága eseménytelenül telt, legalábbis a külső szemlélő szemével nézve. Tizennégy éves korában Caenba küldték a jezsuiták kollégiumába. Jó tanuló volt, s mint a Mária-kongregáció tagja buzgóságával tűnt ki a többiek közül. Már ekkor elhatározta, hogy pap lesz. 1620 szeptemberében kapta a tonzúrát és kezdte a teológiai tanulmányokat Caenban.

Az oratoriánusok 1622-ben nyitották meg házukat a városban. János hamarosan belépett hozzájuk, úgy, hogy maga Bérulle vette föl Párizsban az oratoriánusok közé. Nagy hatással volt rá a kongregáció elöljárója, Gibieuf. Tanulmányait Caen után Marines-ban és Aubervillers-ben folytatta, majd Párizsban fejezte be.

1627 őszén, az Argentan vidékén pusztító pestis idején életét nem kímélve ápolta a betegeket. Később Caenba ment, és a város környékének misszionáriusa lett. 1631-ben itt is járvány tört ki, és János hősies bátorsággal maradt a betegek között.

1623-ban teljesen a népmisszióknak szentelte magát, s több mint negyven évig, egészen 1675-ig majdnem kizárólag ezzel foglalkozott. Száztizenötnél több missziót tartott, ami az akkori gyakorlat szerint két-három hónapon át legalább napi két prédikációt jelentett egy-egy helységben. Csak a coutances-i egyházmegyében negyvenöt missziót tartott! Egyszerű, közvetlen stílusával, amellyel világos tanítást közvetített, nagy hatást váltott ki a nép körében. Közben íróvá érlelődött. 1636-ban jelent meg a Jámborsági gyakorlatok c. munkája. A következő évben ugyanezt a témát átdolgozta, kibővítette és ezzel a címmel adta közre: Jézus élete és királysága a keresztény lelkekben.

Egész lényéből a természetfeletti világ valósága sugárzott. Emiatt mindenütt tisztelettel fogadták és szerették. Különösen becsülte az a jámbor emberekből álló társaság, amely Jean de Berniéres körül alakult. Az oratoriánusok körében is nagyra becsülték: 1635-ben a népmissziók vezetőjévé, 1640-ben pedig a caeni ház főnökévé tették meg.

Missziós útjain közvetlenül tapasztalta a világi papság elhanyagolt magányosságát, és szellemi-lelki műveletlenségét. Ezért arra az elhatározásra jutott, hogy szemináriumot alapít, amely kifejezetten a falusi lelkipásztorkodásra fogja jobban felkészíteni a papnövendékeket. Biztatást kapott hozzá Richelieu bíborostól és a bayeux-i püspöktől is. 1642-ben királyi jóváhagyást is nyerve Caenban megnyitotta szemináriumát, de ez összeütközést okozott közte és az oratoriánusok között. A kongregáció főnöke, Bourgoing az egész alapítást oktalannak és elhamarkodottnak ítélte, János azonban barátai biztatására ragaszkodott elképzeléséhez. Ezért a következő évben, 1643. március 19-én kiutasították az oratoriánusok között lévő lakásából. Hat nappal később mégis megalapította szemináriuma számára a Jézusról és Máriáról nevezett Társulatot, amelynek azt a feladatot szánta, hogy minden módon támogassa a falusi lelkipásztorok képzését.

Az új papi kongregáció minden gáncsoskodás dacára -- főleg a janzenisták fordultak vele szembe -- gyorsan terjedt. Tagjai különleges feladata a népmissziók tartása és a falusi lelkipásztorok képzése volt. A következő években újabb szemináriumokat nyithattak Coutances-ban, Lisieux-ben, Rouenban, Evreux-ben és Rennes-ben.

János abbé gondjai azonban másokra is kiterjedtek. Észrevette, hogy sok leány a szegénység miatt züllik el. Ezért 1644-ben alapított egy női társulatot, amelyre rábízta az elesett leányok megmentését; a Notre Dame de Charité de Refuge Szerzetesnői nevet adta nekik. A pápai jóváhagyást 1666-ban kapták.

Ez a két alapítás megszámlálhatatlan nehézséget zúdított János nyakába, melyeket a janzenisták ellenségeskedései csak tovább súlyosbítottak.

A népmissziók és a társulatok vezetésének tapasztalatai írásra késztették. Jelentős irodalmi munkásságot hagyott ránk, amelyben eleinte természetesen az oratoriánus lelkiség mutatkozik meg elsősorban. 1641-től azonban gondolkodása egyre egyénibbé válik, s fokozatosan kibontakozik lelkében a reá annyira jellemző Jézus Szíve és Mária Szíve iránti tisztelet. Kezdetben arra hajlott, hogy e két Szív tiszteletét összekapcsolja, később azonban -- a teológiai pontosság és a pedagógiai megfontolások hatására -- belátta, hogy a két Szív tiszteletét külön kell választani. 1669-ben írta meg Jézus Szent Szíve officiumát és miseszövegeit, s három évvel később az általa alapított társulat már ezzel ünnepelte Jézus Szentséges Szívét. Szent X. Pius pápa ,,a Jézus Szíve tisztelet szerzőjének, tanítójának és apostolának'' nevezte.

Életének utolsó éveiben a Mária Szent Szíve iránti tisztelet állt életének középpontjában. De éppen ezeket az éveket gyötrő kétségek felhője árnyékolta be. 1673-ban ugyanis sikerült ellenségeinek Rómában előbányászniuk egy kérelmet, amelyet egyik társa, Louis Boniface tizenegy évvel korábban, János tudta nélkül, teljesen egyéni kezdeményezés alapján nyújtott be VII. Sándor pápához. E kérelem arra vonatkozott, hogy a pápa engedje meg, hogy János társulatának tagjai fogadalmat tehessenek: mindig, még kétes esetekben is a Szentszék oldalára állnak. Amikor a király, XIV. Lajos erről értesült, teljes erejével támogatta a János elleni támadást, s ennek eredményeként az alapítót Caenba száműzték. Sőt, olyan döntés született, hogy társulatát halálra ítélik, és az alapító halálával megszűntnek nyilvánítják. Egyik janzenista ellenfelének, Charles Dufournak, aki Aunay-ban volt plébános, nagyjából ugyanekkor másolatban sikerült megszereznie egy kéziratot János munkái közül. E kézirat alapján eretnekséggel vádolta meg Jánost, s ezzel nagy felzúdulást váltott ki ellene, jóllehet János ezt a munkáját nem is bocsátotta közre.

Végül a viharok elültek, a társulatot eltörölni akaró királyi határozatot felfüggesztették és János a halála évében kijelölhette és kineveztethette a társulat főnökét. Fájdalmas betegség után, 1680. augusztus 19-én halt meg. 1909-ben boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ünnepét 1928-ban vették fel a római naptárba, augusztus 19-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Mielőtt ,,egész Franciaország nagy lélekhalásza'' megkezdte volna működését, még mint a caeni jezsuita kollégium növendéke különleges szeretete jeléül eljegyezte magát a Szűzanyával: a kollégium kápolnájában állt egy életnagyságú Mária-szobor. János aranygyűrűjét, amit addig féltve hordott az ujján, odaadása jeleként felhúzta Mária ujjára.

Első szentmiséje után szent szertelenséggel a következő formában fejezte ki a papságról vallott felfogását: ,,A papnak három örökkévalóságra van szüksége: az elsőre azért, hogy felkészüljön a szentmisére; a másodikra pedig azért, hogy hálát adhasson Istennek ezért a nagy kegyelemért.''

Az egyik misszió alkalmával, amelyet Coutances-ban tartott, megismerkedett egy rendkívüli lélekkel, Marie de Vallésszel. Ez a hölgy már ötvenegy éves volt, s lelki élete közel harminc éve rendkívüli, misztikus kegyelmek és az ördögtől való megszállottságnak minősített jelenségek keveréke volt. Maga Marie mély jámborsága ellenére sem volt képes ezekről a dolgokról beszélni. Akkor a püspök Jánost bízta meg a hölgy lelki vezetésével, mert meg volt róla győződve, hogy amik ezzel a lélekkel történnek, Istentől valók. Marie halála után János abbé három formában is készített életrajzi feljegyzéseket, de nem mások számára, hanem csak magánhasználatra szánta azokat. Később egyik ellensége ezeket a feljegyzéseket használta fel arra, hogy boszorkánysággal vádolja lelki gyermekét. Ez nem volt nehéz vállalkozás abban az időben, amikor a rendkívüli adottságokkal rendelkező nőkre könnyen rásütötték, hogy boszorkányok.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent János áldozópapot csodálatosan kiválasztottad, hogy hirdesse Krisztus felfoghatatlan gazdagságát, kérünk, add, hogy példáját és tanítását követve gyarapodjunk megismerésedben, és mindig az evangélium tanítása szerint éljünk!


Példája:
    Élj jámborul, szent leszel!

Szent András vértanú - CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT

Szent András vértanú


András, Makszimián császár hadseregének ezredese bátor katona volt és titokban keresztény, katonáival együtt győzelmet aratott a perzsa hadsereg fölött. Azok, akik nem szerették és irigykedtek rá, bevádolták őt az ország kormányzója előtt, hogy keresztény. Antioch helytartó megkötözve maga elé hivatta Andrást, választás elé állította, hogy a császár hadseregében kíván-e tovább szolgálni, vagy Istenének. András erős hangon nyilvánította ki, hogy ő Krisztus Isten szolgája. A helytartó megparancsolta, hogy készítsenek rézből ágyat, tüzesítsék meg, fektessék rá Andrást, hogy égen meg. András nem várta meg a hóhérokat, maga vette le ruháit és feküdt rá a tüzes ágyra. Imádságára Isten kioltotta a tűz erejét. Abban az időben még néhány katonatársát is elfogatta a helytartó és fára szegeztette őket. Az Andrást szerető emberektől való félelme arra kényszerítette a helytartót, hogy engedje szabadon, mindnyájukat. Ő kíséretével együtt Örményországba távozott. Ott egy hegy üregében a Taurusz hegyek között az üldözők elfogták és kivégezték mindnyájukat.


CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT
 *Fontaines, 1090. +Clairvaux, 1153. augusztus 20.
A citeaux-i ,,új kolostor'', amelyet Molesmes-i Szent Róbert és társai alapítottak, ahol a szerzetesi élet szellemét Alberich és Harding Szent István apátok határozták meg, az alapítás után néhány évtizeddel hanyatlani kezdett. A szerzetesek kemény aszkézise és végletekig menő szegénysége már nem vonzott új hivatásokat, és úgy tűnt, a kolostor ki fog halni. Egy váratlan fordulat következtében mégis sokak számára kívánatossá vált, hogy beléphessenek ebbe az erdei magányban lévő kolostorba.

1112 nagyböjtjén kérte felvételét ebbe a kolostorba az akkor huszonegy éves Bernát. 1090-ben született Fontaines várában, amely a hercegi város, Dijon előőrse volt. Nemesi családban született, első iskolája Chatillon-sur-Saine káptalani iskolája volt. Itt szerezte meg alapműveltségét és ismerkedett meg a klasszikus szerzőkkel. Életrajzírója, St-Thierry Vilmos hangsúlyozza, hogy Bernát műveltségével kiemelkedett kortársai közül. Érthető tehát, hogy a rokonság azzal próbálta eltéríteni a kolostorba lépés szándékától, hogy németországi egyházi-tudományos karriert kínáltak fel neki. De édesanyjának emlékezete, aki 1103-ban halt meg, visszatartotta attól, hogy Németországba menjen, és megerősítette korábbi szándékában, hogy belépjen a citeaux-i kolostorba. És nem is egyedül érkezett, hanem egész csapat ment vele, akiket a rokonságból és ismerősei köréből vitt magával: már házas testvérei is, sőt, öreg korában atyja is követte, mikor Bernát már Clairvaux-ban volt.

Megragadó látvány lehetett Bernát és harminc társa, amint bebocsátást és felvételt kértek a kihalófélben lévő kolostorba. Citeaux ezáltal vált egy új szerzet, a ciszterci rend bölcsőjévé, mert még ugyanebben az évben hozzá kellett fogniuk egy új kolostor építéséhez. Amikor letelt a novíciátus esztendeje, 1113. május 18-án teljes gazdagságában megindulhatott az anyakolostorban a szerzetesi élet ciszterci formája.

Egy év múlva az észak felé lévő Pontigny-ben is kolostor nyílott. Az angolszász származású István apát Citeaux-ban a szerzeteseivel, köztük természetesen Bernáttal, kidolgozta azt a szabályzatot, amely Charta Caritatis néven vált ismertté a szerzetesség történetében. E szabályzat újdonsága abban állott, hogy évenként általános káptalanon ápolták az egyébként egymástól független apátságok egységét és életmódjának azonosságát. Így Bernátot a ciszterci rend társalapítójának tekintik, mert nemcsak a rendi alkotmány megalkotásában volt jelentős szerepe, hanem a rend elterjedésében is.

1115. június 25-én a mindössze huszonöt éves, törékeny testalkatú Bernátot apátnak nevezték ki, és megbízták egy új kolostor építésével a Szajna egyik mellékfolyója, az Aube mentén. A völgyet addig a Keserűség völgyének hívták, de a szerzetesek hatására a Világosság völgye, Clairvaux lett belőle.

Ugyanebben az időben küldte a citeaux-i apát Arnoldot -- aki korábban a kölni székesegyházi iskolában a tanítványa és Bernát társa volt -- kelet felé, a frank királyság és a német-római császárság határvidékére azzal a feladattal, hogy a Moiremont környékén lévő remetéket gyűjtse össze, és építse be a ciszterciek szervezetébe. Közösen építették föl a Flambart-patak partján a morimondi kolostort, amelynek neve: Mori mundo azt jelenti: meghalni a világnak.

Ezzel a fiatal szerzetesrend már a német nyelvterület felé is elindult, mert később, 1123. január 31-én innen alapították az alsó- rajnavidéki Altenkamp kolostorát. Morimondot nem sokkal később Bernát mentette meg a széthullástól.

1127. július 25-én Bernát egy másik barátja, Ádám apát a steigerwaldi Eberbachban alapított kolostort. Innen sugárzott tovább a ciszterci rend az Alpok vidékére, amikor 1129/30-ban a stájerországi Reinben szintén kolostort alapítottak.

A citeaux-i kolostor megalapítása, amelynek kiváltó oka a clunyi ideáloktól való eltérés volt, vitákat váltott ki a clunyi és a citeaux- i bencések között. Amikor aztán megalakult az önálló ciszterci ág, a vita -- néha nagyon élesen -- folyt tovább. A központi kérdés pedig az volt, hogy hogyan kell élnie az igazi szerzetesnek?

Bernát még teljes hevességében látta e vitát, és részt is vett benne. Különös, hogy a két vitatkozó tábor vezetője, Bernát és a clunyi Péter apát, aki Petrus Venerabilis néven ismert az egyháztörténelemben, személyesen igen jó barátok volták, de a vita hevében kölcsönösen nem kímélték egymást. Péter így írt a cisztercieknek: ,,Ti farizeusok! A fiaitok úgy vélik, hogy utolérhetetlen magasságban állnak mások felett. Így beszélnek a próféta szavával: ťHozzám ne nyúlj, mert én szent vagyok!Ť'' Bernát nem kisebb éllel bírálta a clunyieket: ,,Ó, én boldogtalan szerzetes! Meg kellett érnem hogy a Rend (Clunyben) ilyen mélyre süllyedt... Hát ízét vesztette a só? Akiknek példát kellene mutatniuk az élet útjáról, pompaszeretetről és iszákosságról tanúskodnak! Vakoknak vak vezetői!''

Éppen ez a tény, hogy két ilyen szent folytatta a vitát, jelzi, hogy nem oktalan, előítéletekre támaszkodó gyűlölködésről, hanem a bencés szerzetességnek két, egymáshoz nagyon közel álló, de egymást kizáró felfogásáról volt szó. De Bernát tevékenysége nem korlátozódik erre a két szerzetesrendre: prédikációi nagy hatással voltak a többi szerzetesre, a világi papságra és a laikus hívőkre egyaránt. Levelezése szélesebb körre terjedt ki, mint a kortárs pápáké, vagy császároké.

1119-ben a francia lovagok rendet alapítottak Jeruzsálemben, s mivel házuk az egykori jeruzsálemi templom területén állt, templáriusoknak, templomos lovagoknak nevezték rendjüket. Regulájukat, amelyet a troyes- i zsinat hagyott jóvá (1128), lényegében Bernát írta meg. Készített egy népszerűsítő iratot is Az új lovagság dicsérete címmel, amelyben a templomos lovagokat mint a keresztény lovagi ideált magasztalja: ,,A világ tele van lovagokkal és szerzetesekkel, de ami eddig soha nem volt, most megszületett: a két állapot egybekapcsolása... Így alakult ki a keresztény lovagi tanítás törvénykönyve, mely fegyveres erő a gyengék, az árvák, az özvegyek és a szent Egyház jogainak védelmére.''

Amikor 1130-ban, II. Honorius pápa halála után veszélybe került az Egyház egysége, Bernátnak és szerzeteseinek oroszlánrésze volt abban, hogy a szakadás veszedelmét sikerült elhárítani. Az történt ugyanis, hogy néhány órával Honorius halála után megválasztották II. Incét. Nem sokkal később a bíborosok zöme egy második választást rendezett, amelyen II. Anaklét néven a Pierleoni nevű római bankárcsalád fiát emelték pápaságra. A római nép támogatása mellé Anaklét hamarosan megszerezte magának a normann Dél-Itália, Aquitánia és Skócia támogatását, és elűzte Incét. Ince mögé azonban felsorakoztak a szerzetesek, elsősorban a franciák. Főleg Bernát fáradozásainak gyümölcseként a többi európai ország Ince mellé állt, aki szintén Bernát hatására nem fogadta el Anaklét ajánlatát, hogy független bíróság vizsgálja meg az ügyet, és döntsön. Bernát ugyanis azon a véleményen volt, hogy a kérdés azzal el van döntve, hogy Európa nagyobb része Incét ismeri el törvényes pápának.

Annak ellenére, hogy Bernát meg volt győződve a pápaság isteni küldetéséről, nem riadt vissza a kemény bírálattól. 1145-ben III. Jenő néven Bernát egykori clairvaux-i tanítványa került a pápai székbe. Bernát neki írta A szemlélődésről c. művét. Ebben keményen ostorozza a pápai udvarban fellelhető visszaéléseket, hatalmaskodásokat, pompaszeretetet, a sok ,,kiváltságot'' és a fellebbezési joggal való fondorlatokat. A pápa ugyanis sokszor és túlságosan beavatkozott világi peres ügyekbe, s ezek az ügyek annyira igénybe vették, hogy elfelejtette: neki elsősorban Isten emberének kell lennie. Bernát komolyan figyelmeztette a pápát: ,,Nem azt kívánom tőled, hogy egyszerűen szakíts ezekkel a dolgokkal, hanem azt, hogy merülj el Isten dolgaiban, és ne legyen időd arra, hogy ezekkel foglalkozzál.''

Bernát bírálatának, amelynek szándéka szerint gyakorlati célja volt, alapvető, elméleti jelentősége lett. Elismeri ugyanis, hogy a pápa egyedülálló nagyság és méltóság birtokosa, de amikor selyembe öltözik, pávatollakkal, arannyal és drágakövekkel ékeskedik, fehér lovon katonák és szolgák hadával körülvéve lovagol, akkor inkább Nagy Konstantin, mint Szent Péter utódának látszik. Hiszen a pápa hatalma nem uralkodás, hanem szolgálat, gondoskodás a Menyasszony, az Egyház körül mindaddig, amíg zarándokútját járja a Vőlegény, Krisztus távollétében.

De a püspökök is a Vőlegény barátai, akikre szintén rábízatott a Menyasszony gondja. Ők is Krisztus földi helytartói, és tekintélyüket nem a pápától kölcsönzik. A pápa nem úr a püspökök felett. Bernát figyelmeztet, hogy a püspöki joghatóság megsértése és kikapcsolása a sokféle kiváltság és fellebbezés által, eltévelyedés az Isten előtt kedves rendtől, olyan, mint egy szörnyű daganat az Egyház testén. És - - mondta --, még ha békaként pocsolyába kergetik is, akkor sem hagy fel azzal, hogy ,,brekegésével'' keltegesse az alvókat. A nyájhoz tartozik, amelyre az alvó pásztoroknak jobban kellene vigyázniuk, de ,,ugatásával'' éppen a pásztorokat akarja felverni álmukból.

Néha úgy tűnt, hogy az Egyházat érintő kritikája találkozik a kor szektás irányzataival. Nem is szégyelli, hogy olyan kifejezéseket használjon, amelyek egy-egy szekta különös jellemzői voltak, de tántoríthatatlanul az Egyház pártján áll. Engedelmes összeköttetésben maradt a hierarchiával, és mentes minden lelki egyoldalúságtól. Tudja, hogy az Egyház élete a Megtestesülés misztériumának folytatása. Látja, hogy az Egyház olyan, mint az Énekek énekében a menyasszony: fekete és szép egyszerre. Szép, mert ékességét a Völegénytől kapja, és fekete, mert a megalázott és megcsúfolt Völegény képmása.

A szektás vándorprédikátorok bírálata nemcsak a pápa és püspökök ellen irányult, hanem az Egyház ellen általában. Lelki elmélyülést hirdettek, nem is mindig felismerhető eretnekség formájában. Lausanne- i Henrik például az egyházi tekintély ellen tüzelte fel a népet. Bresciai Arnold, aki főleg Dél-Itáliában működött, a francia püspököket és papságot arra biztatta, hogy önként mondjanak le minden birtokukról. Amikor Bernát szembeszegült velük, elűzték a vidékről.

Sokkal veszedelmesebb volt ezeknél az a mozgalom, melynek tagjai tisztáknak, kataroknak nevezték magukat. Ezek apostoli szegénységet, szigorú vezeklést hirdettek, elvetették a felszentelt papságot, a hierarchiát és a szentségeket. Bernát ellenük prédikálva bejárta egész Dél-Franciaországot, s ahol a pápai küldötteket ,,szamárordítással és dobszó lármájával fogadták'', ott Bernátot meghallgatták. Sokakat megtérített, de végső megoldást ő sem tudott találni.

III. Jenő pápa új feladattal bízta meg: meg kellett hirdetnie a keresztes háborút. Gyújtó hatású beszédeivel sokakat megnyert a keresztes háború eszméjének, akik kötelezték magukat arra, hogy elindulnak a Szentföld visszaszerzésére. Ugyanakkor szembeszállt Radulffal, aki szintén ciszterci szerzetes volt, és Európa-szerte a zsidók üldözésére lázított. Bernát így írt ellene: ,,A zsidókat nem kell üldözni, még csak kiutasítani sem kell őket. A pogányok (az arabokra gondol) támadtak ránk erőszakkal, és ezért kell erővel visszavernünk a támadásukat.''

Egész Európában viharos lelkesedést keltett a keresztes háború ügye mellett. A kereszténység legjelentősebb uralkodói indultak meg a szavára: VII. Lajos francia király és III. Konrád német császár, akit 1146 karácsonyán a speyeri dómban nyert meg az ügynek, ámbár Konrád tudta, hogy a birodalmi érdekek inkább azt kívánnák, hogy Itáliában tartózkodjék.

A második keresztes hadjárat azonban teljes kudarccal végződött Palesztinában. Lisszabont sikerült visszafoglalni a móroktól, s ez megszilárdította az új Portugál királyságot. A hadjárat részvállalkozása, a szlávok közötti keresztes háború szintén csak káros következményekkel járt.

Bernátnak mindezért súlyos támadásokat kellett elszenvednie. De lelkének prófétai erejét hirdeti, hogy a súlyos szenvedés után, amit a hadjárat elvesztése jelentett, ki tudta mondani: ,,Áldott legyen, Uram, minden ítéleted!'' Az természetesen tagadhatatlan, hogy Bernát prédikációi a keresztes hadjáratra és a Krisztus követésének feltüntetett fegyveres harc között áthidalhatatlan szakadék tátong.

Bernát azonban nemcsak kifelé harcolt a keresztény hitért, hanem akkor is a csatatérre sietett, amikor az Egyházon belül fenyegette veszély a hit tisztaságát. Sokszor vetették a szemére, hogy tudományellenes, mert felemelte szavát Gilbertus Porretanus és Abaelard ellen. S jóllehet igaz, hogy vannak olyan megnyilatkozásai, amelyekkel szemben fel lehet hozni a tudományellenesség vádját, az azonban tagadhatatlan tény, hogy jó barátságban állt korának jelentős tudósaival, Clairvaux-ban nagy könyvtárat rendezett be, művelődésre biztatta a tehetséges fiatalokat, sőt, egyes írásai az újonnan kialakuló teológiai iskola tankönyveként szerepeltek.

A szíve mélyén azonban érezte és látta, hogy a teológia tudománya -- amely az istenismeretből és az önismeretből születik, és az istenszeretet hevíti -- veszélybe került az újonnan jelentkező és egyre jobban eluralkodó dialektikus módszer miatt. És nemcsak ő, hanem Szentviktori Hugó, a híres párizsi ágostonos kanonok is úgy ítélte, hogy a dialektikus módszer új tévtanítások melegágya lesz. Ezért hívták Bernátot, hogy küzdjön meg Gilbertus Porretanusszal, amikor ennek elmélete hamis végkövetkeztetésekre vezetett a Szentháromsággal kapcsolatban. Bernát rá tudta venni őt, hogy az 1148. évi reimsi zsinaton vonja vissza tanítását.

Abaelarddal már korábban sikeresen harcolt a hit tisztaságáért, amikor az a módszeres kételkedést a teológiában is az igazságra vezető útnak vallotta. Bernát hívő buzgóságát állította szembe Abaelard túlhangsúlyozott racionalizmusával. Bernát azt vallotta, hogy a legszentebb igazságok feletti vitatkozások megtörik azt a szükséges áhítatot és tiszteletet, amellyel a hitnek a kinyilatkoztatáshoz kell közelítenie. A hitet nem lehet háttérbe szorítani a filozófiával. A teológia és a lelki élet közötti különbségtétel számára még teljesen idegen, ,,hiszen az Atyát senki meg nem ismerheti, ha előbb tökéletesen meg nem szereti őt''. Úgy tartotta, hogy megélni és -- a kegyelem misztikus látásában vagy a mindenki számára elérhető elmélkedésben -- átélni a hitet minden bölcselkedő beszédnél százszorta többet jelent.

Így válik érthetővé az a kemény bírálat, amelyet Abaelard felett mondott, miután gondosan áttanulmányozta annak tanítását. És hatására a sens-i zsinaton (1141) Abaelard tizenkilenc tételét el is ítélték.

De mindezen viták és harcok közepette Bernát a szíve mélyén visszavágyott a kolostor magányába, a szemlélődés csendjébe. Jámborsága A lélek felemelkedése Istenhez c. első írásától kezdve, amelyet a Grande Chartreuse priorjának, Guigónak megbízásából írt, a húsz éven át készített Homíliák az Énekek énekéről c. műig folyamatosan a Szentírás és az egyházatyák írásaiból táplálkozott. De azoknál a jámborsági formáknál, amelyek a hagyományban éltek és Krisztus személyére koncentráltak, Bernát többre értékeli és jobban szorgalmazza a Krisztus embersége iránti bensőséges, érzelmileg is meleg tiszteletet. ,,Akár beszélsz, akár írsz, nem ízlik nekem a szó, ha Jézus neve nem hangzik fel közben'' -- írja. De ez a Krisztus embersége iránti bensőséges szeretet nem öncél, hanem arra szolgál, hogy a szív érzületét a szellemi szeretet, az agapé magasságaiba emelje. S ennek a szeretetnek a célja, hogy a lélek egyesüljön az Igével.

Bernát újra meg újra kiemeli a lélek és az Ige közötti jegyesi egyesülést. Tudja, hogy a test akadályozza és nehezíti ezt, de tapasztalja és tanítja, hogy az a megvilágosodási folyamat, amely éppen ezt az egyesülést készíti elő és belőle következik, a testre is kihat, és majd a feltámadásban válik tökéletessé.

Bernát, aki önmagát ,,a század agyrémének'' nevezte -- mert tartósan világi dolgokkal kellett foglalkoznia, pedig nem volt világi ember; és be kellett avatkoznia az Egyház dolgaiba, pedig nem volt tagja a hierarchiának --, 1153. augusztus 20-án halt meg Clairvaux-ban. Az egész korszakot, amelynek ő volt a legnagyobb alakja, Szent Bernát korszakának nevezik az egyháztörténelemben. Ő a bizonyság arra, hogy a legszigorúbb aszkézis sem butít el, hanem nagyon is termékennyé teszi az embert. Megvalósult benne a monasztikus életforma alapvető rendeltetése: formálni a világot a világból való elmenekülés által.

Bernátot már életében szentként tisztelték. III. Sándor pápa, aki korábban a Bernát által annyira támadott Abaelard tanítványa volt, 1174-ben avatta szentté, VIII. Pius pápa pedig 1830-ban az egyházdoktorok sorába iktatta. Ünnepét a 13. században vették fel a római naptárba augusztus 20-ra. A magyar naptárban Szent István király miatt augusztus 19-én ünnepeljük.


--------------------------------------------------------------------------------

Ez a szent szerzetes, aki hallatlan energiával fényesebben ragyog az Egyház emlékezetében, mint korszakának pápái és császárai, aki a hívők tudatában mint a mézajkú doktor él, s aki azt hirdette: ,,taníts gyengéden, bölcsen és bátran szeretni!'', cselekedeteivel és műveivel ad képet önmagáról.

Egy régi forrás arról beszél, hogy Bernát fiatal korában nagyon vonzó jelenség volt: ,,Egész lényéből szeretetreméltóság és vonzerő áradt, úgyhogy veszedelmesebb volt ő a világra nézve, mint a világ őrá.'' Körülrajongták a nők; az egyik ismételten megpróbálta elcsábítani, mindaddig, amíg egy hirtelen fordulat után az addig körülrajongott ifjúról kénytelenek voltak ezt a megállapítást tenni: ,,Az anyák és a fiatal leányok réme lett; a barátok attól féltek, hogy miatta elveszítik barátaikat'', mert sorban csatlakoztak hozzá az emberek, hogy nagyon kemény, vezeklő életet éljenek.

Olykor kemény harcai voltak a tisztaságért, egyszer olyan heves kísértés lepte meg, hogy egy jéghideg tóba vetette magát, és benne maradt mindaddig, amíg a teste le nem csillapodott. A citeaux-i kolostor aszkézise is kemény iskola volt Bernát számára. Mivel fizikailag nagyon gyenge, a gyakorlati dolgokban pedig ügyetlen volt, a legegyszerűbb szolgálatokat bízták csak rá a kolostorban. Egy napon ezt már nem bírta elviselni. Aratás ideje volt, s a szerzetesek kinn dolgoztak a mezőn. Bernát is nagy elhatározással kért egy kaszát, hogy ő is aratni fog, de több volt benne a jószándék, mint az erő és az ügyesség a kaszáláshoz. Egyszerűen nem boldogult a kaszával, s a végén már maga az apát figyelmeztette, hogy hagyjon fel a próbálkozással. Teljesen kimerülten letette a kaszát és térdre borulva imádkozni kezdett. Azt kérte, hogy Isten adjon neki erőt az aratáshoz. És valóban: új erő áradt a tagjaiba, és megragadván a kaszát most már határozottan kezdte vágni a rendet, úgy, hogy a többi szerzetes elmaradt mögötte. Ő lett a kolostor első kaszása.

Már ez az eset is jelzi, hogy Bernát novícius korától kezdve mennyire egységbe tudta olvasztani a külső tevékenységet, a természettel való kapcsolatot és az Istennel való bensőséges együttlétet. Egyik barátjának később ezt írta: ,,Higgy nekem és a saját tapasztalatomnak. A fák és a kövek olyasmit fognak neked megtanítani, amit a tanítóktól soha meg nem hallhatsz.''

Ugyanakkor nem hagyta, hogy a külső dolgok kizökkentsék Istennel való kapcsolatából. Már egy évet töltött novíciusként a kolostorban, és még mindig nem tudta, hogy a termük mennyezete boltozatos-e, vagy gerendázott, és elámult, amikor a többiek arról beszélgettek, hogy a templom szentélyében nem egy, hanem három ablak van. Később egyszer egy egész napon át a Genfi-tó partján lovagoltak. A társai este áradoztak a táj szépségéről, ő pedig megjegyezte, hogy azt sem vette észre, hogy tó partján járnak.

Amikor az új clairvaux-i kolostor elkészült, Bernát apát egy kicsi cellát választott magának a lépcső alatt. Kegyetlen aszkézisével pedig úgy lerombolta az egészségét, hogy a többi ciszterci apát elhatározta, kúrára fogják. Vilmos, aki a halálosan kimerült beteget akkoriban látogatta, elmondja: ,,Megkérdeztük tőle, hogy érzi magát, és hogyan telnek a napjai? Ő a reá annyira jellemző mosollyal válaszolta: ťTökéletesen jól érzem magam. Korábban ugyanis értelmes emberek féltek tőlem, most pedig Isten méltányos ítélete szerint én félek egy esztelen embertől.Ť Ezzel a beképzelt orvosra utalt, akire rábízták, és azzal dicsekedett, hogy ő majd meg fogja gyógyítani.''

A trubadúrok világában Bernát a Szűzanya dalnoka volt, akit a történelem viharai felett nyugodtan tündöklő, mentő csillagként dicsőített. Egyszer betegen feküdt, és nagy fájdalmai voltak. Az egyik szerzetest elküldte a templomba, hogy imádkozzék érte. Miközben az imádkozott, a betegnek megjelent a Szűzanya, Szent Lőrinc és Szent Benedek kíséretében. A Szűzanya szelíden megérintette, meggyógyította, majd eltűnt. Egy másik képe azt a pillanatot ábrázolja, amikor a Szűzanya Bernát karjába helyezi a kicsi Jézust. Ezért írta egyik kortársa: ,,Ha Úrnőnk szeme fényét bántani akarod, akkor írj valamit az ő Bernátja ellen.''

Tüzes természetével -- ami ,,ijesztő és emberfeletti tekintélyt kölcsönzött neki'' -- vetette bele magát kora vitáiba. Clunyben élő, lelkileg alvó szerzetestársainak ilyen szemrehányást tett: ,,Ha beszélgettek, soha nem a Szentírásról, vagy a lelkek megmentéséről van szó köztetek, hanem csak nevetséges dolgokról fecsegtek. Étkezésnél az egyik fogást a másik után tálaljátok fel. Hogy a hústalan ételekért kárpótoljátok magatokat, egymás után kétszer is hoznak az asztalhoz kitűnő halat, és minden étkezés közben kétszer vagy háromszor hozzák a félig töltött borospoharat. Kidagadt erekkel és elnehezült fejjel keltek föl az asztaltól, s utána már nem lehet mást tenni, csak aludni... Igazán mondom, láttam egy apátot, akit több mint hatvan lovas követett. Inkább törekszünk a hívők adományaira, mint javára. Aranytól roskadozó ereklyeszekrények előtt nyílnak meg az erszények. Megmutatjuk a nagy szenteket az embereknek, és azt hisszük, hogy minél színesebbek, annál szentebbek. Mindenki odasiet, csókolgatják a szobrot, mint magát a szentet. Drágakövekkel ékes lámpákkal díszítjük a templomainkat. Ám hiúságok hiúsága! Az Egyház ragyog az épületeiben, de meghal a szegény emberek lelkében... Az Istenre kérlek titeket, hát nem szégyellitek magatokat mindezért? De legalább a kiadások miatt szégyenkeznétek!''

III. Jenő pápának a következő figyelmeztetést küldte: ,,Most a vincellér metszőkésére van szükség, és nem jogarra. Nem uralkodást, hanem szolgálatot bíztak ránk. Egyszerre képtelen vagy minden rosszat kijavítani, ezért légy okos, és lépésenként haladj előre. Fogd be a hazugok száját, akik igazságtalanul szólnak, és mindig készen állnak arra, hogy igazolják a hazugságaikat. Legyen gondod az özvegyek és az árvák ügyére, akik neked nem tudnak semmit viszonozni. A többi ügyet pedig nyugodtan bízd másokra. Az intrikus bajkeverőket ne hallgasd meg, hanem ragadj ostort, és verd ki őket, ahogyan Krisztus tette...''

Bernát szólt a világi rendek lelkiismeretéhez is: ,,Ti, mai lovagok, igazolhatatlan tévedésekben vagytok, és a kegyetlenségtek tűrhetetlen! Nagy költséggel és fáradsággal háborúztok, s bűnnel és halállal fizettek érte. De háborúitoknak csak a féktelen gyűlölet, a dicsőség utáni vágy és a kincsek utáni sóvárgás az oka. Ilyen indokok alapján nem ölhetitek meg nyugodt lelkiismerettel a felebarátot!''

Amikor az arabok meghódították Edesszát, III. Jenő pápa meghirdette a keresztes háborút, és Bernátot bízta meg azzal, hogy prédikálva hirdesse meg a szent háborút Európában. Bernát teljes szívével Isten |gye mellé állt: Franciaországban kezdte, s a német birodalomban folytatta keresztes prédikációit. Bárhová érkezett: Konstanzba, Freiburgba, Strassburgba, Speyerbe, Koblenzbe, Kölnbe, Aachenba vagy Lüttichbe, mindenütt meghúzták a harangokat, és özönleni kezdett a nép, mert mindnyájan hallani akarták Isten emberét. Néha a pillantásától betegek gyógyultak meg, s bár nem beszélte a német nyelvet, mindenki értette a prédikációit. Még mielőtt a tolmácsok lefordították volna a szavait, az emberek kiáltva kérték a keresztet, jelezvén, hogy részt akarnak venni a hadjáratban.

Frankfurtban a dóm úgy megtelt, hogy beszéde végeztével Bernát képtelen volt elhagyni a templomot. Végül a hatalmas termetű császár karjába kapta, és ő vitte ki a kis szerzetest.

E prédikációs körútjának csúcspontja a speyeri birodalmi gyűlés volt. Itt Konrád császár a nép tomboló tetszésnyilvánítása közepette magára vette a keresztet; a régóta ellenségeskedő Staufok és Welfek kibékültek, és együtt indultak a keresztes háborúba. A kijárathoz odavittek egy béna gyermeket. Bernát megérintette, és így szólt hozzá: ,,Járj!'', és a gyermek elindult. A csoda láttára a nép magán kívül volt a lelkesedéstől, Bernát pedig a császárhoz fordult, és azt mondta neki: ,,Miattad történt ez a csoda, hogy megtudd: Isten veletek van, és tetszésére szolgál a vállalkozástok.''

Nem sokkal ezután azonban mély belátásra jutva így írt: ,,Mi békét hirdettünk, és most nincs békénk. Győzelmet ígértünk, és vereséget szenvedtünk. Semmi kétség, Isten ítélete igazságos.'' Mainzban véres üldözés tört ki a zsidók ellen. Jesua ben Meir később így nyilatkozott Bernátról: ,,Ha ez az igaz ember nincsen, egyikünk sem menekült volna meg!''

Halálának évében Bernát még egyszer megjelent a nyilvánosság előtt. Viszály támadt ugyanis Metz városa és a lotaringiai herceg között. Végső szükségében a trieri érsek Clairvaux-ba ment, és felkérte békeközvetítőnek Bernátot. A halálosan beteg apát összeszedte utolsó erőit, és a távoli csatatérre indult. A csapatok már ott álltak egymással szemben, ütközetre készen a Mosel folyó két partján, Bernát pedig tárgyalni kezdett a két szembenálló sereg vezérével hol az egyik, hol a másik parton. Végül sikerült elérnie, hogy a vezérek a Mosel egyik szigetén találkozzanak, és aláírják a békeszerződést. Ennek megpecsételéséül Bernát meggyógyított egy beteg asszonyt. Ezt látva a nép és a katonák oly hevesen ünnepelték Bernátot, hogy majdnem agyontiporták. Ezért a nagy tömegből észrevétlenül eltűnt, és egy csónakon elhagyta a szigetet.

Amikor eljött utolsó órája, több püspök és számos szerzetes vette körül. Utolsó szavait lesve figyelték, s ő így szólt: ,,Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: Kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk.'' Valamennyien sírtak, ő maga is könnyezett, de hamarosan derű öntötte el az arcát. Később Aquinói Szent Tamás így magasztalta: ,,Istentől kiválasztott ember, akinek arany szája volt, és édes borával megitatta az egész földkerekséget.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki úgy akartad, hogy Szent Bernát apát a házadért való buzgóságtól égve világosságot és meleget árasszon Egyházadban, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy ugyanannak a Léleknek tüzében mi is a világosság fiaiként éljünk!


Példája:
    Inkább lángolni, mint okoskodni!


Szent Emilia

BOLDOG NANCY*-I SEBESTYÉN vértanú és társai

Szent Laurosz     vértanú



Szent Rajnald


BOLDOG NANCY*-I SEBESTYÉN vértanú és társai (1794)
A francia forradalomban 1794-ben több mint 800 papot és szerzetest hurcoltak Rochefort*-ba, mert nem voltak hajlandók letenni az eskut a Papság Polgári Alkotmányára, mely a klérust el akarta szakítani Rómától. Borzalmas körülmények között tartották oket fogva; ócska hajókra zsúfolták oket össze, amilyeneken régen néger rabszolgákat szállítottak. A dél-amerikai Guayanaba akarták oket számuzni, de az Angliával fennálló viszony miatt nem vághattak neki az óceánnak. A foglyok kegyetlenségeknek és szörnyu megaláztatásoknak voltak kitéve. Ilyen körülmények között a hithez és a római egyházhoz való huség hoseként nem egész egy év alatt 547-en haltak meg, köztük ferencesek, (kapucinusok 22-en). A vértanúk közül II. János Pál pápa 1995. okt. 1-én 64-et avatott boldoggá, köztük a következo kapucinusokat:
Nancy-i Sebestyén (szül. 1749-ben), kíváló szerzetes és lelkipásztor. A hajón halt meg aug. 10-én. Haldokolva szemét az ég felé emelve, térdenállva imádkozott, így halt meg békében.
Séesi Protáz (szül. 1747-ben), jeles igehirdeto, volt tartományi titkár, egy kegyhely igazgatója. Aug. 23-án halt meg. Besanconi Jean-Louis* (szül. 1720-ban), kituno lelkipásztor, példás életu szerzetes. Máj. 19-én (vagy aug. 23-án) halt meg. Utóbbi kettorol olvassuk a ferences Martyrológiumban: A bíróság elott bátran megvallották hitüket. Ugyanazzal a hajóval vitték oket számkivetésbe, a hajón fejezték be életüket ugyanazon a napon, hogy hitvallásuk jutalmát együtt nyerjék el Krisztustól a mennyben.
Egy túlélo pap (Claudio Masson) tanúbizonyságából:
„A börtönorök úgy tekintettek minket, mint a természet fölöslegeit, akik minden emberi jogot elveszítettek, akiket el lehet taposni, mint hitvány férgeket anélkül, hogy igazságtalanság történne. Isten megengedte ezt, hogy így növekedjék szenvedéseink jutalma, és még tökéletesebben hasonlítsunk isteni Fiához a szenvedésben.
Imádság:

Istenünk, te megadtad a boldog vértanúknak, Nancy-i Sebestyénnek és társainak a huség és a megbocsátás kegyelmét a kínok között is. Közbenjárásukra add meg nekünk is az Egyházadhoz való huséget és a készséget a testvéreinkkel való kiengesztelodést. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Florusz és Laurusz vértanúk - Szent Hermász és vértanútársai - SZENT ILONA - Szent János és György főpapok

Szent Florusz és Laurusz vértanúk


Szentjeink testvérek voltak nemcsak testileg, de lelkileg is. Egyformán hittek Krisztusban és igyekeztek jótetteikkel kedvében járni Neki. Foglalkozásukat tekintve kőfaragók voltak. A munkájukért kapott bért szétosztották a szegények között. Az egyik szomszédos ország kormányzója, kéréssel fordult Illiria helytartójához, hogy küldjön számára ügyes kőműveseket egy bálványtemplom felépítéséhez. A helytartó Florust és Lauruszt küldte hozzá. A munkájukért kapott pénzt ők ott is szétosztották az Evangéliumot hirdetve, sok pogányt térítve ezáltal a keresztény hitre. Egy alkalommal a pogány pap fiának szemét súlyosan megsértette egy kődarab. A pogányok meg akarták érte ölni őket. A szent testvérek azonban egész éjszaka imádkozván kérték Isten segítséget. Másnap, a kereszt jele által meggyógyították a gyermeket. A pogány pap erre egész családjával kereszténnyé lett. Egyre több lett a keresztények száma és mire a templom felépült, azt az igaz Isten tiszteletére szentelték fel, a bálványszobrokat pedig összetörték. A kormányzó, mindezekről tudomást szerezve, kérte, hogy büntessék meg a szobrok lerombolóit. Szentjeinket pedig visszaküldte: Illiria helytartójához büntetésre. A helytartó hiába fáradozott, hogy hitüket megtagadtassa velük. Azért kínzások után bedobatta őkét egy kiszáradt kútba és földdel tömette be. Ez a II. században volt, Nagy Konstantin császár uralkodása alatt holttestüket épségben találták meg és Konstantinápolyba vittek.


Szent Hermász és vértanútársai

Hermász, Szerápion és Poliénosz vértanúk római származású emberek voltak. Feljelentettek őket, hogy Krisztust tisztelik, a bálványoktól elfordulnak. Megkötözve, a helytartó előtt is bátran vallották meg keresztény hitüket. Ezért először egy bűzös börtönbe zárták őket. Innen kihúzva egy szűk helyen kövekkel és sziklákkal agyonverték őket. Vértanúságuk ideje nem ismert.


SZENT ILONA
+328/30.
Ilona az ötvenedik éve körül járhatott, amikor feltűnt a történelemben Nagy Konstantin császár édesanyjaként. Korábbi életéről a következőket tudjuk:

250 körül születhetett, valószínűleg a bithiniai Drepanum városban. Erre biztos adatunk nincs, de történészek ezzel magyarázzák, hogy Nagy Konstantin a várost Helenopolisznak, 'Ilonavárosnak' nevezte el, feltehetően azért, hogy megtisztelje anyja születési helyét.

Ilona egyszerű családból származott, Szent Ambrus úgy tudja, hogy apjának vendéglője volt, s Ilona is ott dolgozott. Itt ismerte meg és vette feleségül Constantius Clorus, aki 293-ban császár lett; a császárhoz már nem illett a vendéglős lánya, ezért elbocsátotta és új házasságot kötött Teodórával. 306-ban Ilona fia lépett a trónra, Nagy Konstantin néven. Fia maga mellé vette a császári udvarba, s megajándékozta a császárné címmel, úgyhogy Ilonát ettől kezdve Flavia Julia Helena Augustának hívták.

A császár szabad kezet adott anyjának a birodalmi kincstár felett, nevét és képét ráverette pénzekre. Ilona pedig ezt az új helyzetet jóra használta. Utazásai során mindenütt törődött a szegényekkel, sokakat kiszabadított a börtönből és a bányából, másokat visszahívatott a számkivetésből.

Nem tudjuk, mikor tért meg. Caesareai Euszébiosz szerint a fia térítette meg, ezzel szemben Szent Ambrus Konstantin megtérítését tulajdonítja anyjának. Egy bizonyos: Ilona példaszerű keresztény életet élt az erények és az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával. Sokszor egyszerű ruhában vegyült el a hívők között, így vett részt a liturgiában, máskor szegényeket hívott meg asztalához, és saját kezűleg szolgált föl nekik. Rendkívül okos asszony volt. Ez főleg akkor mutatkozott meg, amikor a családban egymást érték a súlyos civódások.

326-ban szentföldi zarándokútra indult. Végiglátogatta Palesztina szent helyeit, és templomokat építtetett Betlehemben az Úr születésének helye fölé és az Olajfák hegyén a Mennybemenetel helyén. A hagyomány szerint Jeruzsálemben a Golgotán megtalálta a Szent Keresztet és a szenvedés más eszközeit is. Erről Aquileiai Rufinus (345--410) a következőket írja egyháztörténetében:

,,A niceai zsinat idején Ilona, Konstantin édesanyja, ez a hitével és vallásosságával egészen egyedülálló asszony isteni intések alapján Jeruzsálembe ment és az ottaniak segítségével kereste a helyet, ahol Krisztus szent testét keresztre feszítették.

A helyet azért nem volt könnyű megtalálni, mert az üldözések idején egy Vénusz-szobrot állítottak föl (a Golgotán), hogy aki Krisztus tiszteletéért odamegy, úgy tűnjék, Vénuszt tiszteli. Ezért a keresztények elkerülték a helyet, s az már majdnem feledésbe merült. Amikor Ilona égi jel alapján rátalált a helyre, eltávolíttatott onnan mindent, ami a pogány kultuszhoz tartozott, és a mélybe ásva (egy sziklaüregben) megtalálták a három keresztet.

A megtalálás örömét csak az zavarta, hogy a kereszteket nem lehetett egymástól megkülönböztetni. Ott volt ugyan külön Krisztus keresztjének felirata is, de nem lehetett meghatározni, melyik kereszthez tartozik. Az emberi tudatlanság isteni segítségre szorult.

Történt, hogy a város egyik előkelő asszonya megbetegedett és már a halálán volt. Makariosz jeruzsálemi püspök, amikor látta, hogy Ilona és a vele lévők nem tudják eldönteni, hogy a három közül melyik Krisztus keresztje, így szólt: Hozzátok ide a talált kereszteket és Isten mutassa meg nekünk, melyik volt az Úré! Ezután a királynéval és kíséretével együtt bement a beteghez és térdre borulva így imádkozott: ťUram, ki arra méltattál minket, hogy az emberi nem üdvösségét egyszülött Fiad a kereszt elszenvedésével hozza meg, és most szolgálód szívébe sugalltad, hogy megkeresse azt a boldog fát, amelyen üdvösségünk függött, mutasd meg a három kereszt közül azt, amely az Úr dicsőségét szolgálta, vagy azt mutasd meg, mely kereszteken haltak meg a latrok. Mutasd meg azzal, hogy ez a félholt asszony, ha az üdvözítő keresztje érinti, térjen vissza a halálból az életre!Ť

Ezek után hozzáérintették az asszonyhoz az egyik keresztet, de nem történt semmi. Hozták a másikat is, de akkor sem történt meg a kért gyógyulás. Amikor azonban odahozták a harmadik keresztet is, az asszony kinyitotta a szemét, fölkelt és sokkal fürgébben, mint betegsége előtt, járni kezdett. Visszanyerte egészségét és magasztalta Isten hatalmát.

A császárné e jel láttán fogadalmának megfelelően azon a helyen, ahol az Úr keresztjét megtalálta, királyi pompával ragyogó templomot építtetett. A szegeket, melyekkel az Úr testét a fára szegezték, elvitte a fiának. Ezekből az zablát és sisakot csináltatott, melyeket hadviselés közben használt.

A császárné az üdvöt hozó fa egy részét elvitte fiának, a másik részét ezüst tokba foglaltatta és ott hagyta Jeruzsálemben. Ezt ma is nagy tisztelettel őrzik. Jámborságának egy másik jelét is a városban hagyta: meghívta ebédre az Istennek szentelt szüzeket, s azt mondják, olyan tisztelettel fogadta őket, hogy szolgálóruhát öltött és maga szolgálta föl a mosdóvizet, az ételt és az italt. A földkerekség parancsoló urának édesanyja Krisztus szolgálóinak szolgálója lett.''

Meg kell mondani, hogy az itt elmondottakról sem Caesareai Euszébiosz, aki jól ismerte a palesztinai történelmet, sem Jeruzsálemi Szent Cirill nem szól.

Ilona 80 éves lehetett, amikor ismeretlen helyen meghalt. Testét Rómába vitték és a Via Labicana mentén egy kör alaprajzú mauzóleumban temették el. Szent Ambrus szent emlékezetű nagyasszonynak mondja. A római zarándokok az ő sírját is fölkeresték.


Szent János és György főpapok

János, 669-74 között volt Konstantinápoly pátriárkája. György pedig 678-83 között. Mindketten Konstantinosz Pogonátosz császár (608-85) uralkodása alatt éltek.

Szent Emilián és vértanútársai

Szent Agapitusz     vértanú, † 275           


Szent Emilián és vértanútársai

Emilián Örményországban született, nemes, gazdag és keresztény szülőktől. Istennek tetsző, jámbor ás szűzies életet élt. Két testvére volt: Dénes és Hermipp. Szüleik halála után, vagyonukat szétosztva, Európába mentek, Itália városába Spoletóba. Itt hirdettek az evangéliumot a pogányok között. Emiliánt, szent élete miatt Trebia püspökévé választották. A keresztényekre irigykedő pogány papok átadták őt a helytartó kezébe, aki lefejeztette őt. Ezt a vértanúi koronát nyertek el utitársai is és még sok más Krisztusban hivő keresztény Dioklécián császár uralkodása alatt.