Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

San Sebastian de Garabandal hamarosan La Salette-Fallevaux -re váltani méltóztatik,s ez bármikor meg

2018. január 21. - Andre Lowoa

BATTHYÁNY STRATTMANN LÁSZLÓ - Szent Makszim hitvalló - Szent Neofit vértanú

BATTHYÁNY STRATTMANN LÁSZLÓ III. r. (1870-1931)

A Moson megyei Dunakilitiben szüleletett foúri családból. Iskoláit részben Kalksburgban, részben a kalocsai jezsuitáknál végzi. Elso gimnazista korában az orvosi pálya vonzza, mégis a bölcsészkaron kezdi meg egyetemi tanulmányait. De hamarosan átiratkozik: az orvosi karra. 28 évesen megházasodik: buzgó vallásos leányt, Coreth Mária Terézia grófnot vesz el. 1900-ban doktorrá avatják A Pozsony közelében lévo Köpcsényben, majd pár év múlva Körmenden rendez be és tart fönn sajtát költségén kórházat. A szegény betegeket ingyen kezeli, sot sokakat ruhával, pénzzel is támogat. „A szegények orvosa” néven emlegetik. Egyre inkább a szemészet lesz a szakja, ebben képzi, tökéletesíti tudását. Életében mintegy 30000 szemmutétet végez. Betegeinek nemcsak testi, hanem lelki egészségét is igyekszik elomozdítani, jó példájával és írásaival is (pl.: Nyisd fel szemedet és láss c. írásával, melyet betegeinek oszt ki). Családi élete mintaszeru. A gyermeknevelésben hu társa felesége. 11 gyermeke közül a legidosebb, Ödön, 2l évesen vakbélgyulladás utáni mérgezésben hal meg. Halálát nem annyira gyászolják, mint inkább mennybejutását ünneplik. Meleg, derus légkör jellemzi a családi életét. Vonzódik Szent Ferenchez és rendjéhez, a Ferences III rend tagja. Mindennap elmondja Szuz Mária kis zsolozsmáját. Élete végén rákbetegségét hosies lélekkel viseli. Egy bécsi klinikán hal meg 60 éves korában 1931. jan. 22-én. Nagy tiszteletben álló sírja a németújvári ferences templomban található. Itt van a Batthány család családi sírboltja. Boldoggá avatása 2003-ban várható.
Részlet Batthyány herceg végrendeletébol:
„Életem egyik: fofeladatának tuztem ki, hogy orvosi muködésemmel a szenvedo emberiségnek szolgálatot tegyek és ezáltal a jó Istennek tetszo dolgokat cselekedjem. Az Úr Isten kegyelmébol évek hosszú során át napról-napra dolgoztam kórházamban, tehetségemhez képest segítve beteg embertársaimon. E munkám volt forrása számtalan kegyelemnek és sok lelki örömnek, amely a magam és családom minden tagjának lelkében uralkodott. Azért, mint életemben mindig, e helyen is mély hálát adok a Teremtonek, hogy az orvosi pályára hívott. Ha boldogok akartok lenni, tegyetek másokat boldoggá.”


Imádság:

Istenünk, te tiszteletreméltó László herceget kegyelmeddel a szegények atyjává, gyermekei kiváló nevelojévé s a szenvedésben hossé tetted. Add, hogy példáját követve, ami neked tetszésedre van, szóval és tettel véghezvigyük. Krisztus, a mi Urunk által.



Szent Makszim hitvalló

Makszim hitvalló előkelő konstantinápolyi család sarja volt. Feltűnő tudománya és tehetsége miatt fiatalon Heraklius császár titkára lett. Hivatalnok társai között szeretet és tisztelet övezte, és nagy hasznára volt az egész császári városnak. Ebben az időben a monoteléták veszedelmes eretneksége dúlt az egész Keleten. Ez a tévtanítás Jézus Krisztusban csak az isteni akaratot és természetet hangsúlyozták ki. Ezért Jézust nem tekintették tökéletes embernek. Makszim, látva, hogy a tévtanítás a császári udvart is megfertőzte és abban védelmezőre talált, elhagyta állását, és hogy mentse lelkét a tévelytől, szerzetessé lett a Chryszopolisz kolostorban. Életszentsége és bölcsessége miatt rövidesen a kolostornak főnöke lett. Mint mélyen gondolkozó hittudósa korának, és az igaz tanítás szigorú védelmezője, éles hangon leplezte le a tévtanítókat. Ezért sokat kellett szenvednie az Egyház ellenségeitől. Kartágóban nyilvános vitában cáfolta meg a tévtanítókat, aztán Rómában I. Márton pápával elítéltette még az eretnekpártoló császárt, II. Konstanst is. A császár a pápát a Krím félszigetre számtűzte, ahol nemsokára belehalt szenvedéseibe. Maximosznak kivágták a nyelvét és levágták jobb kezét, hogy sem szóval, sem írásban ne tudjon tanítani. Ezután a Kaukázusba küldték számkivetésbe, ahol 622. év augusztus 13-án meghalt.



Szent Meinrád     áldozópap, hitvalló, † 861       


Szent Neofit vértanú

A szent vértanú Nikaiában született. Istenfélő szüleitől erős keresztény nevelést kapott. Már gyermekkorában megmutatkozott rajta Isten ereje. Isten korán felruházta a csodatevés adományával. Isten akaratát követve, a fiatalember elhagyta a szülői házat, a pusztába távozott és ott egy oroszlánbarlangban élt. Dioklécián császár keresztényüldözése idején visszatért Nikaiába, és ott bátran és hangosan leleplezte a pogány hit tisztességtelen voltát. A kínzók ezért felfüggesztették egy fára, ütötték, vassal szaggatták, égő kemencébe dobták. Mindezekben sértetlen maradt. Mivel már nem tudták hogyan kínozni, úgy ölték meg, hogy egy pogány ember lándzsát döfött az oldalába. Így nyerte el 16 éves korában a vértanúi halált 303-05 körül Nikaiában.

SZENT FRUCTUOSUS, AUGURIUS és EULOGIUS vértanúk - Szent Jenő (Eugén) és vértanútársai

SZENT FRUCTUOSUS, AUGURIUS és EULOGIUS vértanúk
*Tarragona, +259. január 21.
Fructuosus a 3. században volt Tarragonának, Hispánia egykori híres városának püspöke. Nagy tiszteletben állt. Élete eseményeit sajnos nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy diákonusaival együtt ő is áldozatul esett Valerianus császár 258. évi keresztényüldöző ediktumának, amely elsősorban a püspököket és diákonusokat vette célba. Fructuosust diákonusaival együtt, akik hozzá hasonlóan kitartottak Krisztus és Egyháza iránti hűségben, 259 januárjában letartóztatták, elítélték és kivégezték. Egy átdolgozott, hiteles keresztény tudósítás tájékoztat perük és vértanúságuk részleteiről. Ebből a következőkről szerzünk tudomást:

,,Valerianus és Gallienus császár uralkodása, s Aemilianus és Bassus konzulsága idején Fructuosus püspököt és két diákonusát, Auguriust és Eulogiust január 16-án, vasárnap letartóztatták. Fructuosus éppen pihenőre tért, amikor Aurelius, Festucius, Aelius, Pollentius, Donatus és Maximus megbízottak behatoltak házába. Amikor Fructuosus meghallotta lépéseiket, azonnal felkelt és papucsban elébük ment. A katonák így szóltak hozzá: Gyere velünk! A helytartó megparancsolta, hogy állítsunk elő diákonusaiddal együtt. -- Menjünk! -- válaszolta Fructuosus --, de ha megengeditek, felhúzom még a cipőmet. -- Tedd, ahogy akarod -- felelték a katonák. Elvezették és fogságba vetették. Fructuosust teljes bizalom töltötte el, és már előre örült annak a koszorúnak, amelyet az Úr szánt neki. Szüntelenül imádkozott. Egész testvéri közössége mellé állott; ennivalót és frissítőket vittek neki, és kérték, hogy gondoljon rájuk.

Másnap Fructuosus a börtönben megkeresztelte Rogatianus testvérünket. Hat napot töltöttek a börtönben. Január 21-én, pénteken elővezették és kihallgatták őket.

Aemilianus helytartó így szólt: Fructuosus püspök, Augurius és Eulogius lépjenek elő!

A bírósági szolga jelentette: Itt vannak!

A helytartó megkérdezte Fructuosustól: Hallottad, mit parancsoltak a császárok?

Fructuosus: Nem. Egyébként keresztény vagyok.

Aemilianus: Megparancsolták, hogy imádjuk az isteneket.

Fructuosus: Az egy Istent imádom, aki az eget és a földet alkotta, a tengert és mindazt, ami bennük van.

Aemilianus: Tudod, hogy vannak istenek?

Fructuosus: Nem.

Aemilianus: Hamarosan tapasztalni fogod.
Fructuosus akkor feltekintett az Úrhoz és csendesen imádkozni kezdett önmagukért.

A helytartó így szólt: Kinek akarunk hát engedelmeskedni, kitől félünk, kit tisztelünk, ha az isteneket nem tiszteljük és a császárnak nem hódolunk? -- Ezután Auguriushoz fordult: Ne törődj Fructuosus szavaival!

Augurius diákonus azonban ezt mondta: A mindenható Istent tisztelem.

A helytartó erre megkérdezte Eulogiust: Tiszteled Fructuosust?

Eulogius: Nem Fructuosust tisztelem, hanem azt, akit ő is tisztel! (Azokban az időkben néhány tévtanító Messiásnak mondta magát, a helytartó ezek szerint Fructuosust is ilyen álmessiásnak tartotta.)

A helytartó megkérdezte Fructuosustól: Püspök vagy?

Fructuosus: Igen, az vagyok.

A helytartó: Csak voltál! -- és kihirdette az ítéletet: Mindhármukat elevenen égessék el.

Amikor Fructuosus püspököt diákonusaival együtt levezették az amfiteátrumba, a nép nagy együttérzést tanúsított irántuk, Fructuosust ugyanis nemcsak a testvérek, hanem a pogányok is nagyon szerették. Az amfiteátrumban lektora, Augustalis odalépett Fructuosushoz, és könnyek között kérte, hogy levehesse a püspök cipőjét. Hagyd csak, fiam -- válaszolta a püspök --, levetem én magam is. Nagyon biztosnak és boldognak érzem magamat, mert bizonyos vagyok az Úr ígéretében. Amikor letette cipőjét, előlépett Félix, a testvérek egyike, megragadta a kezét és kérte, hogy gondoljon rá. Ámde Fructuosus ezt felelte neki tisztán és érthetően, úgyhogy mindenki hallotta: Az egész katolikus Egyházra gondolnom kell, amely kelettől nyugatig terjed.

A már megnevezett megbízottak élesen figyelték. Fructuosus pedig Szentlélekkel eltelve, olyan hangosan, hogy minden testvér meghallhatta, így szólt: Nem fosztanak meg titeket a pásztorotoktól. Az Úr -- ahogy megígérte -- nem hagy cserben benneteket sem most, sem a jövőben. Amit itt láttok, az csak múló megpróbáltatás.

Miután így vigasztalta a testvéreket, ,,bementek az üdvösségbe'', vagyis elnyelték őket a lángok.

Amikor elégtek a kötelek, amelyekkel megkötözték őket, örömmel térdeltek le, és elmondták megszokott imáikat. A feltámadás bizonyosságában, a kereszt jelében (kitárt karokkal) imádkoztak az Úrhoz végső leheletükig.''

Szent Fructuosusnak és diákonusainak vértanúaktáit évszázadokon át nemcsak Spanyolországban, hanem az afrikai egyházban is felhasználták liturgikus olvasmányul emlékünnepükön. Erről Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) is tanúságot tesz: ünnepnapjukon prédikációt mondott, és benne néhány helyet idézett a most olvasott aktából.



Szent Jenő (Eugén) és vértanútársai

Mindnyájan: Jenő, Kandid, Valerián, és Akila Dioklécián és Makszimián császárok alatt szenvedtek vértanúságot hitükért, Liziász hadvezértől. Valerián, Kandid és Akila az üldözések alatt a trapezunti hegyekben rejtőzködtek el. Inkább a vadak között akartak élni, mint a pogányok között. De itt hamarosan rájuk találtak és Trapezuntba vitték őket. Bátor hitvallásukért ütötték, vasakkal szaggatták, és tűzzel égették. Néhány nap múlva Jenőt is elfogták, és ugyanolyan módokon kínozták. Ezek után mind a négyüket tüzes kemencébe dobták, de onnan sértetlenül jöttek ki. Végül lefejezték őket 284-ben.

Szent Ágnes szűz és vértanú

szenta_gnes.jpgAz Anyaszentegyház tavaszának bájos, illatos virága; Isten népének gyönyörűsége tizenhárom éves lelkének öntudatos Krisztus-hitével és leányszívének halálig hűséges szeretetévei. A szüzesség és vértanúság fehér-piros menyasszonyi rózsakoszorújával díszlik az égiek seregében.

Csak pár nap története, az is a lelkes emlékezés érthető színezésében, amit ennek az áldott leánynak az életéből tudunk. De ez a kevés az istenszerető lélek számára többet mond nagy kötetek tudós tartalmánál.

A római városparancsnok fia szenvedélyes szerelemre gyulladt Ágnes iránt. Ékes szóval adta tudtára lángoló érzelmét. A szent leány szívében Krisztus szeretete lobogott s ezért a fiút elutasította: „Távozzál tőlem, halál martaléka. Egy más jegyes megelőzött téged szerelmével, s jelet tett arcomra, hogy kívüle senkinek szerelmét ne fogadjam el. Hű maradok hozzá. Egész odaadással az övé vagyok”.

A szerelmes fiút elbúsította, az előkelő atyát felháborította a megszégyenítő kikosarazás. Tudakozódni kezdtek a városban, hogy vajon ki lehet az a boldog ifjú, kivel Ágnes magát titokban eljegyezte. Felvilágosításul a leány ezt az üzenetet küldte: „Anyja szűz, atyja asszonyt nem ismer. Szépségét a nap és hold csodálja. Angyalok szolgálnak neki. Ő jegyzett el engem. Ajkáról mézédes és tejfehér csókot kaptam. Vére pirosítja arcomat. Egyedül övé minden szerelmem és hűségem. Testem már egyesült testével. Ha őt szeretem, tiszta vagyok; mikor érintem, ártatlanságom el nem homályosul; mikor magamhoz fogadom, szüzességem sértetlen marad”.

A pogány fiú mindezt nem értette. Epedő szíve csalfa reménnyel hitegette, hogy gazdag ajándékokkal, drága ékszerekkel föléje kerekedhetik szerencsés vetélytársának. Ágnes visszaküldte az ajándékokat és az elragadtatás hangján dicsőítette jegyese bőkezűségét: „Az én Uram tündöklő szépségbe öltöztetett engem. Aranybrokátos köntösbe takart és mérhetetlen sok ékszerrel ékesített. Karomat és nyakamat drágakövekkel övezte, fülembe fölbecsülhetetlen gyöngyöket akasztott. Hangszerei pedig édes dallamokkal mulattatnak”.

Az elkeseredett fiú és a sértődöttségében bősz atya most már ádázul kutattak a szép és gazdag ifjú után, ki Ágnest rabságában tartja. Végül a szent leány nyílt hitvallása oldotta meg a rejtélyt: „Az én Uram, Jézus Krisztus, a hit gyűrtjével jegyzett el engem magának”.

Ebben az időben Dioklecián császár üldözési parancsot adott ki a keresztények ellen. A dühös városparancsnok a császári rendeletben jó eszközt látott Ágnes ellenállásának megtörésére. Magához hurcoltatta tehát a leányt és iszonyú fenyegetések között fölszólította fia vágyainak kielégítésére. Ágnes nem ingott meg. Mikor pedig kényszeríteni akarták: hogy úgyis szűzi életre szánta magát, hát lépjen be Veszta istennő papnői közé és szentelje magát a Veszta-tűz gondozására, felháborodva válaszolt: „Ha fiad, ki mégis csak élő lény, Krisztus szeretete miatt hidegen hagyott, mit gondolsz, kelthet-e vonzalmat bennem ez a süket, néma, vak bálvány? Szerethetek-e ilyen hitvány kődarabot?” „Csak gyermekkorodnak köszönd, utasította rendre a városparancsnok, hogy az istennő iránt való tiszteletlenségedért keményen meg nem büntetlek.” Ágnes készen volt a felelettel: „Sose fékezd magadat fiatalságomra való tekintettel! A hit nem az esztendők számával tart lépést, hanem a lélek dolga. A mindenható Istennek a hívő elmében telik kedve és nem az esztendőkben. Csak tégy, ahogyan jól esik!”

A parancsnok az előzmények után tisztában volt azzal, hogy Ágnes el van szánva minden szenvedés elviselésére. Ezért kínzások helyett tisztaságának elvesztésével kezdett fenyegetőzni. Ágnes ettől sem félt. a Velem van az Úr angyala. Ő megőrzi testemet”, adta tudtára az embertelen zsarnoknak. Erre ocsmány bűntanyára hurcolták és levetkőztették, hogy szűzi fiatalsága duhaj szemérmetlenségek martaléka legyen. De kibomlott dús haja palástként borult reá és eltakarta ártatlan testét a gonosz tekintetek elől. S mikor vad vágyukban közeledni próbáltak hozzá, az Úr angyala csodálatos fénnyel vette körül, úgyhogy megrettenve húzódtak vissza. Csak a város-parancsnok fiát ragadta el annyira szenvedélye, hogy kitárt karokkal a leányra rohant. A szerencsétlen ifjú tüstént el is vette büntetését: holtan rogyott a földre.

Az esemény híre futótűzként bejárta a várost. A parancsnok is hamar értesült fia haláláról. Eleinte dühösen ördöngösnek nevezte Ágnest és azzal vádolta, hogy bűvös erővel tette tönkre fiát; utóbb törődötten és alázatosan azért könyörgött, hogy Ágnes angyala segítségével keltse életre. „Ha angyalod fiamat kérésedre föltámasztja, elhiszem, hogy csakugyan van angyalod.” Szent Ágnes bensőséges imádsággal fordult Istenhez, hogy mutassa meg hatalmát a szerencsétlen népnek. Isten meghallgatta őt, a parancsnok fiát föltámasztotta; ez a nép elé ment és nyíltan hirdette, hogy a pogányság merő bárgyúság s a keresztények Istene az egy igaz Isten, mennyben, földön és tengereken.

A történtek hatása alatt egyre nagyobb izgalom vett erőt a népen. A pogány papok tömeges megtérésektől kezdtek félni s ezért egyrészt Ágnest bűbájos mesterkedésekről és az ördöggel való szövetkezésről vádolták, másrészt haladéktalan kivégzését követelték. A városparancsnok okulva fia esetén már semmit sem mert cselekedni, hanem egy főtisztre bízta Ágnes ügyének elintézését. A főtiszt máglyát rakatott és ráhelyeztette a tűzhalálra ítélt Ágnest. Azonban az égő farakás lángjai oldalt csapkodva a körülállókat perzselték meg. Ágnest pedig sértetlenül hagyták.

A szent leány égre emelt szemmel és szívére kulcsolt kézzel imádkozott a máglyán: „Fölséges, mindenható Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus atyja, áldalak azért, hogy egyszülött Fiad által kiszabadítottál a gonosz emberek kezeiből és szeplőtelen úton átvezettél az ördög ocsmányságain. Most pedig Szentlelked, íme mennyei harmatot áraszt, a tűz kialszik lábaim alatt, a lobogó lángok szertecsapnak és azokat égetik, akik élesztik. Áldalak téged, ki a lángok közt is sértetlenül viszel magadhoz. Téged vallanak ajkaim, hálálkodik szívem, utánad eped minden érzelmem. Íme, már látom, amiben hittem; amit reméltem, már bírom; ami után sóvárogtam, már ölelem. Övé vagyok az égben, kit lángoló áhítattal szerettem a földön”. Alig végezte be imádságát, a főtiszt tőrt döfetett nyakába. Így halt meg Szent Ágnes Rómában 304-ben.

Istenfélő szülei a Nomentana út mentén fekvő villájukban temették el drága testét. Sírjához csakhamar sokan jártak ájtatos lélekkel segítséget kérni. Egy alkalommal rakoncátlan pogány tömeg köveket hajigált a sírjához igyekvő jámbor keresztényekre. Emerenciána, Szent Ágnes tejtestvére, ki gyermek létére még csak készült a keresztségre, kemény szemrehányásokkal illette ezeket a kíméletlen, vad pogányokat. A feldühödött nép megrohanta a szent testvére sírjánál riadtan meghúzódott leánykát és agyonkövezte. Így saját vérében megkeresztelkedve jutott el az Úr szentjeinek boldog társaságába. (Ünnepe január 23.) Máskor pedig az történt, hogy a sírnál imádságban virrasztó bánatos szüleinek szüzek fényes kíséretében megjelent Szent Ágnes és így szólt: „Drága szüleim, ne gyászoljatok engem, mintha meghaltam volna. Ezekkel a szüzekkel annak mennyei társaságában élek, kit a földön egész lelkemmel szerettem”.

Az első templomot Szent Ágnes tiszteletére Konstancia, Nagy Konstantin császár leánya építtette. Mikor ugyanis testét súlyos és csúnya fekélyek lepték el, gyógyíthatatlannak látszó betegségével Szent Ágneshez fordult. Sírjára borulva hosszú imádságban kérte segítségét. Az elnyújtott könyörgésben elszenderedve Ágnes szavait hallotta: „Légy állhatatos, Konstancia. Higgy Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, ki meggyógyít téged”. Fölrezzenve meghatódottan látta, hogy sebei mind begyógyultak, Hálából megkeresztelkedett, Szent Ágnes sírja fölé templomot emeltetett és a templom szomszédságában néhány elékelő leánnyal együtt örök szüzességben élt. Ezen a helyen ma Szent Ágnes apácáinak zárdája áll. Itt évenként Szent Ágnes napján két bárányt áldanak meg, melyek gyapjából készülnek az érseki vállszalagok (palliumok).

Ágnes a latin nyelvben bárányt, a görögöknél szűztisztát jelent. Szent Ágnes mind a két értelemben megfelelt nevének: Szelíd bárány módjára ellenállás nélkül ontotta szűztiszta vérét Jézus Krisztusért. Szent Ambrus szerint Szent Ágnes élete mindenrendű hívő szánjára tanulságos: A férfiak csodálják vértanúi erős lelkét; a kicsinyek bízzanak, hogy a fiatal kor nem akadálya a hősies erénynek; a férjes nők álmélkodjanak mindhalálig hűséges szeretetén; a hajadonok utánozzák szűzi tisztaságát.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

SZENT ÁGNES vértanúnő - Szent Anasztáz vértanú - PÁVIAI SZENT EPIFÁNIUSZ püspök

SZENT ÁGNES vértanúnő

+Róma, 304. (?)

A 303--305 közötti években az utolsó nagy üldözési hullám szakadt a Római Birodalom keresztényeire. Diocletianus császár úgy vélte, hogy restaurációs politikája keretében föl kell számolni a kereszténységet. Sokan nem állták ki a hitnek ezt a próbatételét, mások viszont megkapták az erősség ajándékát, hogy vérükkel tegyenek tanúságot hitük mellett.

Amikor azután 313 után már nem háborgatták a keresztényeket, hamarosan összemosták ez elmúlt idők történéseit. A Konstantin császárt megelőző időket szinte teljesen az üldözések idejének tekintették; az első évszázadok keresztényei hősökké lettek. A vágyódással és bűntudattal vegyes csodálat a vértanúk tiszteletének fölvirágzásához vezetett. Ami egy-egy esetben hiteles és közismert volt, azt minden különösebb fontolgatás nélkül általánossá tették. Eleven vértanú-irodalom keletkezett, amelyben a költészet és a valóság sajátos törvényeket követett. Amit Szent Ágnesről tudunk, azt ezzel a háttérrel kell szemlélnünk.

Származása és élete felől semmi biztos adatot sem ismerünk. A szentek naptára szűznek és vértanúnak nevezi, halála évének 304-et számítják. A mintegy ötven évvel később összeállított vértanújegyzék megemlíti a nevét. Damasus pápa verses sírfelirattal dicsőítette Ágnest (366 és 384 közt), Ambrus milánói püspök néhány évvel később beszél róla (De virginibus I, 12; De officiis I, 41, 203), Prudentius, a hispániai költő pedig hosszú verssorokat szentel neki (Peristephanon 14). Ezekkel föl is soroltuk az Ágnesről szóló legkorábbi híradásokat. De mi derül ki belőlük?

Római Ágnes fiatalon áldozta életét keresztény hitéért. Nem világos, hogy lefejezték-e vagy megégették. Vértanúsága pontos idejéről hallgatnak a források. Már nem tudjuk kideríteni, hogy honnan merítik a legrégibb tanúk tudásukat. Római helyi tradíció őrizte meg a szent szűz, Ágnes vértanúságának hagyományát. E tradíciót a 4. század vége felé rögzítették írásban, s később káprázatos, meseszerű legenda szövődött köréje.

Sajátos jellegű tanúbizonyság viszont Szent Ágnes emlékhelye a római Via Nomentánán. Ezen a helyen Konstantin császár leánya, Konstantina bazilikát emeltetett, és hozzáépíttette saját mauzóleumát. Ez az építkezés a helyi hagyomány mellett szól: a régi egyházban szokásos volt ugyanis, hogy vértanúsír közelében választottak temetkezési helyet (depositio ad sanctos), és a szent közbenjáró erejébe vetett hitről tanúskodik.

Bár a szent nevén kívül más alig volt ismeretes, Ágnes a hitnek és a tiszteletnek köszönhetően nagy szentté lett. Nevét fölvették a mise római kánonjába. Egyházatyák és szónokok fáradhatatlanul hirdették e vértanú szűz dicséretét.

Ünnepét kezdettől fogva január 21-én ülték, mert a Depositio Martyrum szerint ezen a napon temették el.


--------------------------------------------------------------------------------

A keresztény nép többféle változatban ismerte Szent Ágnes hősi halálának elbeszélését. Íme az egyik:

A mély börtön ajtajából néhány nőt lökdöstek elő, akiknek szemében leplezetlen félelem tükröződött, amikor a kínzás színhelyét megpillantották.

A kapitány szeme megakadt egy leány arcán. Alig lehetett több, mint 12 éves, és ő volt az egyetlen, akinek arcán a félelemnek nyomát sem lehetett fölfedezni.

A kapitány csodálkozott a fogoly fiatalságán, és a nevét kérdezte.

-- Ágnesnek hívnak.

-- Biztosan tévedés lesz, hogy idehoztak. Nyilván kényszerítettek, hogy részt vegyél a keresztények imáján.

-- Nem, kapitány, senki sem kényszerített.

A férfi segíteni szeretett volna Ágnesnek. Egyszerűen semmi kedve sem volt már a véres ügyekhez. Most azonban irtózatos indulatba jött ekkora bátorság láttán. Odakiáltott a katonáknak:

-- Kötözzétek a cölöphöz! Ő lesz az első. Gúnyolta az isteneket és a császárt!

Amikor Ágnes a cölöpnél állt, így szólt a kapitányhoz:

-- Kapitány, nem akartalak megsérteni. Segíteni akartál rajtam. De majd segít nekem az én Istenem, aki hatalmasabb, mint te és a császárod!

A kapitány dühöngve a korbácsért nyúlt. Az első suhintás süvítve fütyült végig a levegőben.

-- Állj meg, kapitány! -- hangzott a kiáltás az udvar másik oldaláról.

Egy megtermett katona lépett elő, aki rettenthetetlenségéről volt ismert, és emiatt a császár már többször megjutalmazta.

-- Add nekem feleségül! Van neki bátorsága! Éppen hozzám illik. -- mondta.

Az volt ugyanis a szokás, hogy egy nő megszabadult minden büntetéstől és kereszténysége megtagadásának számított, ha egy katona feleségül kívánta.

A kapitány odafordult a lányhoz:

-- Egyik legjobb katonám kíván feleségül. Ha elhagyod a keresztények őrült hitét, elengedlek.

A katonák szeme a lányra szegeződött. Ágnes hallgatott. Még két másik katona lépett elő:

-- Ha ő nem tetszik neki, mi szeretnénk elnyerni.

-- Igazán mind megbolondultatok, vagy keresztények lettetek! -- kiáltotta a kapitány. Villámló szemmel fordult a lányhoz:

-- No, válassz, melyiké akarsz lenni?! Pompás választási lehetőség áll előtted. Ilyen még egy asszonnyal sem történt e falak között!

-- Azé akarok lenni, aki engem először választott: Istené!

Erre vége szakadt a kapitány türelmének. Így kiáltott:

-- Le kell fejezni, mégpedig azonnal! Rajta!

De senki sem mozdult. A kapitány ekkor a haragtól vörösen adott parancsot azoknak, akik a leányt feleségül kérték:

-- Te lefejezed, te segítesz, a többiek meg elintézik a többi tennivalót!

A katonák törvénye pedig az engedelmesség.

Ezen a napon perzselően sütött a nap Róma tetői fölött. A vízhordóknak verejtéktől csillogott a hátuk, de a katonák szemében könny csillogott. Ilyen mindaddig nem történt Rómában.



--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható, örökkévaló Isten, aki a gyöngéket választod ki a világból, hogy az erőseket megszégyenítsed, engedd jóságosan, hogy akik szűz vértanúd, Szent Ágnes ünnepét üljük, mindig érezzük, hogy Nálad oltalmába vesz minket!





Szent Anasztáz vértanú

Szentünk szent Makszim hitvalló tanítványa volt. Vele együtt szenvedte el a száműzetést a monoteléta tévtanítóktól. Ő írta meg szent tanítójának életét. Meghalt 666-ban.



PÁVIAI SZENT EPIFÁNIUSZ püspök
*Pávia, 438. +Padova, 497.

Amikor hildesheimi Othwin püspök 961-ben Ottó királlyal együtt Itáliába vonult, hogy a császárkoronázás tanúja legyen, épülőfélben lévő székesegyháza számára becses ereklyét akart szerezni. Itália gazdag volt az ilyen kincsekben, de adakozni nem szeretett belőlük. Othwin talált néhány klerikust, akik éjszaka feltörtek a páviai dómban néhány szarkofágot, és kivették Szent Speciosa szűz és Szent Epifániusz püspök csontjait. Amikor a rablás ismeretessé vált Páviában, Othwin püspök elbúcsúzott a császártól, és drága adományaival észak felé sietett. A hildesheimi egyház hívei ujjongva fogadták. Bármilyen megdöbbentően hat is ránk ez az epizód, el kell fogadjuk Othwin kortársaitól, akik tudósítanak róla, hogy a szent ereklyék birtoklásáért való jámbor buzgóság a megszerzés módjának megfontolásával nem sokat törődött.

Az, aki így Hildesheimben talált új nyugvóhelyet, a leghatározottabb püspöki egyéniségek egyike volt a régi római birodalom utolsó időszakában. Pávia, ahol 438-ban született, szilárd talajt nyújtott számára, ahonnan e nagyon nyugtalan időkben áldásosan tudott működni az államért és az Egyházért. Fiatalon lett pappá; életrajzírója és utóda, Szent Ennodius (+ 521) páviai püspök tanúsága szerint mintegy nyolc éven át teljesítette a ,,menny katonája pályafutásának újoncszolgálatát''. Ebben az időben bontakozott ki természetes képességeinek gazdagsága. Arcvonásainak és alakjának feltűnő szépségét, csengő hangját, határozottságát és jólneveltségét minden embertársával való kapcsolatában magasztalták. Úgy látszik, már ifjú klerikus korában különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a civakodók közt békét teremtsen. Ezen a téren mindenesetre többet tett, mint amennyi természetes adottságaitól telt volna. Egy alkalommal egy paraszt, aki perlekedett egy pappal valami szántóföld miatt, nekitámadt a közvetítő Epifániusznak. Egész Pávia felháborodott a kedvelt szubdiákonuson esett sérelem miatt. Epifániusz azonban olyan meggyőző szeretettel bocsátott meg, hogy példája teljesen magával ragadta a perlekedőket. Saját személyének maradéktalan odaadásában rejlik sikerének voltaképpeni titka, nemcsak abban a kis vitás ügyben, hanem későbbi, nagy politikai küldetéseiben is.

Epifániuszt 466-ban szülővárosa püspökévé szentelték. Püspökségének évei egybeesnek azokkal a sok szenvedést hozó zavargásokkal, amelyek a nyugatrómai birodalom bukásához vezettek. Felső-Itália hatalmas ura ekkoriban a germán Rikimer volt Milánóban. A római császárok neki köszönhették uralmukat. Ebben a természetellenes állapotban gyakran támadtak feszültségek. 471-ben megbízták Epifániuszt, hogy simítson el egy egyenetlenséget Rikimer és apósa, Anthemiusz császár között. A püspök túlságosan fiatalnak és tapasztalatlannak érezte magát erre a feladatra, mégis vállalta ezzel a megokolással: ,,Vonzódásomat, amellyel hazámnak tartozom, nem tagadom meg.'' A kibékítés sikerült, bár nem volt tartós.


Néhány évvel később egy másik árnyékcsászár kérte a püspök segítségét a nyugati gótok ellen, akik Dél-Galliából kiindulva megkísérelték, hogy kihasználják Itália belső gyengeségét. Epifániusz nem sajnálta a fárasztó utazást az Alpokon át, sőt nem várta meg még a kedvezőbb évszakot sem, hanem rögtön télen elindult. A nyugati gótok királya, Eurik megindult a béke ilyen hírnökének láttán. A megmenekülés azonban ezúttal is csak a sors késleltetése volt. 476-ban Róma utolsó helytartóját is legyőzték a germánok, Odoaker leverte az utolsó császárt és Itália ura lett. Páviát ugyanebben az időben hódították meg és fosztották ki. Epifániusz minden befolyását érvényesítette az új uralkodónál, hogy a polgároknak az újjáépítést lehetővé tegye. Öt évre szóló adóhaladékot sikerült elérnie. A pásztor fáradhatatlanul tevékenykedett nyájáért. Ő maga régen lemondott minden fényűzésről, és úgy élt püspöki lakásában, mint a legszegényebbek. Ami ezt a régi nemességből származó rómait a barbárok támadása elleni védőbástyává tette, az nem a kifinomult kultúra és szokások, hanem a megélt Evangélium ereje. Így aztán ,,a hazáért'' való helytállása túlmutat minden nemzeti érdeken. Epifániuszban az egységnek az az egyetlen alapelve testesült meg, amely megmaradt az 5. század széteső világából, és új jövő felé vezette azt: az Egyház.

Két évtizeddel az utolsó római császár letaszítása után a keleti gótok nyomultak be Itáliába Teoderik vezetésével. Ismét Felső-Itália lett a leginkább sújtott rész, s Epifániusz ismét a béke mentsvára lett. Teoderik, aki kiválóan értett ahhoz, hogy új birodalmának minden jó energiáját felhasználja, nagy tiszteletet tanúsított Pávia püspöke iránt. Őt küldte el a burgundiai királyi udvarba, hogy ott hatezer fogoly szabadonbocsátását kérje. Epifániusz kiegészítette ezt a nagy művet, amennyiben a hazatérők számára földet és pénzt kért Teoderiktől, hogy szabadságuk ne váljék teherré. 497-ben utolsó utazására indult Ravennából Páviába. Betegsége azonban gyorsabb volt, mint a kocsija, és Pádovában beteljesedett a szent jelmondata: ,,Az élet számomra Krisztus, a halál pedig nyereség''.

Vízkereszt utáni harmadik vasárnap

viiivas.jpgA mai vasárnap már nem tartozik szorosan a karácsonyi titok megünnepléséhez. A miseruha színe sem fehér, hanem zöld. Hogy nem tartozik szorosan Vízkereszthez sem, azt mutatja az a szokás is, hogy ha a korai Húsvét miatt Vízkereszt után már nem lehet hat vasárnapot közbeiktatni a Húsvétra való előkészület megkezdéséig, akkor azokat a vasárnapi miséket a Pünkösd utáni 23. és 24. vasárnap közé iktatják be.

Ennek a négy misének a karénekei közösek és mind Krisztust magasztalják, mint Istenünket. Szent Pálnak az előző vasárnap megkezdett leveleit folytatja az Egyház. Megmutatja a népek apostola, hogy mily békésszívűnek és szeretőlelkűnek kell lennie annak, aki aláveti magát a királyként előttünk megjelenő Krisztusnak.

Az evangélium ismét Krisztus istenségét nyilatkoztatja ki. Az a Krisztus, aki Kánaánban a vizet borrá változtatta, most csak kinyújtja kezét és meggyógyul a bélpoklos. Sőt szavával távolról is meggyógyítja a százados beteg szolgáját. De tanuljuk meg mi is a bélpoklostól a mély alázatosságot és a századostól az élő hitet, hogy királyunk meghallgassa a mi könyörgésünket is.

Isten jobbjának nevezi az Úr Jézus Krisztust az Egyház. És valóban nagy dolgokat cselekedett az evangélium szerint, amikor a földön járt. De nagy dolgokat cselekedett mi velünk is nem egyszer; ezt meg kell mindegyikünknek vallania és ezért hálásan mondhatjuk az Egyházzal ezt az imádságot is.

Szentlecke. Atyámfiai: Ne legyetek timagatok előtt okosak. Senkinek roszért roszszal ne fizessetek; jóra törekedjetek nemcsak Isten előtt, hanem minden ember előtt is. Ha lehetséges, a mennyiben rajtatok áll, minden emberrel békében éljetek; nem állván boszút magatokért, szerelmeseim! hanem adjatok helyt a haragnak; mert írva vagyon: Enyém a boszúállás, és megfizetek, úgymond az Úr. De ha éhezik ellenséged, tápláld őt; ha szomjúhozik, adj italt neki; mert ezt cselekedvén, tüzes szenet raksz fejére. Ne hagyd magadat meggyőzetni a gonosztól, hanem jóval győzd meg a gonoszt. (Róm 12,16-21)

Evangélium. Abban az időben: Mikor lejött Jézus a hegyről, nagy sereg követé őt; és íme egy poklos jövén, imádá őt, mondván: Uram! ha akarod, megtisztíthatsz engem. És Jézus kinyujtván kezét, illeté őt, mondván: Akarom, tisztúlj meg. És azonnal megtisztúla az ő poklossága. És mondá neki Jézus: Meglásd, ezt senkinek se mondd; hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és áldozd föl az ajándékot, melyet Mózes parancsolt bizonyságúl nekik. Mikor pedig bement Kafarnaumba, egy százados méne hozzája, kérvén őt és mondván: Uram! szolgám házamban fekszik inaszakadtan, és gonoszúl gyötrődik. És mondá neki Jézus: Én elmegyek, és meggyógyítom őt. És felelvén a százados, mondá: Uram! nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jőj, hanem csak egy szóval mondjad, és meggyógyúl az én szolgám. Mert én is hatalom alatt való ember vagyok, vitézek lévén alattam; s ha mondom ennek: Menj el, elmegyen; és a másiknak: Jöszte, s eljő; és szolgámnak: Cselekedd ezt, és megcselekszi. Hallván pedig ezt Jézus, csodálkozék, és mondá követőinek: Bizony mondom nektek, nem találtam ennyi hitet Izraelben. Mondom pedig nektek, hogy sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal mennyeknek országában; az ország fiai pedig kivettetnek a külső setétségre; ott leszen sírás és fogak csikorgatása. És mondá Jézus a századosnak; Menj el, és a mint hittél, úgy legyen neked. És meggyógyúla a szolga azon órában. (Mt 8,1-13)

SZENT SEBESTYÉN - Szent Vasszosz és vértanútársai

SZENT SEBESTYÉN
+288. (?)

A vértanúként tisztelt Sebestyén a legnépszerűbb szentek közé tartozik. Mint segítőszenthez fordultak hozzá pestis és más -- embereket vagy állatokat pusztító -- járvány idején. Számos testvérület és kézműves-céh tisztelte védőszentjeként, ereklyéinek birtoklásáért több helység vetélkedik. A művészet Sebestyén vértanúságát sokszor választotta témájául, és számtalan változatban dolgozta föl a mindenkori ízlésnek megfelelően. A szentek római naptára január 20-án emlékezik meg róla Fábián pápával együtt.

Az emléknap dátuma és a megünneplés ténye szinte az egyetlen, amit komolyan vehető tanúságnak elfogadhatunk Szent Sebestyénről. Ünnepét egészen a 354. évi római kalendáriumig vissza lehet vezetni. Emlékezetét abban a Via Appián lévő katakombában ülték meg, amely az ő nevét viseli. Már a 4. században építettek ott egy bazilikát, igaz, hogy először az apostolok tiszteletére, csak később lett Szent Sebestyén temploma. Sírjánál tiszteletének még régibb nyomai fedezhetők föl. Hogy ez a sír mikor fogadta magába a vértanú tetemét, nem lehet pontosan megmondani. Az időpont meghatározására vonatkozó minden kísérlet csak föltevés.

 

Úgy látszik, hogy a milánói Szent Ambrus már többet tudott Sebestyénről. A 118. zsoltárról mondott 20. beszédében talál alkalmat, hogy a vértanúról szóljon. Szentünk édesanyja állítólag milánói volt. A város tehát igényt tartott az ifjúra! Diocletianus társcsászára, Maximianus idejében (286--305) került eszerint Rómába, és ott szenvedett vértanúságot. Nem sokat lehet kihámozni ezekből az adatokból, de ennyi is bizonyítja, hogy Szent Sebestyén tisztelete 380 táján már elérte Milánót. A tiszteletnek e gyors terjedését minden nehézség nélkül érthetővé teszi a Róma és Milánó közötti élénk kapcsolat, a vértanúk adatainak és ereklyéinek lelkes gyűjtése (ami abban az időben éppen nem kívánatos, nyerészkedő vonásokat is kezdett ölteni: Szent Ágoston panaszkodik bizonyos szerzetesekre, akik mindenfelé kóborolnak vértanú-csontokat árulva, és sokat mondóan fűzi hozzá: ,,bárcsak vértanúktól erednének!''), végül magának a milánói püspöknek, Ambrusnak az a törekvése, hogy mennyei közbenjárók tekintélyes csapatát állítsa hívei oldalára.

 

Hogy Szent Sebestyént tisztelték a sírjánál, arról egy kolostor alapítása is tanúskodik a bazilika mellett. III. Sixtus pápa (432-- 440) szerzetesi közösséget bízott meg azzal a feladattal, hogy gondoskodjék a tisztelet folyamatosságáról, az istentisztelet rendjéről és a zarándokok figyelmes ellátásáról. Ebben a kolostorban keletkezett az 5. század első felében a Szent Sebestyén-legenda, ez a romantikus szenvedéstörténet, tele csodás eseményekkel, hirtelen megtérésekkel és a keresztény hit védelmét szolgáló terjedelmes szónoklatokkal. A zarándokok áhítatos kíváncsisága sugallta ezt a tisztelt vértanút dicsőítő költeményt.

Eszerint Sebestyén a császári gárda tisztje volt, Narbonne-ban született, de Milánóban élt. Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréne házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.

 

A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyőződését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan. Bármilyen borzalmasak is az alkalmazott kínzások és a halál módjai, alapjában véve nem árthatnak a hívőnek, hiszen ő halhatatlan. Ezt a hamisítatlan keresztény hitet a vértanú-legenda fölékesíti. Nem elég, hogy a vértanú a halálos szenvedést egyszer kiállja, hanem többször is meg kell ízlelnie a halál misztériumát. Sebestyén is újra a hóhérok kezére kerül. Másodszor is halálra ítélik. Most bunkókkal verik halálra és egy csatornába dobják. Ezúttal egy Lucina nevű római asszony veszi gondjába a testet és eltemeti. A legendaíró itt is római hagyományból merít: egy Lucina nevű római matróna több vértanú történetében szerepel úgy, mint aki a halálra kínzottaknak megadja a végtisztességet.

 

Természetesen könnyű az ilyesféle vértanú-legendákat szigorú kritika alá vonni. Mindazonáltal lehet, hogy e legenda nem ábrázolja ,,a szentet a maga korában'', de egy későbbi kor meggyőződését jól tükrözi, megmutatván, hogyan gondolkodott az a kor a szentekről és életszentségük helyes tiszteletéről.

A Depositio Martyrum január 20-án emlékezik meg Szent Sebestyén temetéséről. Mivel az ősi liturgikus könyvek külön említik Sebestyént és Fábián pápát, külön könyörgésük is volt. 1969-ben addig közös ünneplésüket ismét különválasztották.

 

--------------------------------------------------------------------------------

Szent Sebestyénről az elbeszélők jámbor képzelete ilyen eleven jeleneteket formált:

Sebestyén testőrkapitány látszólag unottan járkált Róma egyik szegénynegyedében. A szembejövő emberek tisztelettel vagy félelemmel tértek ki előle, tudták, hogy a császár kegyeit élvezi.

Az egyik népes utcán egy szegényesen öltözött ember ütközött Sebestyénbe, akinek egyenruháján egyszerre csak megzörrent a vas. Sebestyén érezte, hogy egy értékes tartalmú edényke került mellvértje mögé, fürge kéz ügyeskedte oda. Az az ember már régen el is tűnt a nyüzsgésben.

A magasrangú tiszt most már láthatóan határozott léptekkel folytatta útját. Egy épület elé ért, a két őr nagy tisztelettel köszöntötte. Sebestyén belépett a házba. Egy ismeretlen kapitány lépett eléje: ,,A császár mindenkinek megtiltotta a belépést a börtönbe''. Sebestyén elmosolyodott: ,,Barátom, ez nem vonatkozik a testőrök parancsnokára! Látni akarom, hogyan teljesítik kötelességüket.''

És már félre is tolta a másikat. Senki sem állta útját. Az udvaron az őrség katonái tisztelegtek neki.

Sebestyén belépett egy fülledt, bűzös folyosóra. Nemsokára meredek lépcsőn át egy nagy, bereteszelt teremhez ért. Őrt nem lehetett látni. Villámgyorsan fölrántotta a reteszt, és egy boltozatos helyiségbe lépett, amelyben mintegy harminc rémült és lesoványodott ember szorongott. Sebestyén gyorsan benyúlt mellvértjébe, elővette a kis edénykét és az egyik fogoly férfinak nyújtotta.

,,Az ostyák'' -- súgta oda a meglepett embernek. ,,A püspök köszönt benneteket!'' Rögtön visszament a folyosóra és harsány hangon kiáltott: ,,Őrség!'' Egy egész csapat katona rohant oda. Fenyegető mozdulat kíséretében megszidta őket kötelességeik elhanyagolása miatt: senki sem állt útjába, egyetlen őr sem volt a folyosón, éppen ott, ahol a ,,legveszedelmesebb'' keresztények vannak.

A katonák ijedtségtől sápadozva állták körül a kapitányt és fogadkoztak, hogy ezután jobban őrködnek.

,,Újra visszajövök és ellenőrzöm munkátokat. Ha megint ilyen kötelességmulasztást tapasztalok, kénytelen leszek jelentést tenni a császárnak'' -- mondta Sebestyén, s még a börtön parancsnokának is kijutott a korholásból.



--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, Urunk, add meg nekünk az erő Lelkét, hogy Szent Sebestyén vértanúd dicsőséges példája nyomán megtanuljunk inkább engedelmeskedni neked, mint az embereknek.



Szent Vasszosz és vértanútársai

Vasszosz, Özséb, Eutichesz és Bazilidosz mindnyájan Dioklécián császár közeli emberei, tanácsadói voltak. Gazdagok voltak és először a császári udvarban szolgáltak. Szent Teopempt nikomédiai püspök vértanúságát látva, hittek Krisztusban és felvették a keresztséget. Ezért a császár parancsára mindnyájan vértanúk lettek 5 szolgájukkal együtt. Vasszoszt félig a földbe ásták, és testét szétvágták, Euticheszt kezeinél és lábainál fogva 4 oszlophoz kötözték és szétszaggatták. Özsébet fejjel lefelé lógatták, és részekre szabdalták. Bazilideszt élve késsel szétvagdalták.

Esztergomi Boldog Özséb ünnepe - 2017. január 17.

A Pálos rend kiemelkedő ünnepe Esztergomi Boldog Özséb alapító atya halálának (1270. január 20.) évfordulója, amit minden évben a január 20-hoz legközelebb eső szerdán ünnepel meg a rend. 2018-ban ez a nap január 17.

A rendi krónikák szerint Boldog Özséb nevéhez fűződik az egyetlen magyar eredetű férfi szerzetesrend, a pálosok alapítása és megszervezése,¹ amely mind vallási, mind művelődésügyi téren igen jelentős szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történetében is.

Az egykori esztergomi kanonok lelkét és szándékát a szenvedések érlelték meg. A tatárjárás idején a válságból kivezető utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg.



Boldog Özséb

Özséb Esztergomban, Magyarország akkori fővárosában született 1200 körül. Szüleit közelebbről nem ismerjük. A krónikás, P. Gyöngyösi Gergely pálos történetíró, klasszikus tömörséggel csak annyit mond, hogy híres magyar családból származott. Egyik életrajzírója a királyi udvar várispánjának teszi meg apját. Tormay Cecile, "A fehér barát" című nagyszerű, szimbolikus regény-trilógiának finomérzékű írója, egyenesen a királyi család rokonságával hozza kapcsolatba. Szülei gondos nevelésben részesítették Özsébet, a Szent István által 1028-ban alapított káptalani iskolába járatták. A krónikás kiemeli, hogy Özséb már igen korán megtanulta a betűvetést, és a könyvekhez jobban vonzódott, mint a játékokhoz.

Pajtásainak haszontalan szórakozásait elkerülte. És mégis, ez a szelíd, komoly, elvonultságra hajló, könyveket bújó kisfiú senkinek sem volt terhére, sőt, akik közelében éltek, nem győztek betelni szeretetreméltó látásával és édes szavaival. P. Gyöngyösi Gergely, krónikás
Hallgatagsága, szűkszavúsága sok bűntől megóvta. Szembetűnő vonása volt a magány szeretete: akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban. Hosszú imák, sok böjt és elmélkedések érlelték hivatását. Szemlélődő hajlama egyre erősebben nyilatkozott meg, és szinte "predesztinálta" a remeteségre. A krónikás Özséb külsejéről is elárul valamit: feltűnően szép fiatalember volt, és mindig derűsen, kedvesen mosolygott. Miután pappá szentelték,

mindennap mély áhítattal mutatta be a szentmisét, ami akkor ritka és szokatlan dolog volt. Olyan filozófiát tanított, amely nem az emberek, hanem Isten tetszését vívta ki. P. Gyöngyösi Gergely, krónikás
Hamarosan tagjai sorába iktatta Özsébet az esztergomi főkáptalan: kanonok lett. A kanonoki intézmény ekkor már félezer éves múltra tekinthetett vissza. Szent Krodegang metzi püspök a VIII. század derekán, Szent Benedek szellemében szabályozta a városi papság életrendjét. Az összes lelkészkedő egyházmegyés papokat, a székesegyházi iskolákban képzett kispapokkal együtt, kolostori életre kötelezte. Közös házban laktak, közösen étkeztek és imádkoztak. Így a kanonoki intézmény, a káptalan, nagy segítségére volt a papi eszmény tökéletes megvalósításának.



Boldog Özséb a remeték között Kő Pál domborműve a Vatikáni Magyar Kápolnában

Mint esztergomi kanonok, Özséb oly áhítattal végezte a papi zsolozsmát és a szentmise bemutatását, hogy mély benyomást tett mindazokra, akik csak látták, és buzgósága Isten szeretetére gyullasztott mindenkit. Az imádságból fennmaradt időt sem töltötte tétlenül. Olvasásnak, tanulásnak, írásnak szentelte magát. Feljegyezték róla, hogy "egyetlen percet sem hagyott kihasználatlanul:" könyveket írt. Sajnos, a tatárjárás vagy a későbbi századok pusztításai ezeknek még a címét is elsodorták. Csak sejtjük, hogy egyházjogi munkákat írhatott, mivel "a kánonjog tudományában igen járatos volt."

Mint kanonok, minden jövedelmét a szegények szolgálatára fordította. Vendégszerető háza közismert volt Esztergomban. Kapuja tárva-nyitva állott boldog-boldogtalan számára. A szegényeknek nemcsak testüket táplálta és ruházta, hanem lelkükkel is törődött. Az egyszerű, tanulatlan emberek oktatására fordította szabad idejét. Azok között, akik Özséb kanonok vendégszerető házában gyakran megfordultak, akadtak olyanok is, akik nem kéregetni jöttek. Vesszőből font kosarakat, fából faragott házi eszközöket hoztak, és szerényen csak azt kérték, hogy cserélje be nekik ezeket élelemre vagy ruhára. A remeték szürke köntösében jártak, és a pilisi erdőrengeteg szent magányában éltek, ahol teljesen elvonulva a világtól, egészen az imának és vezeklésnek szentelték magukat.

Özséb atya mély vonzalommal fordult feléjük, és szívesen elbeszélgetett velük. Nagyon megszerette ezeket a halk szavú, imádságos és szerény embereket. A velük való társalgás annyira megindította, hogy többször is felkereste őket remeteségükben. Megcsodálta igénytelen, egyszerű, istenes életüket a hegyek és az erdők szépséges és áhítatos csendjében. Megszerette tiszta életük zavartalan békéjét. Valószínűleg "lelki atyjuk" is volt: gyóntatta, és vezette őket a lelki élet ösvényein. A velük való beszélgetések "Isten ösztökéi" voltak Özséb számára, amelyek egyre jobban a magány felé hajtották őt. Egyre jobban vágyódott a pilisi erdők vadonjába, de tervének keresztülvitelét késleltette az országra zúduló tatár betörés 1241-ben. A templomok, de főleg a székesegyház, éjjel-nappal tömve volt a kétségbeesett hívekkel, akik jajgatva rimánkodtak Istenhez segítségért, irgalomért, mert

a tatár híre akkor már a pokolbéli ördögöknél is iszonytatóbb volt. Nem irgalmaztak azok a csecsemőknek sem; mint nyársa húzott halakat, tűzték lándzsáikra az ártatlanokat. P. Gyöngyösi Gergely, krónikás
Özséb atya ott volt mindenütt, ahol segíteni kellett és lehetett. Ápolta a sebesülteket, vigasztalta a haldoklókat, bátorította a csüggedőket és a székesegyházban együtt imádkozott a néppel.

A Batu kán személyes vezetése alatt álló tatár sereg másfél évi pusztítás után Ogatáj főkán halála hírére visszavonult. Özséb atya alaposan kivette részét a testi és lelki romeltakarításból, újjáépítésből négy éven keresztül. 1246-ban lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és Váncsai István érsek engedélyével a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, ahol az imádság, a böjt és az engesztelés által kegyelmet esdett mostoha sorsú nemzete számára.

A pilisi remete első ténykedése az volt, hogy hármas barlangja alatt a forrás mellé letűzte a szent keresztet. Életszentségének híre hamar elterjedt az egész vidéken, és sokan járultak hozzá tanácsait kikérni, és tanítását hallgatni. Nemsokára követői is akadtak, akik magukévá tették szigorú vezeklő életmódját.

Boldog Özséb személye a realitás talaján áll, nem szövik át legendás aranyszálak. Egy alkalommal mégis csodálatos látomásban részesült, amely döntő volt további életútjára. Egy éjjel, imádság közben, az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül Özséb atya keresztje előtt tüzes fénynyalábbá olvadtak össze.



Vastagh Éva: Boldog Özséb álló szobra (1930-as évek), eltűnt

Özséb úgy érezte, hogy ez a különös tünemény égi jel, figyelmeztetés, hogy a szétszórtan élő remeték lángjait össze kell gyűjtenie egy közösségbe, ahol életükkel, példájukkal, tudományukkal napként ragyoghatnak az Egyházban, taníthatják és támogathatják egymást Isten buzgóbb szolgálatára.

1250-ben Pilisszántó közelében, a kesztölci völgy fölötti kis magaslaton, ahol hármas teraszt képeztek ki, délről kisebb templomot építettek a Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére. A csúcsíves templomhoz észak felől négyszögletes monostor csatlakozott az együtt lakó remeték számára, magas fallal körülvéve.

Özséb ezután sorra járta az országban a nagyobb remeteségeket. Először a Pécs melletti Szent Jakab-hegyi remetékhez ment, akik már 1225-től közös élete életek. Elkérte a Bertalan pécsi püspök által készített szabályzatukat. A két monostor ekkor egyesült, amelynek tagjai őt választották meg első tartományfőnökükké, elismerve magas képzettségét, életszentségét és szervezői képességét. Közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg, s magukat "Első Remete Szent Pál testvéreinek" nevezték. Mivel az első monostor a Szent Kereszt tiszteletére épült, sokáig a "Szent Kereszt testvéreinek" is hívták őket.

ozseb.jpg                                                                                                       Boldog Özséb

E két kolostorhoz az idők folyamán egyre több és több kolostor csatlakozott, amelyek a Bertalan-féle szabályzat, majd később az egyes egyházmegyék püspökeinek regulái szerint éltek. Boldog Özséb 1262-ben néhány társával Róma felé vette az irányt,² hogy a Szentszék jóváhagyását és megerősítését megszerezze a rendlapításhoz. A pápa jóváhagyta az új Rendet, de nem engedte meg Szent Ágoston Regulájának átvételét, mert nem voltak biztosítva a szükséges anyagi feltételek. Egyenlőre Pál veszprémi püspököt bízta meg az ideiglenes szabályok megszerkesztésével.

Pál püspök vizsgálata negatív eredménnyel végződött: a rendi testvérek valóban nagyon szegények voltak, s így még hiányoztak a feltételek Szent Ágoston Regulájának megtartásához. A Rend hivatalos, római jóváhagyása csak 1308-ban történt meg.

Esztergomi Boldog Özséb atya 1270. január 20-án halt meg az általa alapított Szent Kereszt monostorban súlyos betegség után. Halálos ágyán a szabályok pontos megtartására, a testvéri szeretetre és példaadásra buzdította tanítványait, valamint az elmélkedés és magány szeretetére, és Krisztus buzgó követésére. Jézus és Mária szent nevével ajkán lehelte ki lelkét. A templom sírboltjában temették el rendtársai, akik azzal vigasztalták egymást, hogy földi atya helyett égi pártfogót nyertek.

Boldog Özséb ünnepét január 20-án, szombaton este 6 órakor ünnepi szentmise kíséretében Hargitafürdőn, január 24-én, szerdán, 10.30 órakor Márianosztrán ünneplik meg a rend tagjai.

P. Bolváry László Pál OSPPE
Forrás: palosrend.hu

¹ A legújabb kutatások szerint Boldog Özséb személye Gyöngyösi Gergely rendtörténet-író által kitalált személy.
² Sok helyen még tévesen Róma szerepel, azonban a pápa székhelye abban az időben nem Rómában, hanem Orvieto-ban volt.

Galuska Tünde

(BOLDOG) MAGYAR MÁRK

(BOLDOG) MAGYAR MÁRK (1200-1248)

A Ferences Martyrologium máj. 4-ére teszi halála napját, s azt írja róla, hogy erényekben és csodatételekben jeleskedett. Apja magyar nemes volt, aki a venetoi Coneglianoba* költözött, s ott született Márk 1200 körül. Mint nemes ifjú, apród lett egy grófi családnál, majd lovag. Akkoriban alapította rendjét Szent Ferenc. A coneglianoi ifjak közül többen beléptek rendjébe s a város mellett felépítették a Szent Balázs kolostort. Márk is közéjük állt, otthagyva a lovagi életet. A szegények, rászorulók pártfogója lett. Életszentsége messze földön ismert volt. 1227-ben - a hagyomány szerint - ott járt Páduai Szent Antal is és próbára tette Márk testvér engedelmességét. Decemberben kiküldte a hóborította kertbe, hogy hozzon neki szolot, cseresznyét, fügét és almát. Márk szó nélkül ment, s visszatérve a kertbol egy kosárban hozta a gyümölcsöket. Boldog Márk mentette meg Coneglianot 1233-ban a szomszédos város seregének támadásától, szavaival és hitével erot öntve a csüggedo védokbe. A legyozött ellenséget pedig meglátogatta a börtönben, hogy vigasztalást vigyen a foglyoknak. Halála után is tett csodákat. Ezek közül leghíresebb - amiért azóta a város második védoszentjeként tisztelik - 1411-ben történt. Zsigmond magyar király seregei ostromolták Coneglianot, mely már a megadásra készülodött. Ekkor a vár ormán megjelent Boldog Márk, szakadt, de fénytol ragyogó csuhában, kezében karddal és egy feszülettel. Az ostromlók ettol úgy megrémültek, hogy elmenekültek a vár falai alól. Hivatalosan nincs boldoggá avatva, de sírjához századokon át zarándokoltak a magyarok Coneglianoba.

Szent Ferenc tanítása az engedelmességrol:

„Az Úr mondja: Aki nem mond le mindenrol, amije van, nem lehet az én tanítványom. Az az ember hagyja el mindenét, amije van, aki az engedelmesség által tökéletesen elöljárója kezébe adja magát. Tehát tökéletes engedelmességnek számít minden, amit mond és tesz, föltéve, hogy amit tesz, az jó, és nincs ellentétben elöljárója akaratával.”


Imádság:

Istenünk, te Boldog Márk testvérünkben az engedelmesség példáját és népednek védelmezot adtál. Add, hogy parancsaid teljesítése által mindig tetszésedre legyünk. Krisztus, a mi Urunk által

Szent Fábián pápa és Sebestyén vértanúk

szfabetsebes.jpgSZENT FÁBIÁN 236-ban került Péter székére. Caesareai Eusebius szerint isteni jel (a fejére leszállt egy galamb) mutatta meg a népnek, hogy Anterus utóda lesz.

Pápasága békés időszakra esett, így rendezni tudta a római egyház életét. A várost 7 körzetre osztotta, s egy-egy diakónusra bízta az ügyintézést. A katakombákban rendezte a vértanúk sírjait. Az afrikai Lambesi püspökét, Privatust megfosztotta hivatalától, mert eretnekséggel és botrányos életével méltatlanná vált rá. Zsinatot hívott össze, hogy ítélkezzék Origenész igazhitűsége fölött, aki levélben igazolta magát előtte. A hagyomány Szent Fábián pápának tulajdonítja még Pontianus pápa ereklyéinek átvitelét Szardínia szigetéről Rómába és Gallia 7 első püspökének küldetését. Szent Fábiánnak oly nagy tekintélye volt, hogy Decius császár így nyilatkozott: „Szívesebben látnék egy trónkövetelőt, mint Fábiánt Rómában”. A Decius-féle üldözés egyik első áldozata lett Fábián pápa. A Callixtus-katakomba pápák sírboltjába temették. Sírfeliratát 1854-ben találták meg.

SZENT SEBESTYÉN a tántoríthatatlan hitével, bátorságával, apostoli buzgóságával, feddhetetlen életével a keresztény férfi örök mintaképe.

Galliában, a mai Franciaországban született, Milánóban tanult, majd Rómában a császár testőrségébe állott. Deli termetű, daliás katonakülsejű férfiú volt, emellett jóságos és erélyes, okos és bátor, igazmondó és nyílt. Testi és lelki kiválósága miatt kegyelte a császár és a társak. De ennél mérhetetlenül többet jelent, hogy kegyelte őt a királyok Királya, mert a katonaköpenyeg alatt hívő, mélyen Krisztusszerető szívet hordott.

A császári udvarban az ilyen embert rengeteg veszély környezte. Társai és elöljárói pogányok voltak; ösztöneiknek éltek és gyűlölték a következetes keresztényeket, kiket élő szemrehányásnak éreztek. Az udvari élet állandó szórakozásai hívták, a pogány istentisztelettel egybekötött császárhódolás folyton a Krisztustagadás és felségsértés kétközébe szorították. Sebestyén az állandó veszélyek között állandóan forgatta lelkében az Úr Krisztus szavát: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!

Róma egyik börtönében két keresztény testvér, Márk és Marcellin sínylődött. Miután különféle kínzásokban volt részük, a városparancsnok harminc napnyi időt engedett nekik, hogy azalatt véglegesen válasszanak a kereszténység és pogányság, halál és élet között. Szüleik, feleségük és gyermekeik sírva-keseregve könyörögtek, hogy kíméljék meg életüket, ne döntsék szomorúságba családjukat. A hosszas rimánkodás és unszolás már-már megernyesztette ellenállásukat. Ekkor megjelent Szent Sebestyén a börtönben. Éppen együtt volt a vértanúkkal az egész atyafiság. Sebestyén így szólt hozzájuk: „Krisztus erős harcosai, mikor ily közel vagytok már a győzelmi pálma elnyeréséhez, ne tántorodjatok meg a diadalúton; ne ejtsétek ki kezetekből a vérség köteléke miatt a mennyei koronát ... Ha tudnák szüleitek és feleségetek, hogy a testi halállal új élet kezdődik, melyben határtalan boldogság várja a hű harcost, nem hívnának vissza titeket a mennyei örömök kapujától ...” Szemeiben az elszánt Krisztushűség tüze lángolt, arcán a tántoríthatatlan hit égi fénye tündökölt.

Szavait meghallotta Zoë is, Nikosztratus felesége, kinek házában őrizték a két hitvalló testvért. Zoë asszony hat év óta néma volt. A beszéd hallatára könyörgésre kulcsolt kezekkel Sebestyénhez fordult. Sebestyén így szólt hozzá: „Értelek! Tudom, mit kívánsz. Parancsolja az én Üdvözítő Jézusom, hogy nyelvének használatát nyerje vissza ez az asszony. Oldja föl nyelvét az, aki Zakariás nyelvét megoldotta”. Azután a kereszt jelével jelölte meg az asszony ajkát, s az szólni kezdett: „Boldog vagy és áldottak igéid. Boldogok, kik általad elhiszik, hogy Krisztus az élő Isten fia. Saját szemeimmel láttam felülről leszállni az angyalt és elédbe tartani a könyvet, melyből olvastad, amit mondtál. Amint a hasadó hajnal elűzi az éj sötétségét, úgy beszéded világossága a tudatlanság minden vakságát elűzte. Bennem pedig nemcsak a hitetlenség vakságát, hanem a hatéves némaságot is meggyógyította”.

A történtek mondhatatlan hatást tettek a jelenlevőkre, főleg Nikosztratusra, ki enni sem akart, míg fel nem vette a keresztséget. Sebestyén türelemre intette s azt a megbízást adta neki, hogy a börtönökben levőket hozassa mind házába, mintha ki akarná őket hallgatni. Mikor mind együtt voltak, ezeknek a lelkében is fölkeltette az Úr Jézus Krisztusban való hitet és a keresztség vágyát. Miután így mindnyájan elő voltak készítve a keresztségre, egy Polikárp nevű áldozópap az egész gyülekezetet megkeresztelte.

Ezalatt elmúlt a harminc nap, a Márk és Marcellin számára engedett meggondolási idő. A városparancsnok magához idézte atyjukat, hogy fiai elhatározását megtudja tőle. Az atya nagy lelkesedéssel beszélt fiai állhatatosságáról, a keresztény hit szépségéről és erejéről s jelentette, hogy ő is felvette a keresztséget és ugyanakkor régi köszvényes szenvedései is megszűntek, A parancsnok mindezt ámulva hallgatta. Főleg az atya csodás gyógyulása ragadta meg figyelmét, mivel ő is köszvényes volt. A két Férfiú beszélgetését Isten kegyelme kísérte. A parancsnok érdeklődni kezdett; magához hívatta Szent Sebestyént és Polikárp papot.

Miután tőlük a keresztény hitet kellőképpen megismerte, bálványképeit összetörte, keresztény rabszolgáit felszabadította, a császártól kapott hivatalát letette és fiával együtt megkeresztelkedett. A keresztség szentsége Isten különös kegyességéből nemcsak lelki újjászületését eszközölte, hanem testi megszabadulást is hozott neki: ő is kigyógyult köszvényéből. Sebestyén a Dioklecián-féle üldözés alatt is Rómában, a császári udvarban maradt. Katonai kiválóságai miatt a kegyetlen Dioklecián is becsülte őt s a testőrség parancsnokává tette. Állása, összeköttetései, szilárd hite és okos bátorsága arra szánták, hogy az üldözések idején az Anyaszentegyház védője és támasza legyen. Ennek a küldetésnek meg is felelt; mint Isten bölcs és erős angyala őrködött a keresztény hívek felett.

Akik az ő példája és tanítása nyomán lettek az Úr Krisztusé, egymásután szenvedtek vértanúi halált. S ő, aki egykor mint keresztatya állt mellettük, mikor a szent keresztség vizében természetfeletti életre születtek, most mint buzdító kísérte őket, mikor vérkeresztségében újraszülettek az örökkévalóság számára. Akkor előttük ment s mutatta az utat; most, miután a mennyei Atya hajlékában biztonságba helyezte őket, utolsónak maradt!

Irigységből vagy a kereszténység iránt való gyűlöletből végre őt is beárulták a császárnak. Dioklecián csodálkozva hallotta, hogy testőrségének feje is keresztény. Magához hívatta és kemény szavakkal vetette szemére hálátlanságát. Sebestyén tisztelettudóan bár, de egyúttal nyíltan válaszolt: „Jólétedért és a birodalomért mindig imádkoztam, császárom; de nem a bálványokhoz, hanem a mennyben lakó igaz Istenhez könyörögtem. Mert nem balgaság lett volna-e holmi tehetetlen kődarabokhoz, a ti bálványaitokhoz imádkoznom?” Sebestyén nyílt hitvallásán a császár felháborodott s legott átadta a katonáknak, kik egy fának állították és összenyilazták.

Az íjászok Sebestyénnek nyilakkal átlyuggatott testét otthagyták abban a hitben, hogy meghalt. Azonban egy Iréné nevű jámbor özvegy, ki a holtnak vélt testet felszedte és keresztény módon el akarta temetni, észrevette, hogy még van benne némi élet. Házába vitte, hol Sebestyén rövid idő alatt fölépült. Ekkor visszament a császári palotába. Éppen szembetalálkozott a lépcsőn lejövő Diokleciánnal. A császár elhűlt a találkozáson, mivel meg volt győződve, hogy Sebestyént kivégezték. Sebestyén pedig nehéz szemrehányásokat tett a császárnak, hogy a teljesen ártatlan és császárhű keresztényeket igazságtalanul üldözi.

A császár parancsára előrohanó katonák Sebestyént megragadták, a közeli cirkuszba hurcolták, hol botokkal agyonverték. Ez 298 körül történt. Holttestét egy csatornába vetették. Egy Lucina nevű keresztény asszony azonban látomásban kapott intésre kihúzta s a városon kívül eltemette. Ezen a helyen később nagyszerű templomot emeltek Szent Sebestyén tiszteletére.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)