1574 óta néhány pappal együtt a Madonna della Rosa kistemploma mellett lakott Lukka városában. A közös életet élő társaságnak ő volt a vezetője. A társak egymás között írott szabályok szükségességét kezdték emlegetni. A lelkipásztori munkától agyoncsigázott János azonban nem igen ért rá az írásra. De úgy látszik akkor még nem is látta annak értelmét. Egyszer azután nyíltan álltak elő társai s írott szabályzatot kértek tőle. Erre ő a kért törvénykönyvet megírta a legvelősebb rövidséggel. Elővett egy papírlapot s reá nagy betűkkel mindössze ennyit írt: „Engedelmeskedni”. A meleg szívű, de nem gyönge kezű Jánosnak ez a megnyilatkozása azt hangsúlyozza, hogy a közösség számára a legjelentősebb erény az engedelmesség. Élete viszont azt mutatja, hogy ő maga tudott alázatosan és alkudozás nélkül engedelmeskedni, bölcsen és elvszerűen parancsolni. Az ő vezérsége alatt az engedelmesség nem volt nehéz dolog.
1543-ban született egy kis olasz faluban, Diecimoban. Szülei jómódú polgáremberek voltak. Atyját Leonardi Jánosnak, anyját Lippi Jankának hívták. A vallásos és tehetséges fiú korán került a közeli Lukkába. Gyógyszerésznek készült. Lelki ügyeivel az új környezetben is komolyan törődött s belépett a Colombini Szent Jánostól (júl. 30) világiak számára alapított jámbor és karitatív egyesületbe. Amikor 16 éves korában kitanulta a gyógyszerészséget, az egyesület egyik vezetőjének szolgálatába állott. Gazdája egyszerű, jó lélek volt. Lakását kórházzá alakította át s azt kézimunkájával tartotta fenn. Ennél a kis kórháznál alkalmazta Jánost is. Az ifjú készítette az orvosságokat, emellett pedig teljes önfeláldozással ápolta a betegeket. Tíz éven át folytatta ezt az áldozatos munkát. Jutalmul megkapta Istentől a papi hivatás kegyelmét.
A hívásnak engedelmeskedett. Legelőször a ferencrendieknél kopogtatott fölvételért. A 26 éves gyógyszerész kérése azonban itt nem talált meghallgatásra. Erre nem átallott a latin iskolát kezdő fiúkkal egy padba ülni, s két év alatt megszerezte a papsághoz szükséges tudományt. Az 1571. esztendő végén pappá szentelték. Püspöke a lukkai plébániára küldte káplánnak. A késői hivatás érett elszántságával fogott hozzá a lelkipásztori munkához. Felnőttek számára nagyszabású beszédeket tartott, összegyűjtötte különösen a szegény-sorsú gyermekeket és ifjakat keresztény oktatásra, sokat gyóntatott s gyakran érintkezett a hívekkel. A Jukkai börtön lakói és a kórházak betegei is jól ismerték irgalmas szeretetét. De minél jobban hatolt bele a lelkek vezetésének művészetébe, annál jobban érezte a krisztusi igék igazságát: „Az aratni való ugyan sok, de a munkás kevés” (Luk. 10, 2). Kérte is az aratus Urát, hegy küldjön munkásokat az ő aratásába. Imája meghallgatásra talált. Elsőnek egy jóra való varga, Arringhini György és egy Cioni János nevű nemesember csatlakoztak hozzá. Azután jöttek mások is; az egészen egyszerű embereken kívül nagyon előkelőek is.
Csakhamar rákerült a sor a közös életre (1574). A társak ugyanazt tették, amit a vezetőjük: dolgoztak a maguk megszentülésén és embertársaik üdvén. A Jukkai püspök, Giudiccioni Sán-dor nagyra becsülte segítségüket. János működése ezután még több területre terjeszkedett ki. Ügyes katekizmust szerkesztett az ifjúság számára. A városban meghonosította a farsangvégi 40 órás szentségimádást, úgy amint ezt megkezdte néhány évtized előtt Zaccaria Szent Antal (júl. 5) Milánóban. Bevezette a karnevál tobzódásainak ellensúlyozásául a farsangkeddi általános szentáldozást. Keményen küzdött a föl-fölbukkanó eretnekek ellen. Püspöke méltán nevezhette egyházmegyéje apostolának. Azonban János ilyen apostoli működés mellett sem tudta megszerezni a polgárság egy részének rokonszenvét a maga és kis társasága számára. Első lakásukból pl. valósággal kidobták őket. De a S. Maria Corteorlandini templomának papja megkönyörült rajtuk, s 1580-ban meghúzódhattak az ő házában. Itt kapták meg három év múlva (1583) a lukkai püspöktől az első egyházi megerősítést is. János kora gyermekségétől fogva nagy tisztelettel volt az Isten anyja iránt s intézményét „Az Isten anyjáról nevezett szabályozott papok” társaságának nevezte el. A tagok igehirdetéssel s különösen a szegény gyermekek lelki gondozásával akartak foglalkozni.
Az alapítás után néhány évre, a kezdet kezdetén álló intézményeknél nem ritka csapás kopogtatott: magában a társaságban meghasonlás állott be. Amikor János a pápai megerősítés érdekében tett egyik római útja után haza akart térni, a hatalmas várfallal körülvett Lukka kapui lezárultak előtte. A régi ellenségekhez első munkatársainak hívei is csatlakoztak, s a lakosság mindenféle hamis ürügy alatt nem engedte be a városba. „Tulajdonába jött, de övéi őt be nem fogadták” (Ján. 1,11). A keserves ügy egészen a nagy V. Szixtus pápáig (1585-90) jutott el. János egy ideig a legnehezebb helyzetben volt: az ellene fölhozott vádak mintha eleinte hitelre találtak volna. Ártatlansága azonban csakhamar kiderült. De a reánézve kedvező ítélet ellenére sem tartotta alkalmasnak az időt a visszatérésre. Rómában maradt s ott a legbensőségesebb barátságban élt az örökvárosnak akkor talán legnagyobb emberével, Néri Szent Fülöppel (máj. 26). Főtörekvése az volt, hogy lendítsen Róma kórház- és iskolaügyén.
VIII. Kelemen (1592-1605) személyében hatalmas pártfogóra talált. Az ifjúság lelki gondozását annyira szívén viselő pápa igen megbecsülte őt. 1593-ban jóváhagyta szerzetének részletes szabályait s kongregációját kivette a püspöki joghatóság alól. Sőt a lukkai kedélyek lecsillapításával lehetővé tette számára a hazatérést. János 1596-ban csakugyan elment Lukkába, azonban ott rövidesen be kellett látnia, hogy másutt eredményesebben tud munkálkodni. A Szentszék erre egymásután a legkényesebb föladatokat bízta rá. A bizalomnak teljesen megfelelt; a reábízott ügyeket nagy tapintattal és tetterővel intézte el. Így apostoli biztosként a nápolyi királyságba kellett mennie a Montevergine szerzet reformjának végrehajtására. Nagy sikerrel fáradozott a vallumbrózaiak megújhodásán. Ugyancsak őt bízták meg a szervitarend anyaházának, a Montesenarionak hivatalos látogatásával. Ilyen megbízásai egyházmegyékre vonatkozólag is voltak. Mint jó szervező szerzetén kívül több hasznos egyesületet hívott életbe. Sok-sok fáradozásának jutalmául végre 1601-ben VIII. Kelemen jóvoltából szerzete Rómában is megtelepedhetett.
Mint szerzetének legfőbb elöljárója rengeteget fáradozott annak terjesztése érdekében. 1603-ban a nagy oratoriánus-bíboros, Barónius Cézár (+ 1607) lett a kongregáció védője, ami igen nagy segítséget jelentett a szerzetnek. János Rómában különösen a nemesség köreiben örvendett nagy népszerűségnek. Amikor pl. 1604 táján a római iskolamesterek az ingyen tanító Kalazanci Szent József (aug. 27) ellen a kegyes-iskolák demokratikus jellegének fölhánytorgatásával csináltak hangulatot a nemesség között, VIII. Kelemen őt bízta meg a szülők megnyugtatásával. Ezt a feladatot a legnagyobb tapintattal végezte s szívesen fáradozott abban, hogy az ő szervezete és Kalazancius fiai közt barátság szálai szövődjenek.
Sok viszontagság és sok siker után 1609 okt. 9-én a Szentvárosban dühöngő járvány áldozata lett. Boldoggá avatási pere halála után nemsokára megindult, de csak IX. Pius alatt 1861-ben ért véget. Szentté XI. Pius pápa avatta 1938-ban.
Olaszországban és Belgiumban élő rendi fiain kívül (ezek 1621 óta ünnepélyes fogadalmas szerzetesek) főleg a piaristarendben tisztelik. Ez nemcsak az említett megértésért van így, hanem elsősorban azért, mert halála után öt évre szerzete egyesült a kegyes-iskolákkal s fiai három éven át (1614-17) Kalazanciussal közösen dolgoztak a szegény ifjúság nevelésének szent ügyében.
Ugyanerre a napra esik: Szent Dénes püspök, Rusztikus és Eleutérius vértanúk
Szent Dénes egyike volt ama keveseknek, kik Szent Pál prédikálására megtértek Ménben (ApCsel. 17,34). Többet nem tudni róla. Későbbi legendák azt beszélik, hogy Athén első püspöke volt; aztán Rómába ment, majd I. Szent Kelemen pápa meghagyására Galliába, s több éven keresztül Párizs püspökeként működött s a neve alatt forgalomba került híres könyveket írta. Majd Rusztikus áldozópappal és Eleutérius diakónussal együtt dicső vértanúságot szenvedett, s lefejezetten is 2000 lépésnyire vitte a fejét. Franciaország védőszentje és a 14 segítő szentek egyike.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
