Közép-Olaszországban, San Severino*-ban született. Korán árvaságra jutott, ekkor egy pap nagybátyja vette magához, de inkább illendoségbol, mint igaz szeretetbol. A cselédek látták, hogy nagybátyja éppen csak megturi, ezért megvetették, bosszantották. Ha valami rosszat tettek, ráfogták. Így gyakori szidásban volt része. O azonban mindezt türelemmel viselte: a béketurés iskolájában edzodött meg az Istennek tetszo életre. Iskolába azért járhatott. Tanítói és társai egyaránt szerették, tisztelték. Jelenlétében nem mertek illetlen szót mondani. Gyóntatóatyjával történt megbeszélés után 17 éves korában jelentkezett ferencesnek. A foranói kolostorban végezte a novíciátust. A szerzetesi fegyelem, a szentek példája nyomán gyorsan haladt az életszentség útján. A fogadalom letétele után bölcseletet és teológiát tanult s készült a papszentelésre. Gyakran fohászkodott: „Én Istenem, én mindenem! Csak tebenned tudok megnyugodni. Te vagy egyedül a Jó, a magasztos. Nálad van a teljes vigasztalás. Te vagy egyedül a szépség és a szeretet. Te a szentség és maga a fölség.” Ez az áradozó, lelkendezo odaadás nyert szentségi megpecsételést az 1677. jún. 4-i papszentelésen. Utána egy ideig a filozófia tanára volt, szíve azonban a lelkipásztorkodás felé vonzotta. Vágya hamarosan teljesült: az Appenninek hegyei közt élo, sokszor templomtól, paptól messze eso nép gondozását bízták rá. Egész lélekkel végezte feladatát, fáradságot nem kímélve járta a vidéket, prédikált, kiszolgáltatta a szentségeket. Pár év múlva lábai felmondták a szolgálatot, ekkor fo feladata a gyóntatás lett. Egy ideig házfonök is volt. A szegénység, alázat jó példájával járt elo szerzettársai elott. 40 éves korában elvesztette hallását, már nem tudott gyóntatni sem. Elfogadta betegségeit, fölajánlotta áldozatul Istennek. Az Úr rendkívüli kegyelmekkél ha1mozta el: a szemlélodés magas fokára jutott, szentmisébe közben gyakran esett elragadtatásba. Ilyenkor arca úgy ragyogott, mint egy szeráfé. Késobb meg is vakult. Most már nem is misézhetett. „Legyen úgy, ahogy az Úr akarja” - mondta. Ekkor legtöbbször a templomban, az Oltáriszentség elott idozött. 1721. szeptemberében érkezett szenvedései végére. Mikor ágyánál a haldoklók imáját mondták: „Költözzél el keresztény lélek” - mosolyogva s a szent engedelmesség nevében indult útnak Isten mennyei országába. 1784-ben boldoggá, 1839-ben szentté avatták.

„Nagy, rendkívüli kegyelmeket kapott Istentol, mégis egyetlen biztos útnak a ferences szabályt tekintette. Meg is tartotta utolsó betuig, másoknak is ezt ajánlotta. Igehirdetésének, lelki irányításának ez volt a témája: huség a mindennapi kötelességek teljesítésében.”

Életrajzából.

Imádság: