Brescia* közelében Niardo községben született. Pappá szentelése után néhány évig egyházmegyés papként szemináriumi vicerektorként muködött, de szerzetesi hivatása egyre jobban érlelodött benne. 30 éves korában belépett a kapucinusok közé. Több rendházban is lakott, legtöbb ideig Bornoban. Itt a novíciusok segédmagisztere, a jelöltek magisztere volt. Nevelési elve: figyelembe kell venni kinek-kinek adottságát, természetét. Egyiknek több kíméletre van szüksége, mint a másiknak. Van, aki jobban bírja az önsanyargatást, a másik kevésbé. A böjtrol azt vallotta: óvakodni kell az evésben, ivásban a mértéktelenségtol, de a böjtölésben is a túlzástól. A testnek meg kell adni, ami szükséges. Isten irgalmasságot akar inkább, mint áldozatot. A külso önmegtagadásnál fontosabb a belso. A külso szigor belso önuralom nélkül képmutatás és értéketlen zsarnokság, amely elobb utóbb felforduláshoz vezet. Szerette a rábízottakat, s azok is szerették ot. Néha vállalta lelkigyakorlatok tartását (Milánóban, Albinoban, Bresciában. Bergamoban), vagy ha a szükség úgy hozta, az alamizsnagyujtés feladatát is. Alázatos, magánykedvelo szerzetes volt. Szentségének alkotóelemei az ún. „negatív” erények (alázatosság, szegénység, lemondás), de ezek teszik ragyogóvá alakját. Kerülte a külso szereplést, feltunést. Bergamoban halt meg 56 éves korában, de Bornoban temették el. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1961-ben.

Részlet VI. Pál pápának bíboros korában mondott beszédébol:

„Itt egy igaz ferences van, egy igazi fia Assisi Ferencnek, akit 7 évszázad után is csodál a világ… Amitol az emberek félnek, a szegénységben és a földi javakról való lemondásban találjuk szószerinti, szinte fényképszeru megegyezést Szent Ferenc és Ince között – és ez nem kis dolog. Azt jelenti, hogy Boldog Ince valóban belép azon „hitelesek” sorába, akik valóban követték a Ferences Család szent alapítójának példáját.”

Imádság:

+Puteoli, 300 körül

A dél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú: Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius voltak a társai abban a dicsőséges küzdelemben, amelyben a Diocletianus-féle üldözés (284--305) alatt győztek Krisztus nevében.

A 7. századi vértanú-akta szerint -- adatai meglehetősen hézagosak, de a legkorábbiak -- egy harminc esztendős misenói diákonus, Sossus megtudta, hogy Pozzuoliba érkezett a beneventói püspök, Januarius a diákonusával, Festusszal és a lektorával, Desideriusszal.

Sossus többször is fölkereste őket, de mindig titokban, mert a cumanai Szibillához zarándokló pogány tömeg veszélyes volt a keresztényekre. Sossust minden óvatossága ellenére fölfedezték, s mint keresztényt Dracontius bíró parancsára bebörtönözték. Ekkor Januarius és két kísérője elment hozzá. Amikor megvallották, hogy ők is keresztények, mindhármukat letartóztatták és a bíró elé vitték. A bíró felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, s mivel nem voltak hajlandók, kimondta az ítéletet, hogy Sossusszal együtt mind a négy keresztényt vessék medvék elé Puteoli amfiteátrumában. Ezt az ítéletet azonban megváltoztatta, és kard általi halálra ítélte őket.

Miközben a vesztőhelyre kísérték a püspököt és három társát, a puteoli egyház diákonusa, Procolus és két hívője, Eutüchész és Acutius tiltakozott az igazságtalan ítélet ellen. Erre elfogták, és velük együtt lefejezték őket is.

A történészek ma azon a véleményen vannak, hogy e vértanúk valóban éltek és vértanúk lettek, de nem egyszerre és nem egy helyen. Valamennyien a Nápoly környékén lévő egyházakhoz tartoztak: Beneventóban halt meg Januarius, Festus és Desiderius; Misenóban Sossus; Eutüchész és Acutius pedig Pozzuoliban.

1936-ban látott napvilágot egy olyan föltevés, mely szerint a Nápolyban tisztelt Januarius azonos a beneventói vértanú püspökkel, aki a szardikai zsinaton (343) védte az igaz hitet, ezért Konstans császár száműzetésbe küldte, s vértanú lett. Egyes történészek elfogadják, más hagiográfusok szerint ennek a föltevésnek semmi történeti alapja nincsen.

A szent vértanúk tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.

--------------------------------------------------------------------------------

A legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet, hogy medvék elé kell vetni a keresztényeket. Januarius meggyógyította, s ekkor változtatta az ítéletet fővesztésre. Januarius nevéhez azonban egy ennél sokkal nagyobb jelentőségű és ma is meglévő csoda kötődik: a vércsoda.

Ez a csodálatos jelenség abban áll, hogy ampullákban őrzött, összeszáradt vére időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek: a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm3 a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm3. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és megmarad nyolc napon át mindkét ünnep után. Utána a megalvadt vér ismét teljesen beszárad.

Természetes módon nincs magyarázat erre a jelenségre, mert a történelem folyamán kiderült, hogy sem időponthoz, sem külső körülményekhez nincs kötve. Nemcsak a fejereklye jelenlétében, nemcsak nagy sokaság körében történik meg, még csak a mondott dátumokhoz sincs kötve, mert máskor is, a fejereklyétől távol és néhány szemlélő szeme láttára is megtörténik. Minden próbálkozás zátonyra fut, amely e jelenséget meg akarja magyarázni. A 16. század óta a legkülönbözőbb okfejtésekkel próbálkoztak kritikus elmék: a csalástól az okkult jelenségekig mindent próbáltak fölhozni a csoda ,,megmagyarázása'' érdekében. Azt is mondták, hogy az egész jelenségnek semmi köze sincs az emberi vérhez. Miután azonban már ismerték a vér összetételét, 1902- ben két professzor a szeptemberi csoda után megvizsgálta a folyadékot, és azt találta, hogy az rendes emberi vér, és alvadása is ugyanúgy történik, ahogy a friss vér szokott megalvadni.

Ráadásul a csoda nemcsak Nápolyban, hanem egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. Sőt, magánszemélyek birtokában is van néhány apró vérrög, amellyel ugyanúgy megtörténik a csoda, mint a főtemplom ampulláiban őrzött vérrel.

A hagyomány szerint ugyanis egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét. Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda: a nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és magukkal vitték Januarius püspök fejereklyéjét. Amikor a két ereklye találkozott, a beszáradt vér folyékony lett.

A csoda első hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.

--------------------------------------------------------------------------------

Példája:

    A szenvedésnek sohasem tudhatjuk az értelmét,