Szentünk 622. augusztus 13-án hunyt el. A mai napon ereklyéinek átvitelét ünnepeljük.

+Szardínia szigete, 235.

Nyolc évvel Callistus pápa vértanúsága után I. Orbán pápát követte a római püspöki székben Pontianus. Öt évig volt pápa (230--235). Maximus Thrax császár (235--238) -- elődjének kereszténybarát politikájától eltérően -- törvényekkel fordult a keresztények ellen, és elsősorban a papokat, a püspököket és a pápát vette célba. Ennek az üldözésnek lett áldozata Pontianus pápa is.

Nem végezték ki, hanem Szardínia szigetére száműzték. Ő, annak érdekében, hogy a nyáj pásztor nélkül ne maradjon, 235. szeptember 28- án lemondott a pápaságról. Így lehetőség nyílt az utód megválasztására. Ez a pápaság történetében az első olyan esemény, amelyet krónikások nap szerinti dátummal rögzítettek.

A szigeten a száműzötteket bányában dolgoztatták. A bánásmód kegyetlenségére utal az is, hogy akkoriban csak a Halál szigetének hívták. Pontianus pápa holttestét Fábián pápa idejében (236--250) Rómába vitték, és a Callistus-katakombában temették el.

A római naptár Pontianusszal együtt említi Hippolitust is, aki pap volt, és a pápával együtt a számkivetésben halt meg. A történészek számára azonban nem könnyű feladat tisztázni, hogy ki is ez a Hippolitus.

Általában arra gondolnak, hogy az a római teológus, aki Callistus pápával szemben lépett föl. Egy fontos írása ránk maradt, amelyben szembeszáll a korabeli eretnekségekkel. Kezdetben csak teológiai és lelkipásztori kérdésekben volt más véleményen mint a pápa, később azonban a szembenállás odáig fajult, hogy ellenpápa lett, és szembenállását még Pontianus idejében is folytatta. Csak a számkivetésben tért meg és nyújtotta kezét kiengesztelődésre.

A római martirológium ezzel szemben másnak tudja Hippolitust: Valerianus császár idejében fogták el Rómában. A dajkájával együtt hittagadásra akarták kényszeríteni. Mikor kitartottak keresztény voltuk mellett, kegyetlen kínzás után ló farkára kötötték, és addig vágtattak vele, amíg meg nem halt. (A Hippolitus név görögül Hippolytosz, s annyit jelent: 'aki betöri a lovat'.)

Prudentius, a hispániai költő (+ 405 után) a két történetet ötvözte, és drámai hőskölteményt írt Hippolitusról, aki előbb szakadár, majd hős vértanú lett.

Pontianus pápa ünnepét a 12. században vették fel a római naptárba, november 19-re. 1969 óta mindkettőjüket augusztus 13-án ünnepeljük, azon a napon, amelyen a Depositio Martyrum (354-ben) átvitelükről emlékezik

meg.

--------------------------------------------------------------------------------

A szent pápa életéről oly kevés adat maradt fenn, hogy még a legendák sem tudnak róla jóformán semmit. Az egyik legenda úgy tudja, hogy botokkal verték halálra; egy másik szerint a gyilkos éghajlat és a malária ölte meg hosszú, kínos szenvedés után.

Szent Hippolitus Pontianus pápa társa lett a szenvedésben és a halálban. Úgy ölték meg, hogy kezét-lábát összekötve egy vízzel teli gödörbe dobták.

Ha a római vértanú történetét hallgatjuk a legendából, akkor megtudjuk, hogy katonatiszt volt, annak a börtönnek a parancsnoka, amelyben Lőrinc diákonust tartották fogva. Lőrinc megtérítette és megkeresztelte. Hippolitus temette el a vértanú testének maradványait. Amikor kiderült, hogy Hippolitus keresztény, bíróság elé állították. Megfosztották ruháitól, és különféle kínzásokkal arra akarták kényszeríteni, hogy áldozzon a bálványoknak. Dajkája, Concordia, akit a háznép többi tagjával együtt elfogtak, így válaszolt a bírónak: ,,Inkább akarunk urunkkal együtt tisztességben meghalni, mint becstelenségben élni!'' A bíró így dühöngött: ,,Ezt a szolganépet nem lehet másként jobb belátásra bírni, csak durva büntetéssel'', és ólmos ostorokkal verette meg Concordiát. Hippolitus pedig így biztatta övéit: ,,Testvérek, ne féljetek! Van nekünk egy nagyon jó Urunk!'' Erre a bíró egész házanépét a szeme láttára lefejeztette, Hippolitust pedig egy ló farkára köttette, majd tövises bozótban addig nyargaltak vele, amíg ki nem lehelte lelkét.

--------------------------------------------------------------------------------

SZENT PONCIÁNUSZ Példája:

    Békében, üldözésben, mindent a helyzetnek megfelelően, Isten nagyobb dicsőségére!

SZENT HIPPOLITUSZ Példája:

    A lelkiismeretünk tévedhet, de mindég rá hallgatva cselekedjünk!

*Thüringia, 518 körül. +Poitiers, 587. augusztus 13.

Gyermekkorát véres testvérharcok és háborúk árnyékolták be. Apját, Berthachárt, a thüringiai tartomány királyát saját testvére, Hermanefried ölte meg; anyja és csaknem minden testvére árulás folytán vesztette életét. Csak Radelgundis és egy öccse menekült meg a vérfürdőtől, s apjuk gyilkosa magával vitte őket a várába. Röviddel ezután a Meroving királyok, Theuderik és Klothár zsákmányoló és bosszúhadjáratot indítottak Thüringiába. Pusztították az országot, elűzték a királyi családot, a tizenkét éves Radelgundist és testvérét hadifogolyként vitték magukkal. Klothár, Neustria királya Radelgundist koronabirtokára küldte, hogy ott a jövendő királynővé neveljék. Talán csak ekkor keresztelkedett meg. Mindenesetre itt tárult fel számára a keresztény hit mélysége. Jártasságot szerzett az ókori műveltségben: tanult latinul, görögül, olvasta a Szentírást, az egyházatyákat és a latin klasszikusokat.

Tizenkilenc éves koráig tartott ez a békés élet, ekkor a király esküvőre parancsolta Soissons-ba. Jól tudta, hogy ki az a Klothár, akihez férjhez kellett mennie: legkegyetlenebb a rémes Meroving nemzetségből. Tönkretette a hazáját, rokonait elűzte vagy megölte, saját kezével szúrta le két kis unokaöccsét. Fáradhatatlan hatalomvággyal és alattomosan halmozott gonosztettet gonosztettre. Az anyakirályné, Szent Klotild elhagyta udvarát, és visszavonult Tours-ba. Klothár palotájában két ágyasa és ezek gyermekei vetélkedtek uruk kegyéért. Radelgundis menekülni próbált, de elfogták és Soissons-ban megünnepelték lakodalmát.

A király bizonyára nagyon szerette. Nagyszerű nászajándékkal, gazdag ingatlanokkal ajándékozta meg. Ajándékokkal azonban nem lehetett betölteni azt a szakadékot, amely a házastársak között tátongott. Radelgundis ezzel a rémes emberrel, akit megkereszteltek ugyan, a szívében azonban megtéríthetetlen pogány maradt, aki ma durván és kegyetlenül kínozta, másnap meg ékszerrel és drága ruhákkal akarta mosolyra kényszeríteni, több mint tíz évig élt olyan házasságban, amely vértanúság lehetett számára. Bizonyára azt akarta Isten, hogy Klothár mellette tanulja meg -- még ha csak sejtelemszerűen is --, hogy milyennek kell lennie voltaképpen a kereszténynek. Látta az istentiszteleten és a Szentírás olvasásakor, amint felgyúlt benne a hit és a szeretet. Kemény vezeklései, éjszakai imádsága, böjtjei nem maradhattak tartósan rejtve előtte, s azt is gyanította, hogy az ő bűneiért engesztel. Ajándékait továbbadta a szegényeknek és a nyomorgóknak. Átélte, hogy milyen szelíden fogadta mohóságát, szeszélyeit és keménységét, de csak rosszkedvűen morgott: ,,Apácával kötöttem házasságot, nem királynővel.''

Egy napon azután Radelgundis megtudta, hogy Klothár megölte a testvérét; az egyetlent, aki nemzetségéből megmaradt, aki a legközelebb állt hozzá és akit a legjobban szeretett, akiben még megbízhatott, akivel anyanyelvükön tudták megérteni egymást. Ez több volt, mint amit el tudott viselni. Minden felgyülemlett benne, s ezekben az órákban úgy érezhette, hogy elsüllyedt egész addigi élete. A rémítő ürességbe követelően beledobbant a vérbosszú ősi kötelezettségének hangja. Csak két lehetőséget látott maga előtt: vagy megöli testvérének gyilkosát, vagy elhagyja, és ezzel a meneküléssel ment meg mindent, ami hazája elvesztése óta betöltötte az életét. Elmenekült. Noyon templomában térdre vetette magát Szent Medárd (560 körül) püspök előtt, és a remegő idős embertől kikényszerítette az áldást, amely Istennek szenteltté tette őt, és kivonta az őrjöngő király hatalma alól. A felkiáltás, amellyel Radelgundis a püspököt megindította, kinyilvánította, mennyire veszélyeztetettnek érezte kereszténységét ebben a pillanatban: ,,Ha most nem szentelsz fel, egykor Isten tőled kéri majd számon a lelkemet.'' Jellemző a kor különös ellentmondásosságára, hogy Klothárt, akinek politikai cselekvéseiben nem számított egy gyilkosság, a hitvese Istennek szenteltsége előtt olyan mély tisztelet fogta el, hogy lemondott minden erőszakról, csak kérlelésekkel és tárgyalásokkal próbálkozott, végül pedig teljesen békén hagyta. Nagylelkű hangulatában később még neki ajándékozta Poitiers kolostorát is. Egyebekben azonban a király élete végéig folytatta kicsapongó és erőszakos életét. 561-ben halt meg csodálkozó szavakkal az ajkán: ,,Micsoda Úr lehet a mennynek ez az Istene, hogy meg mer ölni olyan hatalmas embert is, mint a frankok királya!''

Radelgundis egy ideig Tours-ban és Saix-ben élt, ápolta a betegeket, különösen a bélpoklosokat, és ekkoriban adta el minden személyes vagyonát. Utolsó ékszerdarabját, egy pompás arany tűt elcserélte egy remetével vezeklőruháért. Végül belépett a Miasszonyunk poitiers-i kolostorába. Attól kezdve csak kenyéren és zöldségféléken élt, keveset aludt, és mindig a csupasz földön; ostorozta magát, és nehéz vezeklőláncokat hordott. Saját megtisztulásáért folytatott küzdelmének hősies megfeszítettsége sejteni engedi: azon fáradozott, hogy elhagyott férjét is képviselje Isten előtt.

A frankok egész országából áramlottak asszonyok és lányok Radelgundis kolostorába. Az őt emésztő önátadás mint tűzjel hatolt bele a vad és mégis az üdvösségre annyira éhes, sötét korba. Már akkor is, mint a halála után is, egyre több csodájáról tanúskodtak. Alázatos határozottsággal intézte kolostora ügyeit. Miután az arles-i Szent János-kolostorban, ahol Szent Caesarius (lásd. 459. o.) reguláját követték, meggyőződött ennek az életmódnak az előnyeiről, kérte és meg is kapta az ottani apátnőtől, Szent Caesariától a regulát az apácái számára. Saját személyében lemondott minden rangról, és engedelmesen meghajolt a fiatal Szent Ágnes apátnő vezetése előtt, akinek a megválasztását ő tette lehetővé.

Radelgundis végre békében, Isten csendjében, olyan világban élt, amelyre voltaképpen a kiválasztása szólt. Kolostorából titokzatos erőtér lett, amely egy napon a nagy tehetségű Szent Venantius Fortunátust (530 körül--600 után) is magához vonzotta, akit a kor nyugtalansága és saját nyughatatlan szelleme hosszú utakra űzött, át egész Itálián és Gallián, egészen eddig a kolostorkapuig. Ott maradt, és a szent anyai barátsága szelíden, de ellenállhatatlanul átalakította ezt a kóborló költőt. Pap, majd Poitiers püspöke lett. A római liturgia értékes énekszövegeket köszönhet neki, és ő állította össze Radelgundis életrajzát is.

A Szent Kereszt nagy ünnepe lehetett Radelgundis életének csúcspontja. I. Jusztiniánusz bizánci császár (527--565) Poitiers királyi apácájának ajándékozta a Szent Kereszt egy részecskéjét. Amikor az ereklyét ünnepélyes körmenetben vitték a kolostor templomába, első ízben csendültek fel Venantius kereszthimnuszai: a Vexilla regis prodeunt (Királyi zászló jár elöl) és a Pange lingua (Mondj éneket, zengő nyelvem).

Radelgundis 587-ben halt meg. Tours-i Szent Gergely (538--594) temette el poitiers-i kolostorában. Sírtemploma még ma is az ő nevét viseli.