János fiatal korában katonáskodott, azután megváltoztatta életét: magányba vonult, majd a Ferenc-rendbe lépett. Pappá szentelése után egy ideig Barcelonában muködött mint igehirdeto. A hittudományban is igen jártas volt. Amikor hallott a jeruzsálemi négy ferences vértanúról (1391), feltámadt benne a vágy, hogy o is hasonló módon tegyen tanúságot hitérol és lehessen vértanú. Elment Rómába, hogy a Szentszéktol engedélyt kérjen a mohamedánok közti igehirdetésre. Az engedély elnyerése után visszatért hazájába, ahol csatlakozott hozzá rendtársa, Duenas Péter testvér. O szerzetbe lépése elott a királyi udvarban volt apród, onnan lépett be Szent Ferenc rendjébe. Elmentek a mórok megszállta Granadába. Feszülettel a jobb kezükben hirdették Krisztust. Mikor kérdezték, miért jöttek, azt felelték. „Azért, hogy a granadaiak megnyissák szívüket Krisztus elott, Mohamedet pedig számuzzék onnan.” Hamarosan elfogták és börtönbe zárták oket. Ígérgetések, fenyegetések, megvesszozések nem tudták oket megtörni. Akkor az emír kardot ragadott és sajátkezuleg végezte ki oket, mindkettot lefejezte. A vértanúk testét végighurcolták a városon, de késobb a keresztényeknek sikerült megszerezni és tisztelettel eltemetni. XII. Kelemen pápa (1730-1740) avatta oket boldoggá. Vértanúságuk elomozdította a következo században Granada s ezzel egész Spanyolország felszabadítását a mohamedán iga alól.

Duns Scotus nyomán vallja, hogy az ige megtestesülése a Boldogságos Szuz méhében nemcsak azért történt, mert ment volt az eredeti buntol, hanem Isten elore elrendelése és a kegyelem teljes ingyenessége folytán. Mert ha osszüleink nem vétkeztek volna, az emberi természet megdicsoítése végett Krisztus akkor is megszületett volna Máriától, akit Isten minden teremtménynél jobban szeret.